A Kárpáti rapszódia

Illés az Ég a Tisza és a Kárpáti rapszódia megírása között eltelt évtized alatt aránylag keveset alkotott, publicisztikai működése és néhány, a gazdasági válság és a politikai terror alatt sínylődő Magyarországról írt novellája (Kovács János télikabátja, Istenek alkonya, Baleset, Kalapácsütések, Kámfor, Disznópásztorok, Tűz Moszkva alatt) jelzi írói fejlődésének útját. Érdekes, a korszerű formai kísérletek iránti érdeklődésre valló, de meg nem valósuló terve: a Modern szimpozion. Ebben a munkásmozgalom időszerű kérdéseinek dialógusokban való művészi megszólaltatására készül. Ezekből a jelzésekből nagyon nehéz volna kiolvasni azt az emberi és művészi elmélyülést, amely majd a következő regényt oly értékessé teszi. Ezek a változások mintegy láthatatlanul, a nyilvánosság elől szinte rejtett belső érlelődés során jönnek létre. A regény megírásához 1937-ben fog hozzá, 1939-ben fejezi be, de csak {413.} 1941-ben jelenik meg, mégpedig Illés vallomása szerint június 21-én, azon a napon, amikor kitört a szovjet–német háború. Ez a körülmény magyarázza, hogy a regényt korántsem fogadhatja olyan széles körű kritikai visszhang, mint az Ég a Tiszát, s a szovjet és magyar olvasóközönség szélesebb rétegei majd csak a háború után ismerhetik meg, amikor a regény "történelmi jelene" véglegesen "történelmi múlttá" változott. De így is mély hatást gyakorol, csak Magyarországon tizenhárom kiadást ért meg, s tizenhat idegen nyelvre fordították le.

A Kárpáti rapszódia témája, szerkezeti felépítése és művészi stílusa számos vonatkozásban folytatása az Ég a Tiszában megvalósított elképzelésnek. Ez a regény is trilógikus felépítésű, azaz Illés három nagy csomópontban fogja össze a három évtizeden keresztülívelő cselekménysort. Bátran, de sokkal természetesebben alkalmazza a sűrítés és a cselekmény-gyorsítás korszerű eszközeit, a vágás, a montázs, a sztereoszkópia eljárásmódjait, s különösképpen ért a ritmusváltás művészetéhez, a kényelmes, részletező, anekdotázó elbeszélőmód s a balladásan szaggatott, expresszív hangvétel egybefonásához. A Kárpáti rapszódia a formai egyezések ellenére is egészen más kompozíció szerint épül fel, mint elődje, s ez a kompozíciós változás utal legerőteljesebben arra a világnézeti fejlődésre, amelyen az író az eltelt egy évtized alatt végigment.

Míg az Ég a Tiszában Illés elsősorban egy mozgalom – a magyar bolsevizmus – kibontakozásának útját követte végig, addig a Kárpáti rapszódiában rendkívül széles és sokrétű társadalomrajzot ad. Arra a kérdésre keres választ, hogy "mi okozta Magyarország 1918–1920-as tragédiáját". E célból valóságos történelmi oknyomozást végez, regényét a századvégen indítja, s rendkívül sokrétű, érzékletes képet ad Magyarország 1914 előtti bonyolult osztályviszonyairól. De nemcsak a szélesebb alapvetés jelent előnyös különbséget, hanem egy magasabb történelmi nézőpont jelenléte is. Az Ég a Tiszában a szerző kárpát-ukrajnai honossága csak tematikai szélességet jelent: a magyar Tanácsköztársaság bukása után átviszi hőseit a Kárpátukrán Tanácsköztársaságért folytatott harcokba. S ilymódon még többet el tud mondani a bolsevizmus harci tapasztalatairól. A Kárpáti rapszódiában az események nagy része – rövid pesti és kassai epizódok kivételével – a Kárpátalján játszódik, s különös módon a regény mégsem válik partikulárissá. Ellenkezőleg: ezen országrész életviszonyainak érzékletes ábrázolásával az egész régi Magyarország társadalmi viszonyairól ad valódibb képet, amennyiben módja van nem csupán az osztályellentétekről, hanem az egész monarchiát behálózó, s végül is szétforgácsoló nemzetiségi ellentétekről beszélni. Az 1918–1920-as tragédia a magyar proletárforradalom bukásának, a magyarságnak a tragédiája – a széthullott Osztrák–Magyar Monarchia népeinek tragédiája is, amelyek épp a nemzetiségi ellentétek miatt nem tudtak élni a történelmi lehetőséggel, nem tudták végigvinni forradalmaikat.

A regény széles történelmi koncepciója, az Osztrák–Magyar Monarchia viszonyainak pregnáns jellemzése – minden elbeszélő könnyedség mellett is –széles körű politikai és történészi tudásról ad számot. A bölcselkedő hajlam s az intellektualitás, amely Illést pályakezdése idején jellemezte, e regényben gyümölcsözik igazán művészileg is. S tükröződik nem csupán a nagyarányú epikus koncepcióban, hanem a regényben megvalósított emberábrázolásban is.

{414.} A Kárpáti rapszódia cselekménye két főhős egymásba fonódó életútjának, forradalmár-barátságának történetéből szövődik össze. Bálint Géza (akiben az író önmagát is ábrázolja) a magyar értelmiségi forradalmár típusa. Barátja, Petrusevics Mikola, a rutén favágó fiúból lett népvezér balladás tömörséggel megalkotott alakja. E két figura sorsához szövődik e regény töméntelen számú mellékszereplője: a beregszászi kisvárosi élet századvégi jellegzetességű alakjai; az "erdei emberek", a rutén, magyar, zsidó famunkások és parasztok komor mesevilága; s az üzleti és politikai élet szerencselovagjai, próféták, ügynökök, kalandorok és tábornokok galériája. Illés az Ég a Tisza egynémely emberábrázolási vívmányát e regényében is megőrzi. Nagy megjelenítő erővel tud tömegeket mozgatni, freskószerű jeleneteket komponálni. S e tekintetben még változatosabb, mint korábban, nemcsak csatajelenetei elragadóak, hanem az erdei emberek életéről festett életképei, a sztrájkmozgalmakat megjelenítő tablói vagy a Cinka Panna erdejében összeverődött hadseregekről festett apokalipszise.

Amiben azonban leginkább sikerül felülmúlnia korábbi novelláiban és regényében adott művészi teljesítményét: az az egyes alakok különös erővel véghezvitt, remek egyénítése. Az emberábrázolás elmélyülése sok tekintetben a tehetség elmélyülésével, megérésével függ össze. Az elbeszélő könnyedség, a stiláris eszközök gazdagsága s a kiteljesedő életbölcsesség nemcsak a szerkezetben követhető nyomon, hanem az egyes részletekben, az egyes figurák jellemzésében is. Nemcsak főszereplői, a mellékalakok is plasztikus, szuverén jellemű és sorsú emberek, akiket Illés egytől-egyig kitűnően ért és ábrázol. Az öreg Bálint József, a főhős apja, "a Mózes-vallású, izzó magyar hazafi", sajnálattal, megértéssel és szeretettel megalkotott alakja; Szevella Fülöp, a szolyvai orvos hősies-tragikus jelleme; Asztalos Kálmán és Fóti János, a szocialista agitátorok; Schönfeld Izsák és Rebeka, valamint Hozelitz Ábrahám, a zsidó munkásság rembrandti rézkarcokra emlékeztető figurái; a Petrusevics család és a medveölő Mihalkók népmesei színezetű hősei; s a szatirikusan jellemzett népellenes alakok galériája: Markovics ecetgyáros, Dudics Elek, a prédikátor és rendőrügynök, Szedlacsek, a sörgyári megbízott és kormánybiztos; Páris tábornok, a francia expedíciós hadsereg parancsnoka, és Zsatkovics Gergely, a "kormányzó", akit amerikai gazdái úgy küldenek Kárpátaljára, mint egy távoli, egzotikus gyarmatra, ahol a bennszülötteket bibliával és üveggyöngyökkel lehet megvásárolni. Illés egyénítő művészete rendkívül egyszerű művészetnek tetszik, hiszen minden körülményeskedés nélkül beszél alakjairól, hőseit nem analizálja, hanem egyszerűen megmutatja úgy, ahogy azok a történések során felbukkannak. Mintegy kivetíti hőseit, kész és körvonalazott típusokként úgy, ahogy a népmese vagy Jókai és Mikszáth – vagy az expresszionista dráma. Alakjai nem egyes, elemeire bontott tulajdonságok összegei, hanem önmagukban egész és sajátos sorsú emberek – s így egyéniségek.

Kétségtelen, hogy az emberábrázolás elmélyülése azzal is összefügg, hogy Illés teljesebben érti a hagyományokat, amelyek alapján a saját regényírói koncepcióját kialakította. E regényben érlelődik művészi gyakorlattá az a felismerés, hogy a solohovi "proletár realizmust" nemcsak a történelmi és politikai koncepció nagysága, hanem az emberábrázolás realizmusa is jellemzi. Illés e realizmus tanulságait használja fel, amikor nemcsak főhőseit, hanem számtalan mellékalakját, epizódszereplőjét is plasztikusan kidolgozza, egész {415.} emberként ábrázolja. S innen tanulja meg az ábrázolás módját is: a karakter lényegének a megragadását. A főhős apját, Bálint Józsefet zsidóságával különös kontrasztban álló, hazafias donkihotizmus jellemzi, s Illés mindvégig ezt motiválja számos megfigyelésével és anekdotával. Grigori Mihalkóban a testi és lelki erő egységét emeli ki, s így növeszti hősét szinte a népmítoszok alakjává, aki azonban mégis csupán köznapi, kedves és nehézkes rutén favágó.

Az egysíkú eszményítést, amely a romantika korszerűtlen öröksége volt korábbi művében, felváltja egy realisztikusabb emberszemlélet. Jókai és Mikszáth az emberszeretet példáit jelentik számára, amely nem merül ki sovány idealizálásban, hanem az emberi élet és jellem kimeríthetetlen gazdagságában való csodálkozást és gyönyörködést jelenti. Illés nemcsak politikus és bölcselő, aki föltárja a kárpátaljai társadalmi viszonyokat s leás az egyes sorsok szociális és nemzeti determinánsaiig. Mindenekelőtt művész, akinek számára az élet izgalmát jelenti a legkülönbözőbb emberfajtáknak felfedezése, a legváratlanabb karaktereknek megmutatása, az emberi jellem csodálatos vagy riasztó ellentmondásainak megértése. Az anekdota nála majdnem mindig egy-egy karakter foglalata; nem úgy érdekli, mint valamely csattanós történet, hanem mint egy életmozzanat, amely egy embert lényege szerint jellemez: a groteszket, a különcöt mutatja meg benne, s ezúton közelvisz a lényegihez. Szélhámos nagybácsiját, "amerikai Ferdinándot" egy rövidke történettel úgy mutatja be, mint bohém hajlamú, önző és cinikus embert. Mindezt csak egy anekdotikus fintorral érzékelteti, de így is előrevetíti benne azt a "történelmi svihákot", akivé a történések során (melyek újabb anekdotákat eredeztetnek) átváltozik. Illés emberszeretete korántsem azonos tehát holmi filantrópiával, minden embert egyként a keblére ölelő "humanizmussal". Megismerő emberszeretet az övé, hasonló – mint ahogy Jókai és Mikszáth emberszeretete is – a renaissance emberszeretetéhez, amely azonban nem zárja ki az erkölcsi távolságtartás és megítélés attitűdjét.

Illésnek is távlata van hőseihez: nem eszményíti, hanem megméri őket. Alapvető jellemvonása az élet és az emberek derűs humorral való szemlélése. Hőseit szeretetteljes fölénnyel nézi, amely magába foglalja a szorongó lírai azonosulás és a meghitt, tevékeny együvé tartozás élményét is. A népet nagynak, félelmetesen erősnek s egyben megmosolyogni valóan gyöngének, furcsának, esendőnek látja. Az egyes osztályok vagy nemzetek karakterisztikonjait nemcsak patetikusan vagy szatirikusan képes megfogni, hanem legfőképpen humorosan. Esze Tamásról, a tarpai magyar bíróról, Peméte rutén település történelmi eredetű furcsaságairól, s a beregszászi és szolyvai zsidókról, uzsorásokról és disznópásztorokról egyaránt elfogulatlan, derűvel árnyalt képet tud adni. A humor Illésnél a humanizmus kifejezési formája, az emberi egyenlőségnek a meghökkentő, kacagtató s mégis oly emberi különbségekben való észlelése. Humorának erős a lírai telítettsége, emellett azonban erősen intellektuális jellegű, szinte tendenciózussá élezett humor is. Csak ott lágy és simogató, ahol számára rokonszenves hősökről van szó; az antipátiát Illés csípős gúnyolódással, szarkazmussal tudja érzékeltetni. Humora olykor a kíméletlenségig fokozódik, mint abban a jelenetben, amelyben a rutén "nemzetgyűlés" összefogdosásának, felsorakoztatásának és ülésezésének vaskos komédiáját előadja.

A Kárpáti rapszódia kompozíciója és emberábrázolása tehát egymással szinkronban áll, s így hiánytalanul juttatja kifejezésre azt az alapeszmét, {416.} amelyet Illés kimondani kívánt. Azt a gondolatot, hogy "a Habsburg-monarchia összedőlt, de ezzel se a gazdasági, se a nemzetiségi kérdések nem oldódtak meg". A romjain keletkezett új államalakulatok csak megosztják és megsokszorozzák a megoldatlan problémákat, minthogy a népeknek nem sikerült végigvinni a mélyről kezdett, oly régi hagyományokat folytató forradalmukat. A Kárpáti rapszódiának ez a kritikai tanulsága nemcsak lezárja a mérleget, amelyet Illés regényeposzai a magyar forradalmak egészéről adnak, hanem egyszersmind átvezet e forradalom újabb szakaszát tükröző műveihez, művészetének a felszabadulás után kibontakozó újabb periódusába.