A prózai avantgardizmus útján

Az első világháborút követő évek az európai irodalomban a valóságlátás és a stílusirányok változásainak jegyében teltek el. Az izmusok, amelyekből világnézetileg jobb- és balfelé egyaránt vezettek utak, főleg Nyugat-Európában futották ki teljes lehetőségeiket, de hullámveréseik eljutottak a hazai irodalomig. A húszas évek elején az expresszionizmus hatását érezhetjük itthon is, különösen a lírában, a Magyar Írás körül csoportosult literátorok alkotásain, a bécsi magyar emigrációval kapcsolatot tartó művészeknél. Nagy Lajos novelláinak, elbeszéléseinek, de még publicisztikai írásainak szövetében is felfedezhetők mindazok a szemléleti és stílusjegyek, amelyek a korabeli modern irodalommal való korrespondenciáról tanúskodnak. A kisprózai műfajok fejlesztésének, átalakításának megannyi kísérletéről tanúskodnak ezek az évek, s a műfaji megújulás és az eszmei {392.} együttfeszülő nagyratörés valóban el is hozza Nagy Lajos pályájának magasra ívelését. A lefojtott indulatok lávázó feltörése, a szenvedélyeket kibontó és a higgadt stílust áttörő expresszív áradás már egy korábbi (1920) novellájában, a Tornázó diákokban is megfigyelhető, s itt ez a forma még a meghatározhatatlan félelmekkel és a szorító sorssal szembefeszülő fiatal életek erejének apoteózisa. A Jeremiádában viszont (1927) nemcsak a részletekben izzik fel ez a szenvedély, hanem átfogja az egész írást, s az inflációs idők nyomoráradatának olyan vízióját idézi fel, amelynek megjelenítése már feloldja nemcsak a szorosabb értelemben vett novella, hanem egyáltalán az elbeszélés kereteit is. A szabadversek kötetlen iramához közeledik ez a forma éppúgy, mint a Leckében (1928), amely a munkás-kultúrmozgalom előadóinak ajkán éveken át költeményként szerepelt. Különös tünet, hogy míg a nyomor és a kizsákmányolás világát bemutató, ugyanezekben az években kibontakozó úgynevezett szimultán novellatechnika egyik legfontosabb eleme a lefojtott indulat parázslása, addig azokban az írásokban, ahol közvetlenül a szolgasorsba aljasult, akarattalan és erőtlen osztályos társhoz szól az író, szenvedélyének kitörése gáttalan s az indulatok harsogó megnyilatkozása kíséri az öntudatra korbácsoló gondolat féktelenségét.

Ez a szenvedély még a proletkult-szemlélet néhány elemét is magával sodorja. Az önkéntelen szolgaszelleműség feletti felháborodás így viharzik: "Eh, hiszen te gyilkolsz is pénzért, te a magad fajtáját is megölöd kettőötvenért, te végignézel egy operaelőadást éneklő királyokkal és őrgrófokkal és még tapsolsz is hozzá, te megnézel egy balettet, és tisztelettel gondolsz a nagyhercegre, akivel az a Preobrazsenszkaja együtt hál; te azt mondod a rheimsi dómra, hogy szép, téged áhítat fog el, ha harangoznak, te sírsz, ha temetnek, te elolvasod a könyveket, amelyeket mind ellened írtak, sőt, ha tudsz, te magad is írsz egy ugyanolyan könyvet, pénzért, kettőötvenért, de lehetőleg még kevesebbért, te segítesz a tüzet oltani, te, te őrült gonosztevő, te merénylője önmagadnak, te megrontója minden ivadékodnak, évezredeken keresztül." Ha a civilizáció és a kultúra több évezredes fejlődésének és az osztálytársadalomnak az emberi méltóságot megalázó és az egyéniséget elpusztító immanens feszültségére gondolunk, megérthetjük ezt a fájdalmas feljajdulást, amelyben nem is annyira a kultúra értékei elleni megkeseredettség érzik, hanem az emberi szellem értékeit a dolgozó tömegektől elorzó vagy azt az osztályelnyomás szellemi fegyverei közé besoroló szándékok elleni keserű gyűlölet. Ez az értelme az 1923-ban kelt Shakespeare ellen című híres tanulmányának is, mely a Kékmadár című folyóiratban jelent meg.

A hagyományos prózai formák megújítását főleg a weimari új kezdeményezésekkel összhangban alakítja ki. 1927-ben írja Együtt című lapjában: "... a régimódi történetes, azaz, mesés, jellemrajzos, főalakos, epizódos, expozíciós és befejezéses és 'hátteres' regénynek is sok egyéb ócskasággal együtt nemsokára egészen befellegzik véleményem szerint, s új, tágabb perspektívájú, farmákat áttörő szabadabb s pazarabb képzettársulást ontó írások következnek." Mindez természetszerűleg érvényes saját elbeszéléseire is. Írásművészete legerőteljesebb korszakának kialakulására rányomja bélyegét az az országhatárokat átlépő művészi áramlat, amely a Szovjetunióban lezajlott irodalmi mozgalmaktól egészen a weimari kor kísérleteiig a szocialista iro-{393.}dalom létrejöttének egy egész szakaszát jellemzi. Nagy Lajos jól ismerte Piscator és Meyerhold munkásságát, a Patyomkin-filmet éppúgy, mint Walter Ruttmantól A nagyváros szimfóniáját. Két bécsi útján (1927, 1929) megismeri némileg a magyar emigráció szemléletét is, s eggyéolvasztja a húszas években reneszánszát élő naturalista drámáról vallott felfogását az újra felfedezett gorkiji szemlélettel, az oly nagyra tartott Anatole France és G. B. Shaw társadalomkritikáját a Flaubert-től tanult impassibilité-vel. Mindezek a hatások még elkeverednek az erősen szociális szemléletű amerikai regényirodalom formai impulzusaival (főleg Upton Sinclair és J. Dos Passos), de ugyanúgy kielemezhetjük e kor Nagy Lajos-i novelláiból a "neue Sachlichkeit" pártossá alakított szenvtelenségét, valamint a korabeli proletárirodalom tényleíró, szikár tárgyiasságát, a riportázshoz és a montázshoz való vonzódását. Mindez nem egyszerűen átvett hatás, hanem közege és atmoszférája a húszas évek végén kibontakozó baloldali irodalom egy jelentős részének, amelyből kiválasztva a saját művészi adottságaira rezonáló elemeket, teremti meg Nagy Lajos a "szimultán novellát", elbeszélőművészetének egyik jellegzetes színfoltját. Az effajta ábrázolás határait a Napirend (1927), a Bérház (1931), a Január (1929), az 1930 július, s némiképpen az Anya (1931) jelzi.

Ezekben a "novellákban" cselekményes mesét nem talál az olvasó, sem csattanót, többnyire hőst sem. Mindamellett megvan a nagyon is határozott mondanivalójuk s ezt a maguk sajátos eszközeivel éppen az olvasóból kényszerítik ki, elbontván ezzel műalkotás és műélvező distanciáját. Mi a tárgyuk e novelláknak? A Napirendé például naptári adatokkal kezdődik. Ilyeneket olvashatunk: "1929. október 19. Szerda ... A nap kél 6 óra 23 perckor. Nyugszik 17 óra 7 perckor. Munkás kél 6 óra 5 perckor. Hivatalnok kél 7 óra 36 perckor. Nagyságos úr kél 10 óra 16 perckor. A kapitalizmus élősdije kél du. 3 óra 40 perckor. Mucuska kél du. 5 óra 7 perckor ... Poloskák kelnek este 10-kor, nyugosznak reggel 7-kor. Utcaleányok vizitje kezdődik reggel 1/2 9-kor. Jelmez: rózsaszín szoknya, cinóber blúz, fekete alsószoknya." És így tovább. Betekintünk a nyitva levő múzeumokba, könyvtárakba, kávéházakba, belepillantunk a napilapok hírrovatába, folyóiratokba, könyvekbe, s véget ér lassanként a nap. De közben filmszerűen lepergett előttünk a hétköznapok ezernyi apró részlete, részvétlen egyhangúsággal, sietős tárgyilagossággal. Ugyanezzel a módszerrel vesszük mikroszkóp alá a Bérház életét. A felvevőgép lencséje emeletről emeletre, lakásról lakásra jár, nincs előtte fal, sem tető, könyörtelenül közel hoz, felnagyít és megvilágít mindent, ami sivár, ami visszataszító, ami szennyes és korhatag, lett légyen az erkölcs vagy halott tárgy. Szegények a lakók, nyomorult az életük, fonnyadt vénasszonyok acsarkodnak a vendégfogadó céda Szépasszonyokra, kilopnák egymás szemét, alig várják, hogy meghaljon a beteg nagyanyó ... Pihenésről, alvásról szó sem lehet, gyerekek üvöltenek, egyébként is öten laknak egy szobában az ágyrajárók, a rádió buta és érzelmes dalokat üvölt, a szenny ellepi a gangokat és a patkányok a pincéket. Ez a bérház, a pesti kisemberek otthona, amaz pedig egy napjuk foglalata volt. Mi hát az értelem mindebben? – hol a gyújtogató szándék? Ez a gyúanyag az egymás mellé helyezett kontrasztokban vagy akár az egymásra halmozott egyneműen szürke és sivár életrészletek megdöbbentő hatásában rejlik. Ezt a módszert tudatosan vette át a Ruttmann-filmből és használta fel Nagy Lajos. "Kívánatos-e a valóságnak ily át fogó, mélybe {394.} láttató, ellentéteket egymás mellé állító megismerése" – írja a filmre emlékezvén. – Szabad-e kutató szemmel átfogni ezt az egész gigantikus mozgást, munkát és munkáltatást, harcot egymásért és egymás ellen, ezt a szisztémát, mindezt röviden egy óra alatt átrohanni; nem ébrednek-e ebből támadó, változtató, módosító gondolatok?" Ő azért írt így, hogy ezek a gondolatok olvasóiban feltámadjanak. Ahogy a Jeremiádában végül is felsejlik a Nap egykor eljövendő ragyogása, úgy a Bérház végén meghúzódó rövid dialógusban a nyomorú ház füstölgése jelképesen "az egész" elégését, lángbaborulását invokálja. A Január, ha lehet még élesebb kontrasztokat villant fel, itt már nem a tárgyak uralkodnak, mint ahogy az 1930 júliusban sem, hanem az emberi és osztályviszonylatok éles feleselése, kiáltó egymásnak szegezése. Itt a "január, a február, a március és az összes ragadozó vadállatok" jövendő igába törésének erős hite fénylik, s az 1930 július kétezer fokos depressziójának robbanásig feszült ingerülete is a polgári rend bilincseit feszegeti. S mindez a lefojtott indulat a kattogóan száraz tőmondatok, a névelő nélküli főnevek és az ige nélküli mondatok halmazatának szenvtelenségével agitál és lázit, hangosabban minden jelszónál és hatásosabban minden tanmesénél. Mi volt hát az a rejtelmes anyag, ami az olyannyira józanul szkeptikus és minden álomtól és romantikától távol álló Nagy Lajost bekapcsolta ezekben az években és ezekben az írásaiban a munkásmozgalom, az illegális párt minden üldöztetés ellenére optimizmustól átfűtött áramkörébe? A gazdaságilag megingott tőkés rendszer válságának és a Szovjetunió-beli szocialista rendszer konszolidálódásának tudata volt ez a motorikus erő. Az 1931-ben írt Anya formailag még az előbbi sorba tartozik, sőt az álruhás beszéd végső lehetőségét jelenti. Az ellenség riadt hazudozásait jelképező dadaista értelmetlenségek expresszív áradása mögül az értők számára mégis a szovjet élet felemelkedésébe és győzelmébe vetett hit sugárzott. Utolsó sorai mindennél ékesebben példázzák ezt. "Nagyszerű cirkusz. Összenevettünk Józseffel, aztán pedig mivel a múlt héten már anyától csomag érkezett, őt és más egy-két cimborámat meghívtam; volt a csomagban kalács, tojás, konzervhal, alma, no meg egy kis fa is, szén is, bőr is, cement is, miegymás, nekünk, másoknak is, mindenkinek – jól megvacsoráztunk, vizet ittunk, elbeszélgettünk, jól mulattunk, rengeteget nevettünk –, éjféltájban lefeküdtünk, s itt a Titanic tetején, miközben lassan, de biztosan csúszott felénk a jéghegy, oly jól aludtunk, mint a tej."