Első szakasza

"Ha az ember húsz-huszonöt éves, s téma után szétnéz a világban, elsősorban önmagával találkozik." – írta pályájára emlékezve a fiatal íróknak.

Természetes, hogy az önmagára figyelő író versekben is megnyilatkozott.

Első verseskötete Ló, búza, ember címmel Bécsben jelent meg. Kassák hatásától ihletett költőt rajzolnak a versek; s a kétségbeesést idézik, a forradalom bukását, a cserepeire tört életet – azt az érzést, melyet különböző nemzetek lázadói más-más nyelven, de mégis ugyanegy szenvedéllyel fejeztek ki. A világháború és forradalmak megrendítették a régi uralmát, minden hagyományos rend, morál, szemlélet egyszeriben idejétmúltnak és avíttnak rémlett – de a távlatot elfelhőzte a bizonytalanság, a bukás, a számkivetettség. Az expresszionizmus ezt a felbolydult világot mintegy önnön káoszának absztrakciójával tükrözte – ziláltan vetítette vissza a zűrzavart, a forma felbontásával a formátlanságot. Ijesztő jelképei felnagyított víziókban a világ lidérces elemeit tágították egyetemessé.

És úgy éreztem,

hogy az élet rendetlen és hogy mi végre küzdeni

epileptikus istenekkel

és érni kalászmódra és füttyszóra halni minek?

(Barátom nálam aludt)

{423.} – vallja meg Déry is, meglehetősen eklektikus verseiben. Eszközei nagyobb hatású költőre emlékeztetnek. Kassák "szamovár"-ja ott repül az ilyen sorokban, mint "üdvöz légy Nap, te asszonyi térdkalács, spirituszforraló és zenélő óra". Déry jól ismerhette a dadaizmus, majd a konstruktivizmus és expresszionizmus kísérleteit. Tzara, Hans Arp irányzatáról emigrációja kezdetén cikket ír a Nyugatba (1921), munkatársa a bécsi Mának, melyben Kassák új programot hirdet: a tárgyak konstruktivista leírásának elméletét.

De a közvetlen kapcsolaton túl az "izmusok" a lázadó fiatal költészet poétai anyanyelve; jelképrendszerükben sok a hasonló elem, a megegyezéses szimbólum. A nagyvárosi magányról, elhagyatottságról a német expresszionizmus antológiája mintegy húsz verset közöl (Georg Heym, Becher, Alfred Wolfenstein tollából). Közös jelkép a halál – a hullák és tetemek kínzóan éles, durva megjelenítése, hiszen a világháború gyűlöletéből és megrendüléséből fakadtak az izmusok, s ha Dérynél azt olvassuk, hogy "csörrenve estek le a teli koporsók szemem zöld üregeibe" bizonyos, hogy megannyi összerímelő, ezzel egybehangzó sort tudunk idézni az izmusok nemzetközi költői anyanyelvéből.

S ha ennek az új nyelvnek rendszerét keressük, csakugyan az idioszinkráziás, visszatérő motívumokra, jelképekre kell figyelnünk. Még a véletlen egyezések is meghökkentők. Leírható volt-e versben eladdig, hogy "epilepsziás istenek"? Úgy vélnénk, Dérynek "automatikus írás" közben, véletlenül akadt tollára a szó. De ugyanakkor az első Dada-antológiában Hugo Ball Das Carousselpferd Johann című prózaverse ezt a szállóigévé elterjedt mondatot visszhangozza: "Die Welt is kess und voll Epilepsie."

Anyanyelvben és sorsban megannyi a hasonlóság az új költők között. Egyezményes jelek, hasonló világérzés és gondolkodás kapcsolja egybe a magányukról panaszkodókat.

"Itt táncol Déry Tibor marslakó, kenyérből font tagokkal" – a név s kifejezés egyéni – de a Sturm, az Aktion és a Die Gegner hasábján megannyi tükörből ugyanez a romboló és lázadó magatartás, költői attitűd verődik vissza. Hullák, repülő állatok, víziók, a hold és az éjszaka megnövekedett árnyai s persze színes madarak: "kolibrikkel a hónom alatt masírozok – segíts meg isten! micsoda madarak lázadnak bennem."

Az emigráció versei ezek – korai kísérletek, melyekben ott a társkeresés s a nemzetközi irodalom új hullámába való bekapcsolódás értékes mozdulata. Az emigráció is, útjában és állomásaiban, oly tipikus és jellegzetes volt Dérynél.

Miért megy el Magyarországról? Mert fojtogatja a levegő. Nem a börtöntől menekül – vagy nem csupán attól –, a légszomja űzi el és a szabadság vágya hajtja. S az a törekvés is, hogy életét tudatosan a munkásmozgalom sorsához kapcsolja. Déry az első emigrációja idején mindig ott tűnik fel Európában, ahol a menekülők csoportja sűrűdik – Csehszlovákia a legtöbbjüknél az első pihenő. Kassák, Komját, Lukács ugyancsak Ausztriát választja a húszas években. A harmincas évek elején a náci hatalomátvételig Berlin lesz a centrum. Bécsből Gábor Andor, majd Lengyel József és Balázs Béla is oda telepszik át.

Dérynek ugyan irodalmilag leginkább nem a kommunista csoportokkal volt kapcsolata, hanem Kassákkal. (23–24-ben Gáspár Endrével, Nádass József-{424.}fel, Németh Andorral a Ma legtöbbet szereplő munkatársa.) Természetes, hogy hazatérése után a szürrealizmus magyar folyóiratához kapcsolódik, szerkesztőként is. A Dokumentum 1926 decemberétől 1927 májusáig élt, s két fontos programcikkét, a beköszöntőt, majd a hathónapi visszatekintést mind az öt szerkesztő, az öt emigráns – Kassák, Illyés, Nádass József, Németh Andor és Déry Tibor, közösen írja.

S érdekes, hogy a "hazatértek" első támadása a konzervatívnak érzett Nyugatot éri, mert az "barikádot emelt a valóban új mondanivalója és új formanyelven beszélő fiatalok fejlődése elé". (A Nyugat húsz éves, 1926.) Illyés pedig külön cikkben fogalmazza meg kátéjukat. A harc, mondja Illyés "a környező – és logikus rendben sorakozó! – jelenségek szennyes tirannizmusa ellen" folyik, s a költőnek, írónak épp a logikántúli világ megközelítésével kell harcolnia a dolgok meglevő állapota ellen (Sub specie aeternitatis, 1927).

Déry cikkeiben is ugyanez a vezérszólam, csaknem szó szerint. "A költő ... nem másolja a külvilágot, minthogy nincs közölnivalója, alkotására nem érvényes a külvilág értelmi feldolgozásának rendje, a racionális logika."

A visszájára forduló lázadó indulat tiltakozik így, ilyen kétségbeesetten s mindennel kihívón dacolva. A bukott forradalom és tehetetlenség égette a volt emigrációnak ezt a csoportját is, mely egyelőre nem tudott elszakadni az avantgardizmustól.

Lázadásuk így lemondással, gyűlöletük keserűséggel párosult. Vers és próza náluk rejtjelekbe öltözött – de megfejtésüket nem tartották közlendőnek. Ez a lázadó, a szürrealizmust Magyarországon elsőnek képviselő művészet végül ugyanarra az elvi alapra jutott, mint ami ellen felemelte a szavát: a l'art pour l'art, s a társadalmi cél nélküli poézis elveihez. A szavak, hirdette meg Kassák már 1921-ben Bécsben, "nem azért vannak, hogy tartalmakat hurcoljanak, mint a zsákhordók" és íme, a Dokumentum megannyi írója még 1926-ban is így vall. "Az új versben nincs szimbólum, nincs rejtett értelem" (Déry). "Az új vers főérdeme, hogy önmagához hasonlít, azaz épp olyan titokzatos, önmagáért való (kiemelés – U. T.) szétszedhetetlen egység, reális és irreális alakulat, mint minden, amit valóságnak nevezünk." (Németh Andor.)

Az idézetekkel nemcsak Déry kezdő verseit jellemezzük. Költészete nem volt sem jobb, sem rosszabb, mint akkori elvbarátaié, sőt, Vas István megállapítása szerint, a sok "objektív" megnyilatkozás között volt benne valami személyes, és talán egy fokkal érzelmesebbnek, líraibbnak hatott, mint kortársai.

Déry magatartása a makacs lázadóé – de az irodalmat a húszas évek közepén nem hiszi a társadalmi harc részesének. Verseiből mégis egy-kettő (A gyújtogatók, Mint plakátoszlop) határozott pátosszal szólaltatta meg a szocialista eszméket 1920–22-ben:

hadd írjam fel öles betűkkel

és égő transzparenssel a szabadság hangos

dicséretét és vérvörös reklámjait

hadd fessem fel zúgva az örök forradalomnak ...

(Ló, búza, ember)

{425.} De a néhány "direkt" vers hangja az évtized derekán elhallgat, s Déry a szürrealizmus nemzetközi formanyelvén, elvont, csak a megfoghatatlan rémületről valló költeményeket ír.

Prózája is ilyen. Első formabontó kísérlete még emigrációja előtt jelent meg a Nyugatban A kéthangú kiáltás címmel. A novella az ember és tükörképe (lelke és teste, akarata és szelleme) különválásáról, hasadásáról szól. Egy külvárosi házba beköltözik az elbeszélés hőse, Diró és a házban lakók éjszakánként szörnyű, kéthangú kiáltásra ébrednek. Szomszédja Kuhár is felriad s a tükörben megpillantja Diró képét – amikor a jelenés eltűnik, a házban megrepednek az összes tükrök. Egyszer rátör Diróra – ott találja magába roskadva, motyogva "... segítség ... az akaratom elszáll ... megölték az akaratomat ... meggyilkolták az akaratomat ... így nem szabad élni ..."

A hős a frontról jött vissza – s a történet szimbolikájának megfejtése az, hogy Diró többé nem ura magának, már csak eszköze annak, ami vele történik. Szabadságra vágyik – de ez a szabadság a bűné, a gyilkosságé. "Én vagyok a láz – mondja Diró egyik énje – a negyvenfokos láz, aki bebújik az emberekbe, hogy kiordít belőlük a vágy: szabadság ... Én vagyok a természet, én vagyok az ösztön, én vagyok az érzés, én vagyok az igazság."

A lázadás: ösztönös; a szabadság az elfojtott én kitörése – bizonyos anarchikus, túláradó vágy, mely rombolni készül végső indulatában. Ez a felfűtött és a szimbólumok nyelvén dadogó tiltakozás sokáig jellemző Déryre. Naggyá növő jelképeiben óriások és mesebeli lények lépnek elénk, lázálmok és víziók adják a keretet szörnyek, expresszionista technikával mintázott agyag-óriások megjelenéséhez.

Az 1928-ban közzéadott Ébredjetek fel! egyik hőse, Kokoró ugyanazt tanítja, mint Diró: "össze kell törni az írott törvényeket." A hatalmas Kokoró: költő, s az emberek suttogva terjesztik, hogy meg kell halnia. Mert "szája véres a hazugságtól ... Azt hazudja, hogy az emberek hazudnak. Azt hazudja, hogy nem ismerjük életünket ... Azt hazudja, hogy semmi sem változhatatlan ..."

Az ő tanítványa Ánis. Először tiltakozik az igazság ellen, s expresszionistává átköltött Jónásként, rühelli a prófétaságot. De aztán elindul és hirdeti az új igét: "Lázadjunk fel a valóság ellen, mely gonoszabb és bizonytalanabb lett, mint az istenek pokla ... Ez a valóság nekünk nem kell, ez a bizonyosság nem kell, ez a mereven néző szemgolyó, melynek tükrében megfagyott a boldogtalanság tája, vakuljon meg. A táj mögött másik táj, a valóság mögött másik valóság húzódik meg ugrásra készen, mint egy hályog mögött és kopogjunk és szúrjunk és kiabáljunk, míg fel nem fakad és meg nem találjuk elsüllyedt otthonunkat. Ébredjetek fel!"

A formátlan düh íme a formabontásban talál formájára. Hosszú időbe telik, amíg Déry rádöbben, hogy nemcsak a valóságot takarja hályog, hanem a lázadó szemét is. Amit Ánis vall, több, mint politikus hitvallás: esztétika is. Déry fantáziavilágot lát, melynek rendje és logikája ellenséges. Lázadása a rend bontásával kezdődik – az adott valóság megtagadásával. Csak a harmincas évek végén jut el Déry ahhoz az írói felismeréshez, hogy "... a valóságtól való elrugaszkodás egyenes arányban van a valósághoz való ragaszkodással".

{426.} A korai írások nem különösebben jók – ezt Déry is elismeri. Ő maga "tűrhetetlenül rossz műveknek" nevezi őket, de ez már a késői igényesség szava; az igazság az, hogy beleillenek a korképbe s olyan gondolatokat vetnek fel, melyek később is foglalkoztatták az írót. Szabadság, anarchista lázadás, ösztön és tudat – a pálya örök dilemmája marad. S a korai novellák máris kirajzolják Déry egyéniségét: lassan érlelődő típus; csökönyösségre hajlamos lélek; az érzékszervei lustán igazítják el a világban. "Csak benső fényeimre figyeltem" – emlékszik vissza az ifjúságra – Ánis hályoga ott volt hát a szemén.

Indulásának és érésének tragikus vonásait Illyés is megfigyelte. "A szocialista regényírás divatja idején konok kitartással majdnem absztrakt prózát írt ... 'Mozgalmi regénye' a német munkásságról (magyar nyelven talán az első, amely e nemben irodalmi) a német szocializmus bukásának másnapján készült el." A folytonosan meghosszabbított tanulóéveket azonban igazolta a pálya – elsőnek épp a Szemtől szembe, melyre Illyés céloz. Olyan műhöz érkezett, melyben a tapasztalat és a töprengés közvetlenebbül nyilatkozik meg.

1932-ben kezdte írni a regényt Déry és (Illyés közlése nyomán tudjuk) 1934 februárjában fejezte be. Ujjgyakorlatnak szánta három egybefüggő kisregényét. Akkor már A befejezetlen mondat érett benne s az a meggyőződés, hogy a valóságból, közvetlen tapasztalataiból is többet kell meríteni.

S a könyv éppen nyersen egyberótt dialógusaival, gyors vágásaival, naturalista elemeivel lep meg elsőnek. Aztán problematikájával. Első és fontos motívumként ott kísért az osztályból kiszakadás gondja. Mint minden dallama, ez is benne zengett már a legkorábbi kísérleteiben. Az 1921-ben megjelent Kriska című elbeszélésének hőse, Szikora vidékre megy, s ott egy parasztlányba lesz szerelmes: vágyódásában, sóvár kívánságában az ösztönök lázadásának Déryje már a kiszakadás nagy témáját is megkísérti.

Sokat foglalkozott mindig a "valahová tartozás" gondjával. Korai elbeszéléseinek hősei magányos lázadók – s teljességgel tükrözik írójuk helyzetét. Otthonukból kiszakadtak, idegenek. A Szemtől szembe évében jelenik meg az Átutazó (egy obskurus sorozatban, a Nyil-ban) s benne a hős, kapcsolataiból kimetszve, mintegy saját magányát cipeli sovány útikofferében. Mindenütt idegen: belecsöppen szerelmekbe, barátságokba. Dr. Rácz – egyik korai magyar megfogalmazása a kafkai, majd Camus-től továbbgondolt "idegennek".

Ki is az idegen? – kérdi Sartre A lét és a semmiben. Az az ember, "aki önmagát, mint vákuumot tapasztalja a társadalmi környezetben". De idézzük Kafkát is, nehogy a fiatal Déryt máris az egzisztencializmus gyanújába keverjük. Az idegen, mondja Kafka, olyan ember, "aki keres és nem talál, de aki nem keres, azt megtalálják". Vagyis a körülményeinek kiszolgáltatott, hányódó lélek az; aki elvesztette uralmát a dolgok fölött, mint Diró, s a társadalmi űrben mozog, mint Rácz.

Déry természetesen nem egzisztencialista; de találkozott azokkal a filozófiai gondolatokkal, melyeket ez az irány fejezett ki.

Az idegenség gondolata nem a mai egzisztencialistáktól származik. Csak filozófiailag dolgozták ki ők ennek a lélekállapotnak összefüggését a lázadással. Camus mondta ki, hogy az ember akkor lesz "idegen", ha a világot nem éri {427.} fel ésszel. Az otthonosság az élet racionális magyarázatán nyugszik – míg az elveszettség, társtalan magány a logikus megismerés hitének megszűntével támad. Lázadóvá pedig az lesz, aki ezt a helyzetet felismeri.

Az egzisztencialista filozófia fogalmazta meg a két világháború közötti értelmiség közérzetét. Élményekből lett az elmélet – és az elméletből a valószínű élményekre kell visszakövetkeztetni.

Az értelmiség, melyhez Déry is tartozott, a húszas évek megrázkódtatásában eljutott a fennálló világ gyakran irracionális tagadásához. Szembefordult az uralkodó renddel – s bár elszántan és becsületesen kereste kapcsolatát a munkásmozgalommal –, nem tudott szövetségesre lelni (vagy legfeljebb csak elméletileg) az új osztályban. "Idegenségük" tehát ilyen társadalmilag is szituálható – két világ között a senkiföldjén álltak, s épp ezen a senkiföldjén termett a különös virág: az irracionális tiltakozás, az anarchista indulat, az idegenség lázadása.

Pedig Dérynél a húszas éveket bízvást nevezhetjük a senkiföldje korszakának. Absztrakt prózája ebben a helyzetében termett s az Átutazó vagy az Országúton épp ezt a cél nélküli bolyongó, hányatott sorsot írja meg.

Az új, testvéri kapcsolatok, a Szemtől szembe világát kezdtük jellemezni – de ezt csak úgy tehetjük meg, ha a hozzá vezető utat is megvilágítjuk. A Szemtől szembe lázadói egymás kezét kereső, kapcsolatra vágyó emberek. Az Országúton (eredeti címén Alkonyodik, a bárányok elvéreznek) még az emberi közösségből kiszakadt lázadót rajzolja. "Apám meghalt, anyámat elhagytam, 22 éves koromban valakit megütöttem, elesett, elvesztette szemevilágát, barátom nem volt, főnököm nem volt, feleségem nem volt. Egyszer Amerikában voltam, egyszer két évig dolgoztam egyhelyben – nagy hiba volt. Anyámat elhagytam és meghalt."

Mintha tankönyvben olvasnánk a huszadik század céltalan vándoráról. Ismeretlen városokban s egyedül kóborol a hős, csatornában alszik, s írója megannyi brutális élményt zúdít rá. A várható színhelyeket a versekből ismerjük; hullák, tetemek, egy vágóhíd, a bonctani intézet ... De az alapkérdés ennél a hősnél is az: hogyan érje el a teljes szabadságot.

S ő még a kapcsolat és szeretetnélküliség szabadságát választja. Amikor egy kisfiú elbújtatja a padláson s éjszakánként a maga szájától elvont falatot lopja oda neki, Déry hőse megriad attól, hogy ilyen közeli viszonyba került bárkivel is. "Hogy jutottam hozzá, hogy egy ember sorsát ennyire belevontam az életembe?" – panaszolja fel magának.

A "kisfiú és a vándor" motívuma rögeszmésen tér vissza Dérynél (pl. Parcen-Nagy és Rózsa Péter), s az a gondolat is minduntalan felizzik munkáiban, hogy vajon a szeretet s egyáltalán bármilyen emberi viszony nem sérti-e az egyéniség szabadságát (vö.: Niki, G. A. úr X-ben, Két emlék).

A kapcsolat nélküli "átutazó" jellemek azonban hirtelen mély s erős szövetségre lépnek a forradalmi harcban. 1933, a fellendülő német szocialista mozgalom pillanata ez: egy kocsmában elszánt férfiak gyülekeznek – hontalanok, s új testvériségre lelnek; minden törekvésük az, hogy személyiségüket feladják és odadobják a feladatnak. Déry hőseinél az abszolút magányra az abszolút odaadás korszaka köszönt, "az önsanyargatásra törő akarat", mely megindító heroizmusban nyilatkozik meg. S ez Déry életét is tükrözi: tudjuk, hogy a munkásmozgalommal a bécsi felkelést megelőző időben szorosabb a {428.} kapcsolata; 1934 februárjában pedig tevékenysége a gyakorlati pártmunka vállalásáig terjed.

Az első kisregény hősnője, Horvát Ilon az új testvériséget még a testével is értelmezi; nem a vágy, hanem az eltökélt szeretet ösztönzi arra, hogy a kommunista sejt minden tagjának szeretője legyen. Ő lesz az a férfiaknak, aki "behelyettesíthető minden szerelmi fájdalomba, minden csalódásba, minden hiányjelet felold".

Ilon magánélete – a magánélet teljes feladása, az egyéni választás és hajlam kiküszöbölése; a testével is lázad a konvenció ellen. Ez a kényszer is – vagy inkább kényszerképzet – a szabadság választásának egyik formája, hiszen "soha mást nem tesz, mint amire kedve" van. De a nagy odaadás, a teljes feloldódás, a lázadás, sőt még talán a mártírium sem könnyít a magányán. "Oly elérhetetlenül él a mélyben, mint a gyöngy a tengerfenéken" – mondják róla és ez igaz.

Nehéz pillanat költészete a Szemtől szembe. Ernszt, a kommunista sejt vezére már káromkodva mondja, hogy "a fasisztákat hagytuk a nyakunkra nőni" – egy hónap és kormányon vannak. S a regény tükrében ez a nyomott, fenyegető s a kétségbeesés árnyékában folytatott élet nem alkalmas arra, hogy a forradalmi mozgalomban kiteljesítsék magukat az emberek, vagy legalább természetes harmóniába kerüljenek önmagukkal. Déry magános anarchistái korábbi munkáiban még elértek bizonyos "egységet" – személyiségük nem volt osztott. A Szemtől szembe alakjainak életében a tények is egymás ellen lázadnak: Ilon a magányát megannyi férfivel osztja meg reménytelenül, Boris, a másik forradalmár, a magánéletét áldozza fel a közügyért, s házassága Verával válságba jut. Anni, a kérlelhetetlen forradalmár pedig önként s a maga elhatározásából vállalja, hogy az S. A.-hoz átpártolt szerelmét lelövi.

A különös ellentmondás tehát nemcsak az, hogy Déry mozgalmi regényt a német mozgalom bukásának időszakában ír, hanem az is, hogy művészetében a realizmushoz és a szocialista mondanivalóhoz a munkásmozgalom baljós periódusában közeledik. Akkor, amikor a népfrontpolitika meghirdetése előtt a közép-európai kommunista pártmunkában a szektarianizmus veszélyei éltek tovább.

S mindezt tetézte az is, hogy Déry egy fasizálódó ország írójaként tekint végig az eseményeken – s ezért a szektásság számos emberi megnyilvánulásában bizonyos joggal láthatott forradalmi messianizmust.

Amint Déry szeme rányílt a forradalmi munkára – elkerülhetetlen volt, hogy egyúttal tragikus feszültségeit is meg ne lássa, át ne élje. Sőt, az a benyomásunk, hogy bizonyos heroikus önmegtagadással, származásából táplált társadalmi bűntudattal, a mozgalom diszharmonikus elemeire figyel fel. Bennük találta meg az érdekes drámát – belül csatázó, döntőképes és kegyetlen lelkeket fedezett fel, akik emberségük árán lesznek úrrá belső zűrzavarukon; a fegyelemnek engedelmeskednek és elsőnek magukat áldozzák fel.

Mindez nem csupán a "valóság" tulajdonsága volt: a szemléleté is. A polgárságból kiszakadt művész látta ilyen ellentmondásosnak a személyiség és mozgalom vitáját.

Milyen is volt a polgári művész helyzete, ha a mozgalomhoz próbált csatlakozni? "Ha átjutott családjának, környezetének, életrétegének nem lebecsülendő ellenállásán ... a túlsó oldalon, ahová igyekezett, ismét csak idegenkedve {429.} fogadják, bizalmatlansággal, gyakran ellenszenvvel, legjobb esetben a politikai fegyvertársat megillető, de tartózkodó udvariassággal s hosszú időbe telik, amíg ezeknek kérgén, amíg a pártok falain át tud törni, amíg saját idegenkedését is legyőzve, össze tud tegeződni a maga választotta új világgal."

1937-ben írta ezt Déry az Útkaparóban – s mi tudjuk, hogy az "összetegeződés", az európai értelmiség egy bizonyos hányadánál, kudarcba fulladt. Elég a renegát Koestler – persze nem egészen megbízható – visszaemlékezéseit elolvasni a harminc, harmincegyes pártmunkáról – mennyire felsértette polgári érzékenységét a "forradalmi dinamika", a sejtek szervezése, bizonyos zsargon stb. Nála is az idegenség legyőzésének vágya: csupán újabb s még feloldhatatlanabb idegenséget szült. De érvényes ez a közérzet – tekintet nélkül arra, hogy később merre fordult a pálya – valamennyi "újonnan jöttre". A morális békétlenség, válságos töprengés éppúgy fel-felbukkan az angol Stephen Spendernél, mint az olasz Ignazio Silonénál. "A szellemi beilleszkedés fájdalmai igencsak nagyok voltak" – vallja Silone. "Az ember saját belső világa, az örökölt és lélekbe beleégetett 'középkor', mintha földrengésre, egész mélységében megrendült. Egyetlen csapásra minden problematikussá vált: élet, halál, szerelem, jó és rossz, az igazság, mindez lényegében változott meg vagy teljesen megsemmisült ... de amikor erről beszéltem, az elvtársak kinevettek."

Az új dilemmának több megoldása volt. Szembefordulni a kínzó látomással, úgy eloszlatni az értékrend felbolydulásának kataklizmáit – s kilépni a sorból. Vagy: elszánt akarással, megoldatlanul is vállalni. Vagy éppen: eszmeileg megoldani. Brecht a Massnahmeban és a Lehrstückökben az utóbbi lehetőséget vállalja; s mohóbban, mint a helyzet parancsolná, egy túlhajtott, mintegy önmaga meggyőzésére szánt kegyetlenség szüksége mellett tesz hitet. Déry is az említett korszak Brechtjének szelleméhez hasonlóan gondolkodik: átlép mindazon, ami finnyás, polgári riadozásnak rémlik, s egy aszkéta eszmény szigorúságát vallja. Az ellentmondások ilyen gondolati megszüntetése azonban mindig felemás. A látásmód, mely magát a problémát létrehívja, felidézi – jellegzetesen polgári. Igazából egy régi gondolkodás koordinátáival méri az újat: vajon erkölcs, tisztesség, személyiség, magánélet és forradalmi harc csakugyan tragikus ellentmondásban van-e, ezt kérdi. A válasza viszont gyors megbékéléssel átlépi a gondot, mintha már megoldotta volna és túl lenne rajta, s azt sugallja, hogy a forradalmi harcnak a tragikum belső természete, elkerülhetetlen alkotó eleme.

A kérdést a kiábrándult polgár fogalmazza, a választ az újsütetű forradalmár – s méghozzá megható tisztességgel, elszántsággal. Az ilyen felelet azonban csupán időleges lehet az olyan becsületes gondolkodónál, mint Déry– s aki életművét ismeri, tudja, hogy a harmincas évek elejének élményén és problémáin máig viaskodik. Számtalanszor állította fel újra a szillogizmust szabadság és fegyelem, szocializmus és egyéniség fogalmaiból. Munkásságának egységét, de egyúttal problematikusságát adja, hogy nyugtalan elméje kanyargós életútján is következetes szenvedéllyel kérdez rá újra meg újra az élményre, mely a szocializmussal való találkozásának szép és nehéz pillanatában égett belé.

S ha a magyarázatot keressük művére, akkor ennek a pillanatnak vagy korszaknak a jellegzetességéből kell kiindulnunk – az íróvá ihletést innen kapta s problémavilágát is.