Az anekdota korszaka

Illés felszabadulás utáni munkásságának kisebbik íve az elbeszéléseknek, novelláknak, anekdotáknak az a sorozata, amelyben közvetlenül a felszabadulás utáni életről, a születő új embertípusokról törekszik képet adni. Ezek mind tar-{419.}talmazzák Illés elbeszélő kvalitásait: emberábrázoló plaszticitását és elbeszélő könnyedségét – annak ellenére, hogy ezeken a műveken olykor-olykor kiütközik az új irodalom egynémely gyermekbetegsége is. Mint a túlzott, idealizáló romanticizmus A Guszev-ügyben, vagy az új konfliktusokat megkerülő, leegyszerűsítő felfogás nyoma a Háztűznézőben vagy A Bogár-ügyben. Később, 1956 után azonban novellisztikája is árnyalatosabbá válik. A Válaszúton (1958) ellenforradalomról szóló történetei pontos és hiteles pillanatképek a tragikus események sorából, a Kenyérben megjelentetett új novellái (1960) pedig árnyalatos, megértő emberszeretettel teli rajzok, olyan emberekről, akik megállták a történelmi idők próbáit, akiknek használt a súlyos "történelmi lecke". Kétségtelenül egy újabb regényciklus csírái bontakoznak ezekben az írásokban olyannyira, hogy a kritika – nevezetesen Pándi Pál – az Anekdotás könyvvel (1960) föl is vetette egy újabb nagyregény megírásának lehetőségét s igényét. A Tanácsköztársaság évfordulójára Illés drámát ír, Szivárvány címmel (1959), melyben Kun Béla alakját idézi.

Az életmű eddigi mérlege, összképe alapján Illés kitűnő, az élet új jelenségeire gyorsan s eredetien reagáló novellistának bizonyult. Egész prózairodalmunkban betöltött szerepét mégis inkább regényei határozzák meg, ezek jelentenek egy-egy mérföldkövet egész újabb irodalmunk fejlődésében. Illés jelentőségét az általa megalkotott – hatalmas történelmi, politikai és gondolati koncepcióra épülő – prózai szintézis mutatja. Három nagy regénye tulajdonképpen három nagy történelmi korszak – a forradalom és ellenforradalom, a népfront fasizmus elleni küzdelme és a felszabadulás korszakának – ábrázolása. Illés e korszakok lényegét ragadja meg azáltal, hogy mindegyik művében az adott korszakot jellemző, formáló eszméket szólaltatja meg. S éppen azért, hogy megszólaltathassa ezeket az eszméket, s emellett regényeiben az "érzelmek iskoláját" is megteremthesse, mindig sokrétűségre, eleven teljességre törekszik az emberábrázolásban, formában, stílusban, hangvételben is. Fogékony a hagyomány iránt, a magyar nemzeti próza legjellegzetesebb vívmányait viszi tovább, s egyesíti az európai próza korszerű vívmányaival, az orosz realizmus plaszticitásra való törekvésével és az avantgardizmusban született prózai stílus gyorsító, tömörítő eljárásaival. S később is, öregkorában is igen fogékony az újra – nemcsak az élet új jelenségeit veszi észre, hanem a művészetben jelentkező új igényeket, hangokat is, s természetes könnyedséggel vált át újabb hangnembe. E sokrétűséget a legjobb művekben mindig szoros egységbe fogja erős írói egyénisége, az intellektualitásnak és a derűs, szeretetteljes életszemléletnek tehetsége. Mindezek alapján Illés nemcsak egyik első úttörője, nemzetközi szerepet játszó alakja a szocialista realista magyar irodalomnak, hanem egyike ezen irodalom első klasszikusainak, maradandó értékű alkotóinak.