18. DÉRY TIBOR (1894–)

FEJEZETEK

Déry Tibor 1894 október tizennyolcadikán született Budapesten. Családjáról Önéletrajz című írásában vall. Édesapja hetvenhat éves korában öngyilkos lett. Vagyonának maradékát, Wesselényi utcai bérházát 1919-ben államosította a kommün – s az apa, már betegen, leugrott az ötödik emeletről. Fia ekkor az Írói Direktórium tagja volt és kommunistának vallotta magát.

Édesanyjáról vigasztalóbb emléket őriz. A javarészt németül beszélő, a háztartási könyvébe Goethe-idézeteket jegyző asszony többször is felbukkan írásaiban. Közvetlenül az Emlékeim az Alvilágból ostromnaplója idézi meg a "pedáns életvitelű, szokásaihoz szigorúan ragaszkodó asszonyt, aki életét többé-kevéssé polgári kényelemben töltötte". Nyolcvankétéves volt az ostrom alatt, de amikor a detektívek egy feljelentésre értük jöttek – nem hagyta abba megszokott, reggeli tornáját.

A másik írás az édesanyáról: a Két asszony, 1962-ből származik. Közvetetten, átköltésben mutatja fel Déry az anya életösztönének utolsó lobbanását. Fia börtönben, s ő, a fájdalom ellenmérgeként, elfogadja a tapintatos hazugságot, hogy hol is a gyermeke – Amerikában! {421.} Érdemes idézni az önéletrajzi motívumokat – már csak azért is, mert ritkák. Déry elbeszélő alkat, mindig bizonyos közvetítő elemekkel játszik a képzelete s jószerivel csak az ábrázolásra alkalmassá formált és stilizált élményben bízik. Vallomásait és epikáját összevetve, ritkán találunk egyezésekre. Talán csak néhány "földrajzi adat" egyezik: A befejezetlen mondatot Dubrovnikban írta, tudjuk meg tőle, s íme, a tengeri fürdőhely szerepel a regényben. De Umbria legszebb városában, Perugiában is élt egy esztendeig, ennek mindeddig nyoma sincs a műveiben.

A regények szófukar kalauzok az életrajzhoz. Keressük inkább a nyilatkozatait, feljegyzéseit. Ahhoz sohasem volt elég dédelgetett író, hogy kortársai gyakran emlékezzenek meg róla: fiatalságát Vas István önéletrajzának néhány epizódja villantja elénk; Arthur Koestler autobiográfiájának pesti fejezetei is csak Németh Andor barátjaként rögzítik a nevét, Tóth Árpád, akinek közeli híve volt, csupán egy fontos, eddig publikálatlan levélben említi, Füst Milán – egy időben jóbarátja – nem szól róla.

Első forrásunk így az Önéletrajza. Megtudjuk tőle, hogy kisgyermek-korában csonttuberkulózisa volt, esztendőkig feküdt. A betegség elidegenítette a világtól, s lassan ébredt rá az iskolai élet játékszabályaira is. Nehezen szokta meg a szükséges füllentéseket, s bizonyos túlérzékenység is kifejlődött benne. A Markó utcai gimnáziumba járt, majd a Kereskedelmi Akadémiára – itt említi, hogy egy osztálytársa, a később öngyilkosságot elkövető Grosz Andor volt rá nagy hatással. Aligha tévedünk, ha úgy véljük a G. A. úr X.-ben ezt a gyerekkori barátot idézi meg, aki különben egyik Bécsben megjelent kötetét is illusztrálta.

Érettségi után Déry a svájci St. Gallenben tanul nyelveket, majd internátusi évei után egy fakitermelő vállalathoz lép be tisztviselőnek. A gyár igazgatója a nagybátyja, aki azzal a céllal neveli Déryt, hogy kövesse őt a cég vezetésében. Ám a fiatal hivatalnok 1918-ban már bérharcot szervez, sőt, ez év végén (vagy még inkább: 1919 elején) belép a Kommunista Pártba.

Írónak ekkor csak kis körben ismerték. A Nyugatban tűnt fel 1917-ben Lia című kisregényével. A művet eredetileg a Kabos Ede szerkesztette Az Érdekes Újság pályázatára küldte be. A bíráló bizottság elnöke, Osvát Ernő őt ajánlotta első díjra, de a Légrády-cég megbízottja s a szerkesztő túlságosan szabadszájúnak ítélte a lázas és túlfűtött erotikájú elbeszélést. Így adhatta ki Osvát a Nyugatban.

A megjelenés azonban nem avatta íróvá. "Az bizonyos – írja Déry az Útkaparóban –, hogy első nyomtatott művem idejében, huszonhárom éves koromban rosszabbul írtam, mint bármelyik mai fiatal ... Osvát Ernő mégis figyelemre méltatott." Az írás szertelenségére érzett fel Osvát az író emlékezése szerint, s így történhetett, hogy 1919-ig számos verse és elbeszélése a magyar irodalom legrangosabb folyóiratában látott napvilágot.

Igazából mégis ellenfelei figyeltek fel rá. A Liáért tüstént perbe fogták "szemérmetlenségért". Ha a Nyugat munkatársai nem is: az Új Nemzedék az ő táborukhoz sorolja mint veszedelmes lázadót. Babits és Móricz neve mellett említi Déryét Lendvai István Néhány adat az irodalmi patkánylázadáshoz című cikkében (1919).

1920-ban emigrációba megy első feleségével. Útja először Csehszlovákiába vezet, onnan Bécsbe, Döblingbe, ahol két esztendeig tartózkodik. Munkatársa {422.} lesz a Bécsi Magyar Újságnak, majd a Panoráma című szociáldemokrata hetilapnak; itt jelenik meg az Éneklő szikla című fantasztikus regénye. Ausztriából Bajorországba költözik, a Starenbergi-tó partjára, Felfadingba, ahol rokona, a filozófus Szilasi Vilmos, Babits barátja él. "Egy regényt írtam, melyet a Nyugat közölt folytatásokban." – Írja az Önéletrajzban. A bajor év 1923 végén kezdődhetett. A Nyugat közölte az Alkonyodik, a bárányok elvérezneket. Az is megbízható és fontos támpont, hogy ekkor küld verseket a Kassák szerkesztette bécsi Ma című lapnak és a berlini Sturm expresszionista folyóiratnak. Az expresszionizmus különben nagy hatással volt a fiatal Déryre.

Bajorországból Párizsba vándorol tovább. Itt különféle szakmákba kap, többek között bélyegkereskedő lesz. A vállalkozás végeredménye a csőd: pontot rá egy nagy Monte-Carló-i veszteség tesz – minden pénzét elveszti ruletten. Barátai segítségével ekkor kerül Perugiába, majd 1926-ban visszatér Pestre.

Érdemes megemlíteni, hogy sem a bélyegkereskedés, sem a kártyázás nem kap helyet Déry eddigi regényeiben. Még sorsfordulóit is átköltve írta meg.

1931-ig ismét megannyi "szökési kísérletet" tesz – Dél-Olaszország, Skandinávia és Erdély az állomások. Csavargásainak emléke fel-feldereng Országúton című regényében. 1931-től 1932 őszéig Berlinben él, Hitler hatalomrajutása után pedig zaklatott körülmények között, országról országra vándorolva megírja a Szemtől szembe című, három összefüggő novellából épülő kisregényét.

Első írói korszaka a Szemtől szembe megkezdésével zárul. Jelentékeny s a realizmushoz közeledő íróvá ekkor érett.