Menekülés és helytállás

Az 1919-es proletárdiktatúra bukása után Nagy Lajos írói pályájának új korszaka kezdődik. Személyében közvetlenül nem üldözte ugyan az ellenforradalom, mégis hamarosan tudatossá vált benne a gondolat, hogy írói szándékai és a fehéruralom között csak ellenséges viszony lehetséges. Ezért utasítja el a keresztény-nemzeti lapok ajánlatait, éveken át nyomorog, rövid időre néha állást vállal ugyan (Esti Kurir, Adria Biztosító stb.), de írói magatartását nem változtatja meg, meggyőződését és függetlenségét nem áldozhatja fel. A fehérterror első éveiben a hazai magyar irodalomra nagyrészt a bénult tehetetlenség jellemző; a most induló írói pályákra ránehezedik a céltalanság érzete, az anarchikus elkeseredettség. Nagy Lajos azonban nem kezdi, hanem folytatja pályáját, s a "ciángőzős" közéleti atmoszféra az ő eredendően kritikai szemléletét nem homályosíthatja el. Első önkéntelen mozdulata (miként az hasonló politikai viszonyok közt lenni szokott) a mimikri, az álruhás beszéd, s egyúttal az eddig kialakított novella-műfaj átformálása és továbbfejlesztése. Ebben az időben társul egyenrangú műfajként korábbi eredményeihez a karcolat, a rövid rajz. Novellája csak ritkán jelenik meg ezekben az években. A sajtó- és politikai viszonyok egyébként is inkább kedveznek a néhány ecsetvonással felvázolt, rövid, szellemes írásműnek. Így születnek meg sorra a Képtelen természetrajz darabjai, amelyeket aztán 1921-ben kötetben is kiad. A kígyóról, kutyáról, szarvasmarháról, tigrisről és hiénáról, s még számtalan más állatról szólnak ezek a kis írások – hol kedélyesen mosolygós előadásban, hol hirtelen maró gúnnyal fűszerezve. Valamennyiükből akár közvetlenül, akár sziporkázó ötletességgel elrejtve-aláhúzva kivillan az ellenforradalmi rendszernek és kiszolgálóinak aljassága, butasága és szadista embertelensége fölötti ítélet. A nevetségessé tétel vezeti ezekben az írásokban és az emberi aljasságtól undorodó, azt megvető irtózást szólaltatja meg. A Múlt és Jövő, valamint az Országos Egyetértés című lapokba írt karcolataiban, amelyeket 1922-ben Találkozásaim az antiszemitizmussal címmel adott ki, ugyanez a szándék él. Bár később őmaga úgy találja, hogy ezek az írások kevéssé sikerültek, mivel a szociális megjegyzések melléktémává váltak, mégis más írásaival együtt kibontakozik itt indulatos társadalomkritikája, s ennek lényeges eleme az üldözött zsidóság melletti kiállás, amely eléggé {390.} elszigetelt jelenség ebben az időben a sovinizmus, a nacionalista fajgyűlölet orgiáinak korában. A keresztény-nemzetinek titulált ellenforradalmi kor nacionalizmusától Nagy Lajos teljesen érintetlen maradt. Világosan látta, hogy a megtorlásért lihegő, vért szomjazó fehéruralom igazi áldozatai a dolgozó néptömegek, s hogy minden más jelszó csak átlátszó ürügy a hatalom védelmezésére.

Karcolataiban, cikkeiben rendkívüli bátorsággal hadakozott a magyar fasizmus rémtettei ellen. A kor hazai irodalmában nincs még egy novella, amely oly gyűlöletessé tette volna a különítményes gyilkosokat, mint Nagy Lajos Farkas és báránya 1922-ből. Az aesopusi mese modern változata ez; farkasokról szól, akik villogó körömmel, fehér lábszárvédőben, kéngőzös lehelettel csörtetnek az erdőszélen; megrágalmazzák és majd felfalják az ártatlan kis birkát, aki a kínzások közepette mindent be is vall, amit csak kívánnak tőle. A mesés keretbe transzponált történet azt a kort idézi fel, amelyet egy későbbi írásában (Hősök) "háborúnál, ciklonnál, pestisnél átkozottabb csapásnak, pokolbeli iszonyatnak" nevezett.

Ekkor még inkább egy plebejus, radikálisan demokratikus álláspontról szemlélte a világot, s noha mindig is a legalul levők, a kisemberek szemével ítélt, mégis a munkásmozgalomtól való viszonylagos elszigeteltsége okán eszmevilágának egészében csak később jelenik meg az a rendező elv, amelynek bázisán művészete is magasabbra emelkedik. A munkásosztályhoz és annak mozgalmához való érzelmi, ösztönös vonzódása adja ekkor művészete lényeges indulati töltését, de ez az ösztönösség befolyásolja írói ítéleteit is. Ekkor még inkább a szociáldemokrata párttal van kapcsolata, s részben ez a magyarázata első regénykísérlete gyengeségeinek is. A vadembert a Népszavának írta, majd 1926-ban könyvalakban is megjelentette. Hősét, Ivanovics Antalt, egy barátjáról mintázta, de a hős életelvei, felfogása sokban hasonlítanak az író nézeteire is. Szatirikus kedve nyomán érzékletes kép kerekedik a vidéki kisváros polgári és kispolgári világáról, a pénzért folytatott elkeseredett küzdelemről, barátságok és női erkölcsök árfolyamáról. Ám a szocialista szemléletű főhős alakja olyannyira robusztusan idétlen, tanításai olyannyira naivan didaktikusak, s a regény egésze oly mértékben szerkezettelen, hogy Nagy Lajos méltán gondolt arra: kihagyja egykor összegyűjtendő művei közül.

Az illegális kommunista párttal 1925-ben kerül kapcsolatba. Megismerkedik Gergely Sándorral, Agárdi Ferenccel, Kodolányi Jánossal, később Tamás Aladárral, Gereblyés Lászlóval, s már igen korán szoros barátság fűzi József Attilához. "Nagy Lajosnak, barátsággal ... fogadjon el, vagy tagadjon meg, ő az enyém és én az övé kell legyek" – dedikálja 1926 augusztusában kötetét József Attila. Rendszeresen eljár a Fészek-kávéházba, s a 100%-körének összejöveteleire, írásai majd rendre megjelennek a 100%-ban, a Forrásban, a harmincas évek elején a Társadalmi Szemlében. Dolgozik a Nyugatba is, amelynek 1922-től főmunkatársa, és hosszabb időn át írja sajtószemléit a polgári radikális Századunkba; 1927–28-ban pedig Együtt címmel haladószellemű folyóiratot szerkeszt. Világszemlélete ezekben az években egyre inkább tisztul – noha például a freudizmustól sohasem szabadul meg –, írásainak, novelláinak egyre közvetlenebbül válik témájává a gazdagember és a proletár kibékíthetetlen ellentéte, s ami a legfőbb: a valóságfeltárás könyö-{391.}telen szigorúsága mögött a politikai rendszer megváltoztatásának akarata feszül. Ebben a szellemben magasabb szinten bontakozik ki kritikai és publicisztikai tevékenysége is, amely a kezdetektől mindvégig elkíséri szépírói munkásságát. Nagy Lajos nem látott ellentétet az írói tevékenység e két változata között, mert írásaival egyetlen célt követett mindig is. "Azt mondom – írja egyhelyütt –, hogy írni annyit tesz, mint ítélőszéket tartani mások felett ... írni annyit tesz, mint küzdeni az emberi gonoszság és butaság ellen."

Ezt a célt szolgálta az irónia, a gúny tintájába mártott publicista tollával is, s ezekkel az írásaival méltán sorakozik a két háború közötti kor jeles baloldali kritikusai, Gábor Andor, Bálint György mellé. Irodalomkritikáiban nagy figyelemmel elemezte azokat a műveket, amelyek társadalmi érzékenységükkel tűntek ki, de kigúnyolta és megvetette a polgári szórakoztató irodalmi és színi ipar termékeit, mert azokban az eszmei lefegyverzésre törekvést, az osztályérdek elaltatásának szándékát látta. Ő éppen a rózsaszínű illúziókat akarta szétrombolni, hogyan is tűrhette volna némán a húszas-harmincas években a pesti színpadot és könyvpiacot elöntő fércművek és bestsellerek áradatát. Állandóan nyugtalanította az írói szabadság ügye. Szinte három-négyévenként találkozunk nagyobb tanulmányaival, amelyek ezt a problémát feszegetik. 1925-ben még így ír: "Az ideológiai ciángőz oly testi és lelki depressziót okoz, amely hasonlatos a mérgezés tüneteihez; a szabad gondolat nemcsak hogy napvilágot nem láthat, hanem még csak meg sem születhetik. Ez a korszak az intézményes cenzúrák, a testi és lelki kasztrációk kora, ... az erkölcsi értékek pusztulásának, fegyver és gyilok epizódjai mellett a pénz abszolút uralmának kora." Az 1936-ban írt Jelentés az írói szabadság ügyében némileg szelídebb hangon, de talán még keserűbb rezignációval állapíthatja meg ugyanezeket a jelenségeket. Közéleti publicisztikai írásai sorában különös helyet foglalnak el sajtószemléi, főleg azok, amelyeket 1929–33 között írt a Századunkba. A keresztény-nemzeti kurzus sajtó-hazudozásait és lélekmérgezését, a közéleti korrupciót, a fasizmus jelentkezését leplezi le ezekben s csak fokozza a szatíra erejét, hogy a bizonyítás módszere nemcsak a gondolatmenet pőrére vetkőztetése, hanem ehhez még a stílusvizsgálat finomabb elemzése is társul.