{376.} Az utolsó versek
A vers feloldódását itt is a külvilágban való feloldódás érzése hozza meg, de ez nem az "ez a mi munkánk" korábbi fölismerése már (A Dunánál), hanem teljesen passzív érzés: nem az élet áramlásában, hanem a halál tudattalanságának érzetében jön létre, a "hűvös televény" "fölmentésében" (Ki-be ugrál ... 1936), az elmúlás, az "éltem és ebbe más is belehalt már" (Kész a leltár, 1936) törvényének elfogadásában. Harcot ekkor már csak ritkán hirdet. De még ez a passzív azonosulás is nemegyszer fonódik össze a közösségi érzéssel. "Íme, hát megleltem hazámat, a földet, amely eltemet" kezdi utolsó versét. De a halál törvényének elfogadását nemcsak az teszi itt széppé, hogy érezni: olyan ember mondja ki, aki nem szenveleg, hanem valóban megharcolta már a maga harcát, a számára valóban kikerülhetetlen törvényt teszi magáévá, szelídíti emberivé. Annak a hite is megszólal ebben, hogy ezek a törvények bár az egyént elpusztították és kivetették a tágabb emberi közösségnek majd az életét is jobbá teszik:
Szép a tavasz és szép a nyár is, |
de szebb az ősz, s legszebb a tél, |
annak, ki tűzhelyet, családot |
már végképp másoknak remél. |
Ugyanez a kettősség: a jelennel való kíméletlenül határozott szembenézés s a jövő szépségének hite jelent meg a néhány hónappal korábbi Március soraiban is, ahol az én keserűségei az emberiség életének végtelen folyamatosságában oldódnak fel:
Mert mi teremtünk szép, okos lányt |
és bátor, értelmes fiút, |
ki őriz belőlünk egy foszlányt, |
mint nap fényéből a Tejút, |
és ha csak pislog már a Nap, |
sarjaink bízóan csacsogva |
jó gépen tovább szállanak |
a művelhető csillagokba. |
Ha sokszor úgy érzi is, hogy a semmi veszi csupán körül (Semmi), ha ki is szalad száján a keserű ítélet: "Ember vagyok, így vagyok nevetséges" (Le vagyok győzve ...), ha a régi világát hideg fővel elhagyó apa alakja nő is jelképessé előtte (Csak most értem meg ...) s a mindent megtagadás indulata is feltámad egy-egy döbbenetes szavában ("Én felgyujtom a temetőt" Variánsok az Eszmélet -ciklushoz) egészében mégsem győzedelmeskedik rajta mindez. Az Ars poeticában (1937) a kor szocialista költőjéhez méltó hitvallást téve hirdet határozott közösségi programot: a "mesék tejé"-nek, a "koholt szeszek"-nek valóságtól távol eső költői világa helyett a "valódi világ" gondjait, küzdelmeit vállalja, és kimondja, hogy a költőnek s az embernek "a mindenséggel" kell magát mérnie. Ebben a versében is végső soron szép rendben jelenik meg előtte a világ: az emberben "a szellem és a szerelem" szülöttét {377.} látja, "okos csevegés"-t hall a habok játékából, s a fennálló társadalmi viszonyokon túllátva úgy érzi, nem a "hűvös televény"-ben, hanem a dolgozó, jobbra vágyó emberek összetartásának bensőséges kapcsolatában oldódik fel:
Rám tekint, pártfogón, a század: |
rám gondol, szántván, a paraszt; |
engem sejdít a munkás teste |
|
két merev mozdulat között; |
rám vár a mozi előtt, este |
suhanc, a rosszul öltözött. |
|
S hol táborokba gyűlt bitangok |
verseim rendjét üldözik, |
fölindulnak testvéri tankok |
szertedübörgni rímeit. |
Más, keserűbb hangvételű verseiben a kétségbeesés kosztolányis szavaiban, zsongító dallamában is hangot kap az emberi szolidaritás érzése:
Maradj fölöslegesnek, |
a titkokat ne lesd meg. |
S ezt az emberiséget, |
hisz ember vagy, ne vesd meg. |
(Tudod, hogy nincs bocsánat ..., 1937) |
S tud gyönyörű, derűs képeket látni (Flóra, Csendes kévébe ...), legszemélyesebb érzéseiben képes néptömegek vágyainak, a természet eleven törvényeinek hasonmását meglátni:
Úgy kellesz, mint a parasztnak a föld, |
a csendes eső és a tiszta nap. |
Úgy kellesz, mint a növénynek a zöld, |
hogy levelei kiviruljanak. |
(Már két milliárd ..., 1937) |
Élete utolsó hónapjaiban, mikor egyre nehezebben küzd a betegséggel, egyre kevesebb az egészséges napja: akkor is tud zsoltáros szépségű versekben vallani (Megméressél! ..., 1937), le tudja írni a gyönyörű, a kor szocialista költőihez egyedül méltó vallomást: "Tengerem ölelő karok | meleg homályú, lágy világa. Egem az ésszel fölfogott | emberiség világossága" (Már régesrég ..., 1937). S még ekkor is nemegyszer át tudja élni, magáévá tudja tenni a mindenséget. Ilyen verse az 1937-ben írt Flórának.
Tragikus, megindító szépségű vers. A halál könnyítő feloldását dicsérik, vágyják nosztalgikusan az első versszakok szavai:
Mert jó meghalni. Tán örülnék, |
ha nem szeretnél így. Kiülnék |
|
{378.} a fehérhabú zöld egek, |
fecsegő csillagfellegek |
|
mellé a nyugalom partjára, |
a nem üres űr egy martjára, |
így fordítja szinte észrevétlenül önmaga ellentétévé a verset a lágyan, könnyedén lendülő ritmus naiv dalszerűsége:
szemlélni a világokat, |
mint bokron a virágokat. |
A vers innentől már nem a nemlétnek, hanem igazában egy másik, teljesebb létnek az igenlése, amelyben az "üres űr" helyébe az élet szép arculata kerül. Az élőbeszéd közvetlenségével áradó, hirtelen meggyorsuló s megállni alig akaró sorok az élet legegyszerűbb tényeinek igenlésétől melegszenek át. S a naiv szerelmes sorok megállása után ("meglátnám, milyen kéken ég | az ég, mely hozzád illenék") újult erővel, hosszan, mélyen zengő ú hangok komolyságával, áthajlások lendületével segít kifejezni a legmélyebbről fakadó vallomás érzelmi hőfokát. Az Eszmélet tragikus szavainak az életet, a törvényeket igenlő változatává lesz a vers:
Mert a mindenség ráadás csak, |
az élet mint az áradás csap |
a halál partszegélyein |
túl, űrök, szívek mélyein |
|
túl, túl a hallgatag határon, |
akár a Duna akkor nyáron ... |
A befejezés félig naiv, félig ironikus: kedvesen szép, de nem éri el a vers egészének nagyságát. A Téli éjszaka, az Alkalmi vers ..., a Falu, az Elégia, az Óda művészileg tökéletesen megoldott, freskószerű, vagy az életigenlés forróságától áthatott versei mellé állítható költemény megalkotására ekkor már nem képes az elkínzott, a fasizmus előretörését, önmaga elszigetelődését és ezzel együtt idegzete bomlásának rettenetét egyszerre átélő ember. Töretlen művészettel megalkotott nagy versei ekkor már a kétségbeesés élményéből születtek. De a kétségbeesésben annak fájdalma kap hangot, hogy megfosztották a lehetőségtől, hogy az életet szépnek, nagyszerűnek lássa. Ez a fájdalom teszi olyan naggyá: a legnemesebb értelemben véve széppé még amazokat is.