| A lázadó ember | TARTALOM | Menekülés és helytállás |
Ez a mindeneknél fontosabb tartalom, az osztályelnyomás rendszere és az ellene feszülő erők helyzetének szépírói ábrázolása az az egyre erőteljesebben kirajzolódó fővonal Nagy Lajos művészetében, amely kezdeteit már az írói indulástól veszi. 1908. február 26-án jelent meg a Népszava Révész Béla szerkesztette szépirodalmi rovatában Özvegy asszonyok című novellája, amely társadalomkritikája nyitófejezetéül is szolgálhatna, annál is inkább, mert meglepő érettséggel villantja fel a sajátos Nagy Lajos-i novellaművészet számos vonását. Apostagon élő dédanyjáról és nagyanyjáról mintázta az író a novella két "hősét", a gyermekeiktől kitagadott és éhezésre szorított tehetetlen öregasszonyokat, akiknek reménytelen sorsa körül a falu életére ráboruló és az emberi érzéseket megfojtó farkaserkölcsök hálója szorul. Nagy Lajosnál a paraszti élet ábrázolásában nem csillan át a könnyeken a mosoly, amely derűsebbé varázsolta például a móriczi "hét krajcár"-os nyomorúságot. Itt a kerekre zárt, szűkszavú elbeszélés szenvtelensége mögött, és a színhely fölé festett fenyegetően izzó kék ég alatt megkeseredett és hangtalan indulatok vibrálnak. Egyelőre s még hosszú ideig nem világítja át biztató fény ezt a nyomorú életet, amelyben az úri rend nyomása és a lent élők eltorzult erkölcsisége fonódik össze. Az Egy közülünk novellájának fő figurája, Gáti János "anyás legény volt, puha képű, szelíd természetű" parasztlegény, aki bevonulása előtt sírva búcsúzott a babájától. S az osztályrend őrlő malmában villogó szuronyú, feszestartású rendőrző lett, aki fegyvert szegez egykori osztályos társai ellen. A Tanyai történet pedig, amely 1917 végén jelent meg a Nyugatban, nemcsak a szegényparaszti-cselédi kiszolgáltatottság és a kíméletlenül brutális úri elnyomás összeütközését mutatja meg, de ugyanakkor a sunyi árulást is, amely jellemzően itt is a női ösztönökben bújt meg. Nagy Lajos a paraszti világot, amelyet gyermekkori élményeiből ismert, annak kemény és érdes mivoltában közelítette meg. Innen érthető az a fenntartásos hangnem is, amellyel az induló Móricz novelláiról szólt. A Magyarokról írt kritikájában a "mélységeket és távolabbi rejtettebb összefüggéseket" hiányolta, a "forrongó, lázadó, olykor hatalmasan zengő disszonanciát" kérte számon, bizonyos idillizmust látott bele Móricz írásaiba. Gorkijban is inkább a realistát tisztelte, de például Az Anya romantikus-szárnyaló részletei zavarba hozzák.
Induló korszakának az Özvegy asszonyok mellett legjelentősebb alkotása az Egy délután a Grün-irodában című elbeszélés, amely 1910-ben jelent meg a Renaissance-ban. Alapvető gondolata az a felismerés, hogy a tőkés társadalmi viszonyok fojtogató ölelésében eltorzulnak a természetes emberi érzelmek, s kizsákmányolók és kizsákmányoltak egyaránt áldozataivá válnak a kérlelhetetlen törvényeknek. Grün úr, az ügyvéd hiába határozza el, hogy felesége és fia súlyos betegsége miatt kíméletlen lesz ügyfeleivel és alkalmazottaival szemben, az alájarendeltek nyomorúságának áradata összeroppantja ellenálló erejét. Az ügyvédbojtárok egymás közötti beszélgetése, megalázott szegénységük és a jólétben élők elleni gyűlöletük mesteri dialogizálása a kibékíthetetlenség szólamát zendíti fel a novellában, azt a lappangó erőt, amely a fájdalmas és összegubancolódott egyéni sorsokon át is, ha egyelőre még bizonytalan tapogatódzással is, de mindenképpen előre mutat.
{388.} E novellát Nagy Lajos a Nyugatnak nyújtotta be közlésre, Osvát Ernő azonban visszautasította azzal a megjegyzéssel, hogy "nem művészet a társadalom arcába köpni". Osvátot a novella naturalisztikus részletei riasztották el, ugyanaz a vonás, amelyet Pogány József a Népszavában korábban elismeréssel méltatott, s amelyről majd tíz év múlva Tóth Árpád is szót ejt kritikájában, Nagy Lajos "kemény eszközeiről", komor írói módszeréről szólván, amelyek szemben állnak a kor uralkodó irodalmi ízlésével. Bizonyos, hogy Nagy Lajos írásainak még később is sok olyan jellemző vonása van, amelyet elmarasztalóan neveztek naturalistának. A tényszerűségre való törekvés, az emberi nyomorúság és megalázottság ridegnek tetsző feltárása, az addig tudomásul nem vett ösztönélet elemzése, szalonképes finomkodás helyett az érdes és nyers színek keresése jellemzik írásait. Mindez azonban tudatosan alkalmazott ábrázolási módszer, amelyről ő maga így vall: "Akkoriban a naturalistának mondott írók, köztük elsősorban a legfőbb, azaz Zola, az embernek és társadalmának a legtökéletesebb leleplezésére törekedtek – de a társadalom igazságos megváltoztatásának céljából. Én tehát híve és tisztelője voltam a naturalizmusnak, azzal a szándékkal szemben, amely a társadalmat és annak jómódú embereit – kik egyedül voltak a művek alakjai – eszményíteni akarta és eszményítette is."
A naturalista szemlélet természetesen némi hátránnyal is járt. Megkötötte a fantázia szárnyalását, elmozdította egy-egy írásmű harmonikus benső arányait s túl nagy teret engedett az írói ösztönösségnek, mégis ez irányzat legfontosabb erényét mondhatta magáénak Nagy Lajos: a szociális érzékenységet és a társadalmi elkötelezettséget. Élményei, ösztönös vonzalma közelítették a magyar progresszióhoz. 1914-ben írja a Száz magyarok könyveiben: "Nincsen egy írásom sem, amelyben szocialista világnézetemet megtagadtam volna, ellenkezőleg, nézeteimet mindig hirdettem és propagáltam, akár nyíltan, akár jelentéktelen dolgok álruhájába rejtve." Mélyen átélte a saját és hozzátartozói szegénységét, megalázó helyzetét; vonzódott a szenvedőkhöz, a szegényekhez, a panaszkodókhoz. A gazdagok jóléte szomorúságba ejtette, fölényük saját félszegségére, társtalanságára emlékeztette. Mindezt azonban kissé mindig a magányos harcos pozíciójából mondotta el. "Kis társaságunk tagjai szocialistáskodtak – írja visszaemlékezéseiben –, én nem becsültem sokra szocializmusukat; magamat szocialistának tartottam, de nem ,szocialista írónak', hanem írónak. Az volt a véleményem, hogy ez az egy szó kimeríti a tényállást. Igazat írni – ez az író egyetlen feladata ... a valóság ábrázolása azaz ismertetése –, ez aztán elvégzi a maga munkáját."
Ilyen művészi pályakezdés után és ilyen ars poeticával jutott el a forradalmak korszakához. A háborút gyűlölte; apró szatirikus írásaiban gúnyolta a hazafiaskodókat és a lelkendezőket. Az 1918-as polgári és az 1919-es proletár-forradalmat örömmel üdvözölte. "Azt akartam, ami most történt, mindent akartam, de nem csak ennyit, hanem sokkal többet, mindazt, ami még történni fog, mert enyém, mert miénk az igazság s majd a harci szünet után tovább, előre" – írja A diadalmas forradalom könyvében. Rosszul esik neki, hogy a forradalmak idején is háttérbe szorítják, előbb kimarad az alakuló Vörösmarty-Akadémia tagjai közül (majd csak 1925-ben választják taggá), azután az írói kataszter második osztályába sorolják, azok mögé a polgári írók mögé, akiket – úgy vélte – most már ki kellene tessékelni az irodalomból. {389.} 1918-tól a Bolond Istók, majd a Borsszem Jankó szerkesztője. A Tanácsköztársaság idején főleg publicisztikai tevékenységet folytat és a Szellemi Termékek Országos Tanácsának lektorál. Franyó Zoltán Vörös Lobogójában jelennek meg legfontosabb írásai (Az elhulló irodalom, Proletár-irodalom, Világszemlélet az irodalomban stb.), amelyekben kikel a régi világ irodalmi-, sajtó-és kiadói viszonyai ellen, s a kommunista szemléletű, agitatív erejű művészet mellett tesz hitet. Szépírói alkotása kevés született e hónapokban. Ezekben többnyire a kispolgárság alamuszian ellenséges érzéseit tette nevetségessé (Kétkedő polgártárs) vagy pedig folytatván írásainak egy már korábban is felizzó témáját, dühbe forduló, heves gúnnyal szemléli az urak igájába fejét örömmel hajtó szolgaszellemű proletárt (A hűséges szegény ember), mintegy előfutamául az egykor majd felzengő Leckének.
| A lázadó ember | TARTALOM | Menekülés és helytállás |