A radikális publicista

Novelláira a húszas évek haladó irodalmának olyan kiváló képviselője figyelt fel, mint Romain Rolland. Amikor az Aranyliba a Le Monde-ban megjelenik, a kiváló francia művész elragadtatva ír az elbeszélés művészi kvalitásairól. "Nemcsak az anyag választása mesteri, de a felépítés is, a drámai párbeszédek és nem utolsósorban a novella szánalmas sorsú 'hőseinek' jellemzése." Ez az elismerés nem véletlen. Illés egész művészete a húszas években nagy lendülettel kibontakozó nemzetközi proletárirodalom élvonalába tartozik. Eredeti tehetséggel képes megszólaltatni az európai történelem színpadán ismét szerepet kapott magyarság sajátos, de egyben nemzetközi érdekű problémáit.

Illés útja a moszkvai emigrációig, a nemzetközi irodalomban való föllépéséig: az akkori idők entellektüel forradalmárának tipikus útja. 1895-ben született Kassán, gyermekkorát Beregszászon és Szolyván tölti. Apja annak a századvégi zsidó kereskedő rétegnek a tagja, amely a kuruc idők és a szabadságharc nemzeti hagyományainak a tiszteletében nőtt fel, s ezeknek az eszményeknek a jegyében nevelte gyermekeit is. Illés éppen úgy magával hozza a szülői házból a Rákóczi-kultuszt, mint a magyar klasszikus irodalom szeretetét. A szülői ház és a gyermekkor világa adja számára az első szociális élményeket is. Tanúja annak a keserves és kockázatos harcnak, amelynek során apja tönkremegy, egzisztencia nélküli kispolgárrá vedlik. S tanúja a kárpátaljai magyar, zsidó, román és rutén parasztság és munkásság kizsákmányolásának. Beregszász és Szolyva egyetlen hatalmas uradalom, a Schönborn-Roheim grófok birtokának tartozéka, amelyen nemzetiségre való tekintet nélkül jobbágyi sorban él a cseléd, a favágó munkás, a fűrésztelepek és a sóbányák proletariátusa.

Miután apja tönkremegy, 1909-ben Pestre költöznek s az újpesti proletárnegyed lakóinak életét élik. Illés Béla gimnáziumba jár, majd beiratkozik az egyetem jogi fakultására. S mint első könyvének, a Doktor Utrius Pál honvédbaka hátrahagyott iratainak (1916) hőse: ő is szabadgondolkodó, a Galilei-kör üléseinek látogatója, nyugatista és Ady-rajongó. 1916-ban bevonul, s a román, albán és olasz fronton teljesít szolgálatot, s itt kerül szoros kapcsolatba az orosz proletárforradalom és a bolsevizmus eszméit magukénak valló katonákkal. S itt lesz lázongó, radikális és anarchista entellektüelből szocialista forradalmárrá, aki a Tanácsköztársaság idején Újpesten mint a forradalmi katonatanács parancsnoka működik, s innen emigrál Bécsbe.

A forradalmak alatt megjelent írásai világosan tükrözik gondolkodásának tisztulását. A Szellemi munkások és a szocializmus című könyvecskéje (1919) az orosz forradalom tapasztalatait elemzi. A Spartacus élete (1919) pusztán krónikaszerű feldolgozását adja a nagy ókori forradalmár emlékének, de a mű célzata így is egyértelmű. Spartacus neve a Liebknecht vezette német kommunista mozgalomnak szimbóluma, s a név idézése: állásfoglalás a szociális kérdések radikális, forradalmi úton való megoldása mellett.

Az első – formájuk szerint inkább esszének, tanulmánynak számító – irodalmi alkotások rendkívül fontosak Illés írói genezisének megértése szem-{409.}pontjából. Gondolatvilágukban benne foglaltatik az a teljes műveltséganyag, amelyet a polgári radikalizmus a magyar intelligenciába beoltott, az a filozófiai igényesség és természettudományos ihletettség, amely a társadalmi kérdések megoldásáról gondolkodókat is jellemezte. S még inkább fontosak azok a kifejezési formák, amelyeket Illés a Huszadik Századdal és a Nyugattal érintkezve magáévá tett: a kristálytiszta, célratörő stílus, a paradoxon fegyvere, s az esszéisztikus tömörségű kompozíció. A Doktor Utrius mint formai kísérlet is érdekes, benne Illés mintegy a modern, intellektuális iránynak valamennyi lehetőségét kipróbálja; s a Spartacus-esszé megoldása is kitűnő, a Nyugat recenzense a forma eleganciáját dicséri benne leginkább. Későbbi vallomásaiban Illés úgy értékeli tulajdon művészetét, mint a klasszikus magyar prózai örökség folytatását. "Igyekeztem – nyilatkozza 1946-ban – Jókaitól és Mikszáthtól tanulni, akik nemcsak óriási írók, de akik meggyőződésem szerint a legönállóbb magyar prózaírók voltak, és hogy a magyar prózának az általuk tört úton kell továbbhaladnia – természetesen nemcsak a Jókai és Mikszáth alkotta formát továbbfejlesztve, hanem egyidejűleg ezt a formát új, a mai kornak megfelelő szociális tartalommal megtöltve." Ennek az örökségnek a továbbfejlesztése, szociális átértelmezése először ekkor, a Nyugat-korszakban történt meg, s éppen ezért az Illés-folytatta örökséget nem vezethetjük le közvetlenül a századvégből, hanem csak a Nyugat mozgalmán keresztül, hozzáértve mindazokat a tanulságokat, melyeket ez a korszak mind eszmékben, mind pedig művészi megoldásokban jelentett. A második nagy átértelmezés majd az emigrációban fog bekövetkezni, amikor Illés ismét új eszmékkel, s ezekkel együtt a kifejezés, az ábrázolás új igényeivel fog találkozni. S egész művészetének irodalmunkban elfoglalt helye, jelentősége éppen azzal függ össze, hogy a klasszikus magyar prózai örökséget a legkorszerűbb kifejezésmódokkal tudja egybefogni; meglelni nem csupán eszmékben, tartalomban, hanem formában, stílusban is a nemzeti s az internacionális összhangját.