Küzdelem az értelmes életért – egy emberidegen világban

Utolsó életszakaszán belül – különösen a 36–37-es évek termésében – kétségbeesés és a derűs megnyugvás, a hetyke kihívás és a teljes lemondás, a boldog öröm és az őrület szavai egymást váltják. Mindebben szerepe van egy nagyobb törvények szempontjából nézve esetleges körülménynek: szerelme és betegsége alakulásának is. Ezen a hullámzáson belül azonban csaknem mindig jelen van döntő világnézeti elemként változatlanul megőrzött hite a "törvény"-ben, a történelmi materializmusban.

Az egyik alapélmény, melynek ekkoriban hangot ad: a mind teljesebb kihullás a világ egészéből, a mind teljesebb elidegenedés a külvilágtól, az önmaga belső világába zártság. Ezt panaszolja vagy ezzel küzd, ennek kínját akarja feloldani vagy ettől akar megszabadulni. A világ holttá merevül, kietlen űrré lesz körülötte. "Dolgaim is úgy hallgatják személyem, | mint bolond tanárt az üres padok" – panaszolja az Aki szeretni gyáva vagy ... (1936) soraiban, "Már nem fog kézen, amit megfogok" – mondja lemondóan a Könnyű emlékek ...-ben (1937), "Némább a hosszabb éjjel, nagyobb a világ | s félelmetesebb. Ha varrsz, sem varrhatod meg közös takarónk, | ha már szétesett" – üzeni Juditnak a kijózanultság hidegnek látszó, de fájdalmas mindennel leszámolásában mégis fölemelő, az emberi méltóság nyugalmával szóló soraiban. A világ "üres űrben tántorog" (Négykézláb másztam ... 1937), "A tárgy-egyén mind elválik a többitől, | magába mélyed és talán megsemmisül" a Szürkület képeiben; – "Be vagy a Héttoronyba zárva" – jajong a Karóval jöttél ... (1937) vádoló szavaiban. "Eszméim közt, mint a majom {374.} a rácsok közt le és föl, | vicsorgok és ugrándozom" – sikolt valami állati rémület a Kiáltozás és a Légy ostoba! (1936) soraiban. "Mint űrt a fényszóró, csupasz tekintet" kutat benne is (Ki-be ugrál ...), "A semmi sodrá"-nak magával rántó erejétől retteg (Bukj föl az árból ..., 1937). A "makacs égitestek" rendben mozgó világát már értetlen, csaknem gúnyos idegenkedéssel nézi (Miben hisztek ti ... 1937). Máskor végzetszerű erők ragadják az űrben ismeretlen útra az egész csillagrendszert:

... a világ

a táguló űrben lengve

jövőjének nekivág;

ahogy zúg a lomb, a tenger,

ahogy vonítanak éjjel

a kutyák ...

Ijesztő megriadások voltak a Medáliák-ciklus egyes darabjai is, de ott ez megmaradt pillanatnyi élménynek. Itt viszont a versek kompozíciója már félreismerhetetlenül zárt; a befejezés végső ítéletet mond ki:

Jöjj, barátom, jöjj és nézz szét.

E világban dolgozol

s benned dolgozik a részvét.

Hiába hazudozol.

Hadd most azt el, hadd most ezt el.

Nézd az esti fényt az esttel

mint oszol ...

("Költőnk és Kora",1937)

Piros vérben áll a tarló

s ameddig a lanka nyúl,

kéken alvad. Sír az apró

gyenge gyep és lekonyúl.

Lágyan ülnek ki a boldog

halmokon a hullafoltok.

Alkonyúl.

A vers ritmikája, a rímek összekapcsolása éppoly egyértelműen lezárt egészet ad, mint a gondolatmenet, vagy mint ahogy a szavak hangulati tartalma s az utolsó, különálló sorként, külön mondatként elhangzó egyszavas összefoglalás is valaminek a befejezését sugallja: "alkonyúl".

Nagy versek születnek ezekből az élményekből. Vannak ugyan olyan darabjai is, melyekben valami különös, artisztikus szépséggel megformált világ ábrázolására törekszik (Látomás, Én, ki emberként ... Reggeli fény, – 1937), melyekben a gondolati tartalom rendezetlen (Kiknek adtam a boldogot. ... – 1937), ál-feloldásokat hozó versek (Könnyű fehér ruhában ... – 1937) is előfordulnak benne. A freudizmus hatása gondolataiban zavaró, de az, hogy a lélek mélyebb rétegeinek vizsgálata s ezek megszólaltatása felé irányítja, részben új utakra segíti. S az olyan versek, mint a Ki-be ugrál ..., a Karóval {375.} jöttél ..., a "Költőnk és Kora" vagy a Kiáltozás a költői remekművek közé tartoznak. A mélyről elszabadult látomások döbbenetének a vers szabályos rendjébe foglalása abból a küzdelemből született, melyet az emberi értelem a rátörő káosz erőivel vív, s ezt a küzdelmet részben ki is fejezi. A lehetetlennel is szembeszálló emberi hősiesség tragédiái sűrűsödnek önmagát vádoló, önmagával vitázó soraiban:

Tejfoggal kőbe mért haraptál?

Mért siettél, ha elmaradtál?

Mért nem éjszaka álmodtál? ...

(Karóval jöttél ...)

De saját tragédiáját is az emberiség egészének sorsával kapcsolja össze:

Mint fatutaj a folyamon,

mint méla tót a tutajon

száll alá emberi fajom

némán a szenvedéstől –

(Kiáltozás)

Az örök áramlás – József Attilánál gyakran megjelenő – képzetét hideg siklás érzetévé alakító f hangok fakó alliterációin, a t-k kemény zökkenésein átlendülő ritmus, majd a száll könnyed gyorsaságát előrehajtó alá lágy l hangja: mindez annak a döbbenetét készíti elő, melyet majd az álombeli szörnyű tehetetlenségek érzetét sugalló némán szóra ráhulló hangsúly idéz elő. A Ki-be ugrál ... az önmaga megőrülésének folyamatát is tiszta értelem fényében látni akaró költő műve: a szinte orvosi pontosságú leírás az értelem szeretetétől lesz nemcsak megrázóan, hanem megindítóan is szép verssé: az önmagát félig már kívülről látó ember önmagát búcsúztató költeményévé, melyben a könyörtelen mindennel-leszámolás és a gyermekien naiv gyöngédség fonódik össze: "Ha megbolondulok, ne bántsatok. | Erős karokkal fogjatok le szépen; ha majd egész valómmal kancsítok ..."

Az életen mint küzdelmen való kívülmaradás élménye, a dolgok elviselése és emberi méltósággal vagy szomorú megnyugvással való tudomásulvétele az, amiben néha politika és tisztán magánéleti jellegű költeményei néha egészen közeli rokonai egymásnak:

Majd a kiontott vértócsa fakó lesz

s mosolyra fakaszt mind, ami ma bánt,

majd játszunk békés állatok gyanánt

és emlékezni és meghalni is jó lesz.

(Majd emlékezni jó lesz, 1937)

Hasonló az Ős patkány terjeszt kórt ... befejezése is.