A hagyományos kisprózai stílus megújítása

Az expresszív áradással líraiságba oldódó írások, valamint a montázs-szerű "novellák", bár nagymértékben jellemzőek voltak Nagy Lajos új korszakára, mégsem zárták el teljesen a hagyományos elbeszélő próza alkalmazásának útját. Folytonos formai és tartalmi váltakozással ugyan, de összefüggő folyamatossággal él ez a higgadt elbeszélői stílus az egész Nagy Lajos-i életpályán át. A harmincas évek elején az jelent majd új színt, hogy éppen a "realista" hangvétel és a még egy ideig élő montázs-technika együtthullámzásából bontakozik ki a szociográfiák egész sora, hogy ezzel aztán le is záruljon a szembeszökőbben külsődleges formai kísérletezések szakasza. Eddig a fázi-{395.}sig olyan folyamaton át vezetett az út, amelynek áramában – mint említettük – lassanként kiszűrődött a tematikából a forró erotika, s a szexuális szenvedély elnyomottsága is belesimult egy teljesebb és szélesebb életanyagba, a gazdagok és szegények ellentéte által meghatározott témakörbe. A húszas évek ilyen típusú novelláiban éppen ez a legfontosabb elem, míg a harmincas évek elején újabb változás lép fel, nevezetesen az emberi viszonylatok, a jellemek inkább lélektani elemzéséhez való vonzódás. A húszas évek kezdetén született novellák óta elhalkul az az érzelmes humanitás, amely korábban még befátyolozta a társadalmi mondanivalójú írásokat. A megbocsátó-megértő attitűdöt a valamennyiünkre rásúlyosodó vad törvények előtti alázat alakította ki, most azonban a történelem változásai elrendezték a kuszaságot, meztelenebbül villantak elő az alapvető érdekek, és ezért Nagy Lajos eszmevilágában is keményebb és érdesebb törvények kerülnek az előtérbe. Megszületik a Disznóképű, a Gazdagember, a Kövérember, a Jóember figurája, mégpedig a szatirikus tipizálás eredményeképpen, s ezzel egyetemesebb fokon és bonyolultabb módon folytatódik a küzdelem, amely Nagy Lajos és a polgári társadalom és annak érdekvédő irodalma, szelleme közt sohasem fog megszűnni. Bizonyos, hogy az ilyen természetű tipizálás a szatíra zsurnalisztikusabb válfajainak kedvez, de ez nem jelenti azt, mintha ily módon nem tudná Nagy Lajos érzékletesen, eleven jellemvonásokkal ábrázolni olyannyira visszataszító Gazdagember hőseit. A Disznóképű című tárcájában (1924) úgyszólván életközegében, ha úgy tetszik, a korrupcióból, csalásból, köz- és magánélet erkölcstelenségéből összeállt mocsárban mutatja be ezt a figurát. Az iránta érzett utálat pusztán a leírásból önkéntelenül feltámad az olvasóban is, máskor azonban a gyűlöletessé vagy nevetségessé tétel közvetettebb módszeréhez is folyamodik (Gazdagember panaszkodik, A bogár). Ez a csipkelődő, gúnyolódó hang állandóan ott bujkál majd írásaiban s még a kifejezettebben osztályharcos írások közelében is felbukkan. (A három éhenkórász, 1934.) A szatirikus csúffátevés észre appelláló szándéka sokban rokonítja írásait Karinthy racionális-ironikus novelláival, Nagy Lajosnál azonban, ha nagyobb távon figyeljük meg írásait, leplezetlenebbül kihallik a szépíró szerepéből a politikusabb akcentus. A Hercegek a kávéházban (1930) a kispolgári hatalomimádatot, a Panacea Magna (1929) pedig már egyenesen a polgári társadalom kultúra- és észellenes berendezkedését teszi nevetségessé, a Közteherviselés (1930) viszont a teljesen embertelenné és személytelenné gépiesedett osztályigazságszolgáltatás visszásságát támadja.

Az 1921-ben írt Utcai baleset témáját is a gazdagok és szegények kibékíthetetlenül szemben álló és mégis egységbe gubancolódott világa szolgáltatja, de az alaphang itt nem a felszabadult gúnyolódás, hanem a végzetesebb erők sugallta megkeseredett és fájdalmas jajszó. Kövérember a Paradicsom utcai palotájából repült autóján családjával – megkésve már – az Operába, ahol Lohengrin fényben és győzelemben harsogja majd el diadalát, a letiport Telramund fölött. De az Operáig tartó úton "az élet folyamán" kellett átrepülniük, vigasztalanul és szüntelenül hullámzó emberfolyam között, Gyámoltalan Öregek és Szegény asszonyok között, s a boldogító fényes öröm felé repültükben elgázolják, eltapossák a Szegény asszonyt. S a tömeg, amely körülveszi a szerencsétlenség színhelyét – nyugtalan, "zöld láng gyúl ki a szemekben", "gonosz villanások" lobbannak, "bűzös lehelletek ömlenek", {396.} "zöldben égő szemek szétkutatnak, keresik a közelben, hogy kit lehetne megütni. Bőg a vágy, hörög a kielégülés és a bántalmazott felsikolt". A tömeg tisztelete és a rendőr tekintélye megóvják a Kövérembert, de céltalan és tehetetlen dühében saját húsába mar, saját vérére szomjazik a tömeg, a tudatok alattról felszabadult energiák vak indulata forr és kavarog. Az emberbe belebújt vad ösztönök az osztálytudatot is elhományosítják. Az egerekben és A denevérben is ugyanezzel a riasztó jelenséggel néz szembe. Ekkoriban azonban még nem oldódnak össze írásaiban az ösztönök és a tudatalatti a társadalom benső áramlásával, mint később a harmincas évek közepén.

A gúnyos csipkelődés és a fájdalmas nyugtalanság attitűdjei mellett a tudatos meggondolás is nagy szerepet játszik, s ebben éppen élettapasztalatai nyújtanak neki segítséget. Mintegy két évtized múlva megírandó regénye (A tanítvány) előfutamául novellákká kerekíti a Jankovich-Bésán földbirtokos famíliánál Tezerovác-Szuhopoljén és a Gicen házitanítóként szerzett élményeit. A kastély vendégében, de különösen A kastélyban (1925) vagy a hasonló témájú Agyveleőnek nehéz feje van (1926) című novelláiban éles konfliktusokban robban ki a saját, öntudattal viselt szegénysége és a "fent" világának ellentéte. A megbékíthetetlenség tudata később sem halványul, mindig élesen exponált marad, még akkor is, amikor életkor, mesterségbeli gazdagodás okán árnyaltabban, "művészibben" fogalmazza meg mondanivalóját. A Nyugat 1930-as évfolyamában közölt Prof. Csizmadia azt példázza, hogy az uralkodó osztályon belül a saját hatalom megtartása érdekében dúló ellentétek, az egy családon belül az emberi önérzeten esett sérelmek eltörpülnek akkor, ha hatalmaskodónak és sértettnek a közös idegennel, a "lent" világával szemben kell megvédenie érdekeiket. Az érdekek védelmének kemény osztálytörvénye szétfoszlatja még az olyan meleg emberi kapcsolatokat is, amilyenek éppen kialakulni kezdtek Nagyrévi Miklós és tanítványa, Prof. Csizmadia gyermeke között, vagy amilyenek Kovács Tóni és az elveszett úrfi között szövődtek (Két fiú ült egy padon, 1933).