A novellától a regényeposzig

Az eseménygazdag emigrációs években eleinte nagyobb teret kap életében a pártmunkás-tevékenység, mint az irodalom. Bécsben, a grinzingi barakk és a kávéházi élet várakozásában csak kevés ideig bírja. Szülőföldjére, Kárpátukrajnába megy, ahol ismét fellángol a forradalmi mozgalom, s a győzelmesen előrehaladó orosz forradalom biztatására létrejön a Kárpát-Ukrán Tanácsköztársaság. Majd Kassán, a Kassai Munkás szerkesztőségében dolgozik, együtt Münnich Ferenccel, Jász Dezsővel, Mácza Jánossal, Gyetvai Jánossal. S mikor a cseh hatóságok kiutasítják, ismét visszatér Bécsbe, megpróbál mindenféle foglalkozást, újságot ír, az osztrák pártban tevékenykedik. 1923-ban Moszkvába megy. Munkás a Sarló és Kalapács gyárban. Zalka Máté révén megismerkedik Furmanovval, Szerafimoviccsal, Zozuljával. Az Ogonyok Kiskönyvtárában megjelenik az Aranyliba. Drámát is ír Az eladó revolver címmel (1925), amelyet Lunacsarszkij méltat a Moszkvai Művész Színház-beli bemutató után. Hamarosan a Szovjet Írószövetség egyik titkára, majd pedig tizenegy esztendőn keresztül a proletár írók világszervezetének főtitkári tisztét tölti be. Kapcsolata van az akkori európai haladó irodalom valamennyi képviselőjével, Gor-{410.}kijjal és Barbusse-szel, Nexővel és Aragonnal, Shaw-val és R. Rolland-nal. Széles körű levelezésének anyaga egy moszkvai levéltárban vár kiadásra, minden bizonnyal mint a szocialista irodalom történetének egyik legérdekesebb dokumentuma. Számos nemzetközi írókonferenciát és találkozót szervez, köztük a nagy fontosságú 1930-as harkovi konferenciát.

Bécsben és Kassán jó ideig csak publicisztikai írásokat jelentet meg. Novellákat csak akkor kezd írni, amikor ráébred, hogy a szépirodalommal a cenzúra nem törődik. E novellák, amelyek Ruszin Petra temetése címmel önálló kötetben is megjelentek (Pozsony, 1921), egyelőre nem többek s nem is kevesebbek, mint amit a századelő magyar naturalista novellisztikája produkál. Illés megrázó erővel mutat rá a kárpát-ukrajnai szegénység nyomorúságának tényeire, paradox iróniával érzékelteti e helyzet anakronizmusát. Irodalmilag is új vonások azonban csak Bécsben írt novelláiban érzékelhetők, a húszas évek expresszionizmusának pregnáns, eredeti írói erővel egyénített, magáévá formált jegyei. Kompozícióiban kristálytisztán érzékelhető a hármas rétegzettség. Hősei: a W.L. No. XVI. emigráns barakklakói, az Eltaposott emberek groteszk figurái, a Sámson és Delila statisztái és az Aranyliba szánalmas sorsú emberei egytől egyig érdekes, színes anekdotafigurák is. De Illés nem csupán a felszíni érdekességek után kutat, hanem céltudatosan föltárja hőseinek intellektuális arculatát is. Novelláiban fölsorakozik az emigráció szinte valamennyi intellektuális és érzelmi típusa: a fantaszta, az őrült filozófus, a krisztiánus, az anarchista, a kubista művész s az igazi forradalmár. Fölismeréseit nem hideg fölénnyel, rezignált szemlélődéssel fogalmazza meg, mint egykor a Doktor Utriusban. Minden sora lüktető, kínlódó, lázongó expresszivitás, a személyes írói én kitárulkozása is. Mélyen együttérez mindegyik hősével, a legőrültebb, legnyomorultabb, leggroteszkebb figurával is. Belelát sorsuknak mélyébe. "Nem bolondok ezek – írja –, csak mindegyiknek van valami története. Ki a háborúban vett részt, ki meg valamelyik vesztett forradalomban. Egyiknek rossz volt az idege, a másiknak jó a szeme – azok kórházba, ezek börtönbe kerültek. Utána pedig ... " Az érzelmi azonosulásban benne rejlik a szentimentális ellágyulás és a hamis pátosz veszélye, az a fajta szubjektivizmus, amely az expresszionizmus egy részét nemcsak eszmeileg, hanem művészileg is félresiklatta. Illésnek sikerült kialakítania a távolságtartásnak, az elidegenítésnek az eszközeit; a groteszket és a fantasztikus ábrázolásnak egy sajátos stílusát. Írásai nem annyira lírai vallomások, mint inkább kemény, majdhogy nem könyörtelen képek az emigráns-sorsról, amelynek veszélyein csakis forradalmárként lehet úrrá lenni.

Illés művészetének az expresszionista látásmód és technika maradandó eleme, de csupán egyik összetevője. 1929-ben megjelent nagy regényének, az Ég a Tiszának a művészi koncepciójában túllép az avantgardizmus problematikáján, oly módon, hogy egy magasabb szintézisbe olvasztja mindazt, ami ebből a korszakból tanulságos. A regény óriási hatást keltett, a szovjet olvasók százezres példányszámokban olvasták, számos nyelvre lefordították, Balázs Béla egy "új formákkal és új módszerekkel" megalkotandó hatalmas film-eposz lehetőségét látta benne, a kritika pedig nemzetközi méretekben vitatkozott művészi sajátosságairól. E hatás természetesen összefügg a regény újszerű politikai koncepciójával. Kun Béla fogalmazta meg 1933-ban, hogy Illés műve az első nagyobb jelentőségű szépirodalmi vállalkozás, amely a {411.} magyarországi proletárforradalom jelentőségét nem negatív tanulságai felől közelíti meg, hanem megmutatja azt is, "hogy hogyan lehet és kell kezdeményezőleg fellépni a forradalom harcában egy ország proletariátusának, ahelyett, hogy a másikat várná vagy biztatná". Hasonló véleményen van Szelivenszkij, aki a Pravdában állapítja meg, hogy "a Tisza-ciklus központi problémája a bolsevizmus. Illés az első nyugati proletáríró, akinek volt bátorsága és képessége ezt a kérdést munkája központjába állítani."

A regény újszerű politikai koncepciója szoros összefüggésben van az újszerű epikus koncepcióval, a realista regényeposz elképzeléssel, amely ekkor mint műfaj is úttörő vállalkozás a magyar irodalomban. E koncepció kialakításában Illés nagymértékben támaszkodik a Jókai–Mikszáth-féle örökségben kialakult, s erősen a romantikához kötött regényeposz-mintához, a közvetlen biztatást azonban a húszas évek szovjet prózájának törekvéseiből meríti. Barta Sándor szerint Ljebegyinszkij 1923-ban megjelent regénye, az Egy hét "viszi át a magyar proletár irodalmat a proletár realizmus síneire". Illés Béla pedig Solohovot mutatja úgy be, mint a nagy orosz klasszikus hagyományok folytatóját, aki egyben a legforradalmibb valamennyi "proletár ideológiát" hozó művész – Ljebegyinszkij, Furmanov, Gladkov, Fagyejev között. Jelentőségét abban látja, hogy "az orosz munkás már nem elégszik meg a polgárháború hőstetteit megéneklő könyvekkel, az építés regénye, Gladkov Cementje is túlhaladott epizód ma már – az az igazi proletár író, aki az egész forradalmat megérti és meg tudja rajzolni. Ezt a sort nyitotta meg az 'új Tolsztoj'."

Az Ég a Tiszában (amint a szimbolikus címválasztás is sejteti) a solohovi koncepciót kívánja megvalósítani, egy átfogó népeposzban ábrázolni a magyar forradalom egészét. Vállalkozása azonban teljesen önálló, nem a solohovi mű hatott rá közvetlenül, hanem az az atmoszféra, amelyből a kozák író regényeposza is kisarjadt. Az Ég a Tiszában a legnagyobb művészi vívmány, aminek jelentőségét Illés leginkább tudatosította magában a műve írásakor: a művészi szerkezet, a sokrétű kompozíció, amelynek megoldásával valóban az egész magyar proletárforradalom mozgását regénybe tudja foglalni. A regény cselekménye 1919 július elején kezdődik, a proletárdiktatúráért vívott fegyveres harc kellős közepében. Mi sem áll távolabb Illéstől, mint a lassú, kényelmesen historizáló és anekdotázó előadásmód, elbeszélését inkább drámai szaggatottság jellemzi. Gyakran él – s nagyepikánkban elsőként – a montázs, a vágás, a sztereoszkópia (vagyis az időbeli váltások) eszközével. Ezek segítségével szétfeszíti a tér- és időbeli határokat, visszanyúl az előzményekhez, a háború és a polgári forradalom okozati tényezőihez, máskor pedig előreugrik, 1922-ig, 1928-ig, s az események menetébe iktatott közjátékokkal – a következményekből – világítja meg mélyebben a történések értelmét. S hasonló, markáns szerkesztési eljárásokkal összesűrített, drámai eseménysorként exponálja a trilógia második és harmadik részének történéseit: a Kárpátukrán Tanácsköztársaság tanulságos epizódját, majd az illegalitás új harci törvényeket követelő kezdeteit.

A szerkesztésnek ez a módja – a totális ábrázolás megoldása a drámai sűrítés, a nagy csomópontok köré való komponálás eszközével – kétségtelenül Solohovval rokonítja, s egyben a korszerű regénytörekvések nemzetközi jelentőségű magyar képviselőjévé avatja. S hogy a regény jelentősége mégsem lesz solohovi mértékű, azt az Ég a Tiszában megvalósított emberábrázolás {412.} szintjével, jellegzetességeivel magyarázhatjuk. A regény nagyszerű, elképzelésében és kivitelezésében is korszerű kompozíciója s a regényben megjelenített típusok szintje között bizonyos diszkrepancia – törés – észlelhető. Illés a főhős Kovács Péter mellett még rengeteg szereplőt mozgat, s amellett egyes tablószerű nagy jelenetekben (mint a Tanácsköztársaságért folytatott júliusi védelmi harcok vagy a naményi csata) a tömegek mozgásáról is szuggesztív erejű képet ad. Ez utóbbiakban különösen jelentős funkciót kap az expresszionizmus tömörítő iskolájában edzett stílusa. Hősei azonban – bár Illés jól ismeri a kor jellegzetes típusait, s akár csak novelláiban, regényeiben is egész galériáját vonultatja fel az érdekes, jellegzetes figuráknak – nem nőnek eposzi méretű egyéniségekké. Életük némileg be van szűkítve a mozgalmi élet, a pártélet kereteibe, viszonyaikból hiányzik az a sokoldalúság, amely őket a társadalom valamennyi rétegével egybefűzi. Továbbá erősen érződik, hogy az a klasszikus, Jókai–Mikszáth-féle hagyomány, amelyre Illés támaszkodik, emberábrázolásban nem ér fel az orosz klasszikus hagyomány képviselte színvonalhoz. Illetőleg Illés ekkor még nem azt hangsúlyozta, tette magáévá e hagyományból, ami abban legértékesebb, hanem inkább az esetleges tanulságokat. Az anekdotizmus nála e regényben úgy jelentkezik még, mint az alakok epizodikus ábrázolására való hajlam. A romantikus fantázia pedig úgy, mint a hősök – pozitív vagy negatív, a "jó" vagy a "rossz" irányába való – túleszményítésének a gyakorlata. Kovács Péter vöröskatona éppen úgy, mint a többi fontosabb szereplő – Pojtek, Gottesman, Gonda, Szekeres – résztvevői ugyan a nagy eseményeknek, s ennyiben koruk igazi hősei, hiányzik azonban belőlük az a sokrétűség, amely őket szuverén emberi egyéniségekké, maradandó karakterekké emelné.

Az Ég a Tiszával aratott siker kielégíthette volna Illés Bélát, hiszen regénye világszerte ismertté vált. S őt nemcsak Romain Rolland, de Szerafimovics, Gorkij is úgy emlegette, mint Barbusse és Upton Sinclair mellett a húszas évek leghatásosabb regényíróját. Illés azonban maga nem tekintette megoldottnak vállalkozását, s miután 1936-tól felmentik a proletár írószövetség titkári tisztsége alól, újból nekifog élete nagy témájának – a magyar proletárforradalom "egészének" ábrázolásához.