Műfordítói és kritikusi tevékenysége

Műfordítói tevékenysége is értékes, bár – elsősorban kisebb terjedelme miatt – nem állítható a huszadik századi magyar műfordítás-irodalom legnagyobbjaié (Babitsé, Kosztolányié, Szabó Lőrincé, Tóth Árpádé, Weöres {380.} Sándoré) mellé. Sokoldalú formakultúrája lehetővé tette volna számára a szélesebb körű műfordítói tevékenységet, de az elsősorban saját mondanivalóval terhes, más által ki nem mondottat kimondani akaró, a maguk merőben új világát alkotva máshoz hasonulni kevéssé tudó magyar lírikusoknak: Petőfinek és Adynak a rokona ezen a téren is. Tudatos programként is vállalta viszont a szomszéd népek haladó költőinek (J. Hora, P. Bezruč, J. Wolker és mások) tolmácsolását, de fordított Majakovszkijtól, Sz. Jeszenyintől, A. Bloktól, E. Verhaerentől (aki hatással is volt a tájleírásaira), A. Rimbaud-tól és másoktól is. Fordított európai és afrikai népköltészeti alkotásokat is. Általában az erőteljes társadalmi mondanivalójú költemények inspirálták. Legértékesebbek talán a rá ugyancsak hatással levő Villon verseinek fordításai. (Ez utóbbiakat leszámítva műfordításai kötetben csak halála után jelentek meg.)

Kritikusi tevékenysége nagyobbrészt érezhetően alkalomszerű. Értékei elsősorban a néhol rövid írásaiban is elszórt elvi jellegű megállapításokban, valamint társadalmi tendenciájukban van. Legfontosabb bírálata a Kosztolányi Dezsőről szóló, mely rövid, mesteri verselemzésekből kiindulva néhány ponton a Kosztolányi-kérdés leglényegére mutat. Értékes az Ady-vitában való igen határozott kiállása Ady mellett, az általa tisztelt és szeretett Kosztolányi ellenében is.

Elméleti munkássága töredékes, de így is igen értékes. Rendkívül mély, a materialista dialektika szellemében fogant újszerű megállapításait nem mindig fejti ki részleteiben is kellő tisztasággal, fejtegetései néhol szellemesek és világosak, máskor viszont spekulatív módon elvontak, túlbonyolítottak. Néha a freudi tanítások és a hegeli dialektika idealista jellege is zavarólag hatnak írásain, melyek ezért lírájának világirodalmi szintjéhez mérten nem jelentenek többet rendkívül érdekes, a további esztétikai kutatásokban figyelmen kívül nem hagyható értékes kísérleteknél, felhasználandó fontos részletmegállapításoknál. Legjelentősebb a Költészet és nemzet címmel halála után külön megjelentetett esztétikai töredéke, mely a költészet lényegét kívánja meghatározni. Főképp Croce intuicionalista esztétikájával vitázik. Az ihletben látja a költészet legfőbb specifikumát, s ezt elhatárolja – többek között – az érzelemtől és a gyönyörködtetéstől, mint a költészetnek szerinte esetleges velejáróitól. Elmélyült elemzésen alapuló gondolata szerint az ihlet "a szemlélet és a gondolat ellentétében való egység", s az a legfőbb jellemzője, hogy egy kiragadott valóságelemet mintegy teljes valóságnyira növelve, ezzel átmenetileg elfödi a valóság többi részét, kielégíti a feltámadt "világhiány"-t. Kiemeli egyúttal a művészet tevékeny, cselekvő jellegét. Ez a munkája jellegében átmenetet alkot a népszerűsítő előadás és az újat alkotó esztétikai kutatás között, s részint ebből is adódnak bizonyos egyenetlenségei: néhol rendkívül elvont, máskor (pl. a művészet termelés-jellegének kifejtésekor) túlzottan egyszerűsít. Érvelése nem minden esetben meggyőző (más nézetekkel való vitái során, vagy pl. a nemzet, mint közös ihlet gondolatának esetében). Munkája részben az Irodalom és szocializmus című, valamivel korábbi tanulmányának továbbfejlesztése. Ez az írása a később átvett vagy részletesebben kifejtett gondolatokon kívül dialektikus felfogásban tárgyalja az általa fölvett "művészi állandó" és "művészi változó" fogalmát. Az előbbi a műalkotásnak a "szemléleti egész" jellegében van: abban, hogy "minden egyes pontja archimédeszi", az utóbbi a történelmi-társadalmi meghatározottság. "A mű-{381.}vészi forma mindig egyetemes és társadalmi" – fejtegeti. Igen szemléletes formában tárgyalja ez utóbbinak a mibenlétét is. "Ha belelépünk az ihlet rögzítette valóságba, a műalkotásba, ha átadódunk művésziségének, úgy a valóság kívül rekedt elemei elvesztik létüket, létük formáját. Nem tevékenykednek – egyszerűen nincsenek szemléletünk számára. Az ihlet tehát megragad bizonyos valóságelemeket, a többiek és szemléletünk közé helyezi és eltakarja a valóság egyéb részét, mint a teli hold a napot napfogyatkozáskor. Azaz szemléletileg teljes valóságnyivá növeli a kiválasztott valóságelemeket. Igen ám, de a kiválasztott, megrögzített és teljes valóságnyivá emelt valóságrésznek is vannak részei! Nos, ha belülről vizsgáljuk a műalkotást, azt a felfedezést tesszük, hogy a már teljes valóságképpen szereplő, azaz művészi valóságrész elemei is elvesztik létüket, nem tevékenykednek külön, hanem együttesen – a jó mű elemeiben csak az él ami bennük közös. Tehát a mű mint puszta, résztelen egész áll szemléletünk előtt. Úgy, hogy az végre megpihenhet." A polgári művészet értékelésében azonban merev álláspontot foglal el: művészinek csak az összes szempontból egyaránt tökéletesnek minősíthető műveket ismervén el, a jelen polgári művészetet kívülrekeszti a művészet fogalmán. – Hegel, Marx, Freud című írása nyíltan a marxizmus és a freudizmus szintézisének megalkotására törekszik. – Más meglevő írásai közül (politikai vitacikkei mellett) legértékesebb a Bartók zenéjéről írt, sajnos csak néhány sorban maradt tanulmány-tervezete, mely saját alkotói módszerének, a dialektikus művészetszemléletnek is példája.