Dokumentumregény a második világháborúról

Illés a háború kitörésekor közkatonának vonul be a moszkvai Második Népfölkelő Hadosztály I. számú ezredébe. Részt vesz a moszkvai ütközetben, végigharcolja a háborút, s 1945 januárjában őrnagyként tér vissza Budapestre. A kibontakozó új irodalmi élet egyik vezetője, az Új Szó és az Irodalmi Újság szerkesztője, az Élet és Irodalom szerkesztő bizottságának tagja. Művei, vonzó emberi egyénisége egyaránt népszerűvé teszik mind a szűkebb irodalmi életben, mind a szélesebb nagyközönség előtt. Alkotó ereje töretlen, s életművének a kor megváltozott viszonyait tükröző, nagyarányú továbbépítésére vállalkozik. Munkásságának két íve van. A nagyobbik ív: a Kárpáti rapszódiát folytató történelmi epikus problematika; a kisebbik ív a születő új életet ábrázoló novellák, cikkek és publicisztikai írások bőséges sorozata.

Illés epikus koncepciójának magva, a Kárpáti rapszódia után kezdődő új ciklusban: az elvesztett népi és nemzeti függetlenségért indított harc, az új honfoglalás ábrázolása. E ciklus betetőzése 1950–54 között írt trilógiája, a Honfoglalás, amelyet azonban – a Kárpáti rapszódiával ellentétben – több mint egy évtizedes kísérletezés, az új téma körvonalainak és anyagának keresése előz meg. A készülődés első állomása egy kis remekmű, a Szkpetárok című kisregény (1941). Látszólag melléktermék ez a mű, a nagy regényből kiszorult első világháborús élmények, egzotikus anekdoták foglalata. A regény hőse, az albániai frontra vetődött önkéntes nemcsak a háborúnak, hanem az albániai "hátország" véres és drámai életének is tanúja lesz, s mintegy ezekben az eseményekben látja hatni először a készülődő, új Európa történelmének mozgató rugóit. A téma még első világháborús, az albán szkipetárok – Bicepsz, Paula Prelotzi és a többiek – az osztrák–magyar és az olasz idegenek ellen harcolnak. A mű eszmei jelentése azonban már a harmincas évek fasiszta elözönléssel szemben álló Európájának problematikájára válaszol. A népi önfeláldozást, a viszálykodást legyűrő összefogás történelemformáló erejébe vetett hitet, a népfront gondolatát szuggerálja.

A háború alatt írt novelláiban (Szélmalom, Gödény Dénes esete, Akulina, Magyar partizán, Március a Don partján) a fasizmus elleni harc közkatonáiról fest drámai pillanatképeket. Majd ezekből a novellisztikusan megformált élményekből és figurákból kezdi felvázolni egy új trilógia tervezetét. E trilógiának csak az első két része készült el, a Fegyvert s vitézt éneklek (1950) és A vígszínházi csata (1951). A befejező rész, amely Az ágyúk elhallgatnak címet viselte volna, nem íródott meg. Abbamaradása összefügg az ötvenes évek elején {417.} kialakuló irodalompolitikai viszonyokkal, amelyek nem tették lehetővé annak a stílusnak a folytatását, amelyet e ciklusban Illés Béla követett. Regényei váratlanul hangos irodalmi vita középpontjába kerülnek, amelyben pontosan tükröződik az az orientációs kettősség, amely a korszak szocialista íróinak útját különösképpen nehézzé tette.

Kétségtelen, hogy Illés nem szánhatta többnek ezt a ciklust, mint vázlatnak, erőpróbának, gyors híradásnak a felszabadulásról. Mintegy az Ég a Tisza problematikáját folytatja, hősei Kovács Péternek, az egykori vörös katonának leszármazottjai. Nemcsak az Ég a Tisza hősei térnek így vissza, hanem bizonyos mértékig az a romantikus idealizáció is, amellyel egykori alakjait megrajzolta. Vologya hadnagy és Kovács Szvetlana romantikus szerelme, a véletlen találkozások s a könnyed kalandosság magában hordoz némi romantikus naivitást is. A kritika ennek ellenére elismerően fogadta a regényt, Nagy Lajos például rendkívül helyénvalónak találja az író "hősi szemléletét", s azt a "nyugodt hangot", amellyel a véres eseményeket is előadja. Az író erkölcsi fölényét látja benne megnyilatkozni, azt a bizonyosságot, hogy "a harc megvívandó", s ezért a benne való részvétel nem patetikus, hanem szinte köznapi emberi kötelesség. A Társadalmi Szemle kritikusa azonban éppen a könnyedséget, a pátosztalan előadásmódot tartja alkalmatlannak a szovjet és a magyar nép egymásratalálása eszméjének kifejezéséhez. "Ehhez a nagyszerű tárgyhoz – írja – nem az anekdotázó regény, hanem az eposz műfaja illik leginkább: a nagy szocialista-realista regény-eposzok stílusa, amelyben a honvédő háborút művészien feldolgozó szovjet regényírók mutatnak nekünk kötelező példát." A forradalmi romantikának, egy az irodalmi fejlődés korábbi fázisára jellemző műfajnak kötelező normaként való emlegetése a személyi kultusz árnyékában izmosodni kezdő esztétikai konzervativizmus egyik első megnyilatkozása irodalmi életünkben. Amit a kor normatív kritikája még nem érez, a megváltozott viszonyokat tükröző hang és műfaj kialakításának szükségességét érzi Illés, s szintéziséből, a Honfoglalásból nem is maradnak el e felismerés következményei.

Igaz, a kritikában hangoztatott követeléseknek s némileg a saját munkásságában kialakult konvencióknak engedve e művét is regényeposzként írja meg. Ez a forma némileg túl széles, némileg túl szűk az Illést foglalkoztató alapeszme s az ezt kifejező életanyag ábrázolásához, s ez helyenként árt is a művészi kivitelezésnek. Illés, mint az gyakran előfordul az irodalom történetében, egy régi, lassan túlhaladottá váló műfaj keretében fejleszti ki az új művészi formát, jelen esetben a realista dokumentumregény sajátos változatát. Korábbi regényeihez képest is bővebben él a memoár, valamint a történelmi riport eszközeivel, anélkül, hogy műve akár egyik, akár másik irányba elsekélyesedne. S mi sem áll távolabb tőle, mint az epikát fenyegető másik veszély, a trilógia műfaját olyannyira fenyegető lassúság, nehézkesség, a monumentalitásnak az a félreértése, amely e korszakban oly gyakori.

Sőtér István ismeri fel először, hogy bizonyos, a regényben megnyilatkozó írói erények merev normáknak is ellentmondóan egy korszerűbb, közvetlenebb prózai stílus lehetőségét bizonyítják. A könnyedségben, a természetességben s a gyors cselekményvezetésben egy korszerűbb monumentalitást fedez fel, éppen úgy, mint a közvetlen, természetes emberábrázolásban. S a könnyedséget nem téveszti össze a felszínességgel, a regény főhősét, az el-{418.}nyomottból "felszabadulttá", majd "felszabadítóvá" lett Pásztor Gyula jellemfejlődésének dokumentációját éppen olyan hitelesnek találja, mint a szovjet emberek és a Horthy-hadsereg tisztjeinek rajzát. A jellemzés realizmusának felismerése készteti arra, hogy vitába szálljon az Illést körülrajzó s lassanként eltorzító irodalmi legendákkal. "Illés Bélát – írja – kissé könnyelműen sorolták a mikszáthi anekdotát továbbfejlesztő, derűs, ízes elbeszélők közé. Hisz a Honfoglalás emberábrázoló művészete egészen sajátos, és új irodalmunkban éppen ritka jelenség." Nem az anekdotizmust látja az illési emberábrázolás lényegének s nem is a romantikus eszményítést, hanem a szeretetnek azokat a vonásait, amelyek már a Kárpáti rapszódiában is oly szembetűnőek voltak.

Illés monumentális népeposzként tervezte s írta meg művét, amelynek egyes állomásai – a Don-kanyar, a hadifogolytáborok légköre s a felszabadulást megelőző katonai és diplomáciai manőverezések rajza – egyre közelebb visz a regény alapeszméjének a kimondásához. Ahhoz a gondolathoz, hogy az elnyomatástól, a fasizmustól megszabadított Európában a korábban ellenségként szembenálló népek is egymásra találnak. Egy új nemzeteszme születésének történelmi útját ábrázolja, s közben mintegy kritikai jellemzését adja a letűnő uralkodó osztályok képviselte reakciós, antihumanista nemzeteszmének. S minthogy a műfaj szabályai, az eredetileg elgondolt terv ellenére, a regényben mindinkább elhalványodik az eposzi tónus, s mind nagyobb hangsúlyt kap a kritikai gondolat, Pásztor Gyula és partizán társai nem nőnek eposzi hősökké, megmaradnak az egész magyar nép sorsát meghatározó történelmi események közemberi rangú szereplőinek – a Kovács Pétereknél, Petrusevics Mikoláknál, Paula Prelotziknál egy fokkal kisebb történelmi hősöknek. Ők nemcsak szuverén hősei népüknek, hanem megtévesztettjei, áldozatai is azoknak az eseményeknek, amelyeket a "történelmi osztályok" s ezen osztályoknak a regényben megsemmisítő szatírával ábrázolt képviselői zúdítottak a magyar népre. Pásztor Gyula tragédiája, a Don-kanyarbeli pusztulás végig kísértő árnyéka és a Miklós Bélák, Csukássy-Hechtek, Borhyk és Kéryk egy történelmi komédia végjeleneteit idéző haláltánca összességében nem egy eposz benyomását kelti, hanem meztelen dokumentum a magyar nép második világháborús szerepéről.

Illés Bélától mi sem áll távolabb, mint a tragikus nemzetszemlélet, mindezeket az eseményeket már a kibontakozó magasabb nemzeteszme távlatából ítéli meg. Nem vészharangot kongat, hanem bírál és tanulságot összegez. A Honfoglalásnak ez a dokumentatív és kritikai hangsúlya előfutára lesz azoknak az irodalmi alkotásoknak, amelyek az 1956-os tragédia okait kutatva, visszanyomoznak a magyar nép második világháborús történelmi felelősségéig– az Illyés, Darvas, Dobozy, Fejes és Sánta műveiben kibontakozó törekvésnek.