A harmónia keresése a természetben

A felszabadulás után írói és újságírói igazolóbizottság előtt kell védekeznie jobboldali nézetei és szereplése miatt; egy ideig az irodalmi életen kívül él, munkásságát csak a Válasszal kapcsolja össze: 1946–49-ben a folyóirat versrovatát szerkeszti.

1947-ben verses önéletrajzával, a Tücsökzenével lép újra nyilvánosság elé. A mű megírását vidéken baráti és az írók támogatására hivatalosan szervezett vendéglátás teszi lehetővé. A verses önéletrajz keletkezésének első állomását az Új Idők 1939–43-as évfolyamaiban közre adott életrajzi visszaemlékezéseiben kell látnunk. Egyik-másik itt megjelent cikke a Tücsökzene egy-egy darabjának majdnem kiforrott látomása. Például az 1943-ban közölt Egy eltűnt városban az áradatból kifogott kapun tutajozó gyerek élményét írja, s ezt a Tücsökzene – 73. Tutajon – reflexívebb előadásában ismétli meg. Mégis a cikkek és a Tücsökzene összefüggése nem annyira filológiai értelmű, mint inkább egy azonos magatartás kifejezője: a férfikor delelőjén álló költő visszapillantása, – lírai állapot a számadás igénye nélkül. A szövegösszefüggések szerint évekig azonos lélektartás a kialakult íróra jellemző, hosszú belső érlelés törvényét igazolja, melyről épp Szabó Lőrinc beszél Babitscsal kapcsolatban.

{457.} Emlékezéseinek végérvényes műfaját "fél-évvel Buda ostroma után", a pasaréti nyáréjszakában találja meg, amikor a tücsöknóta kiragadja a jelen gondjaiból, és teljesen áthelyezi az emlékekben megszépült, vigaszt adó múltba. Maga a mű, a Tücsökzene versciklusa zenei fogantatása, létrejötte csak abban a hangulatban képzelhető el, ahol a ritmus hatására a személyiség egy téren és időn kívüli emlékezés harmóniájában folytatódik. A mű alcíme "Rajzok egy élet tájairól": az emlékező újra éli mindazt az élményt, tudatproblémát, verset, mely az évek során nyugtalanította, s így sorsának része lett. De az emlékezés önkényének útját járva nem az önjellemzés igénye ösztökéli, inkább átadja magát a zsongító maga-feledés félig-tudatos állapotának: "zúg, repes árad a tücsökzene; | nem tűri, hogy gondolkozz, üteme | szent ragály, elkap ..." A mű áradó, vérbő költészet, műfaja mégis középen áll az epika és líra között. Három történeti síkon játszódik: az elbeszélt esemény időnként élménytudattá változik, a valóság és a szubjektív történések drámai zártságát pedig az emlékező jelen idejének vallomásai, elmélkedései oldják fel. Baránszky-Jób László a Diáriumban, Rónay György az Irodalomtörténetben egyaránt párhuzamba állítja ezt a szemléletet Proustéval, és valóban, múlt és jelen egymásba játszása, a belső idő mértékére szabott, (önfényképező, elbeszélés a prousti regény-folyam módszerére emlékeztet. Ugyanakkor ez a látásmód felszabadítóan hat a sorsérzésre: a költő felülemelkedett saját életén, melyre hol a férfikor megbocsájtó humorával tekint, hol újrajátssza a múlt valamelyik drámáját, de mindegyik változatban megtalálja a megbékítő harmónia nézőpontját.

A Tücsökzene tárgyi anyaga annyira gazdag, hogy Rónay már a költő szenzualizmusáról beszél. Az érzékelhető világ szépsége a mozdonyok varázsától a gombák biológiai csodájáig, az egyéniség titkai a gyermeklélek rejtelmeitől egyes verseinek keletkezéséig, keleti mitológiákkal való első találkozásáig: egész alkotáslélektana feltárul előttünk:

Gilgamesék kőbeírt eposzát

a Nagyerdőn olvastam ... A királyt

azért szerettem meg, mert Enkidut

szerette s úgy siratta! ... Sok hazug

ábránd után vad vígasz lett ez a

vigasztalan, teljes tragédia,

és roppant tárház nyílt elém vele,

a Szentírások Népköltészete,

képzelet, amely nem kívánt hitet,

a szörnyeiben mosolygó Kelet.

És ez egészen enyém volt, enyém,

teljes Igazság, mert csak Költemény,

mert fürkész, mert érdeknélküli és

mert oly sötét. Valahogy az egész,

ahogy én, még emberelőtti volt,

s hangjában oly szörnyű-fekete-zord,

mint egy még-régibb s nem-szent biblia.

Az is volt, Ősök Ősének szava.

(Szentírások Népköltészete)

{458.} Elbeszélése vers-bokrainak mintájára bontakozik ki: az anekdotától a meditáció felé haladva három-négy verset fűz egymáshoz. Például felvázolja diáknyarai színhelyének, Tiszabecsnek iskolai könyvtárát, a következő versben elmondja, hogyan ismerkedett meg a könyvtárban az irodalommal, majd az élmény magjáról, a legendák közül kibomló valóság hatalmáról beszél, végül a füzér záróverse már filozófia: a kíváncsiság sorsformáló jelentőségéről szól. A Tücsökzene a modern regénynek azt a pszichológiai célzatú fogását is hasznosítja, hogy elvezet a készülő munka műhelyébe. "Apától féltem (Anyám szeretett). | Nehéz erről beszélni, rengeteg | fájdalom lökné s fogja szavamat." Szabó Lőrinc rezdülésekre is éber stílusa a Tücsökzenében szinte a túlérettségig finomul. A mondat minden fölösleges kötőeleméről lemondva és új szókapcsolatokat alakítva, gondolatokat, emlékképeket villant meg és borít gyorsan a tudat félhomályába, s ezáltal a nyelvi teremtésnek a zenei alkotás motívumokkal építkező, inkább sugalló, mint kifejező technikájával kel versenyre:

időtlen fények közt repültem a

fényszigettenger porszemszigetén

sziget porszemek fényporszeme, én.

(Idő)

Tovább erősíti ezt a hatást a versforma is. A Tücsökzene kialakulásában ismét lényeges műfordításainak, közelebbről a Shakespeare-szonetteknek a hatása. A két mű néhány belső megfelelésénél – például a csupán szubjektíve összefüggő ciklusjellegnél – is fontosabb a forma példája. A Tücsökzene ugyan tizennyolc soros, jobbára párrímes strófákból áll, ellentétben a szonett kötöttebb szerkezetével, de maga Szabó Lőrinc hangsúlyozza, Shakespeare eltér Petrarca formájától, amikor szonettjét ellentét helyett fokozásra építi, és "következmény vagy ellentét gyanánt egy rímes sorpárral zárja le." A Tücsökzene dikciójának is fokozás a lelke, és záróakkordja mindig a párhuzamot kifejező csattanó.

Az ötvenes években főként műfordítói tevékenységéből él; sokat és szívesen időzik Tihanyban: a környezet ihletően hat kései lírájára. A Tücsökzene költői realizmusa folytatódik a Válogatott versek (1956) végén, "Valami szép" címen közölt költeményeinek gyűjteményében. A sorozat legkorábbi darabjaitól eltekintve, megtalálta klasszikus egyensúlyát, és egyaránt otthonosan mozog mind a lélek, mind a külvilág téma-birodalmában. (Pl. Ember panasza, ill. A földvári mólón). A Vers versek helyett a költő ars poeticájának újabb változata. A költői levélben elbeszéli, hogy versírás ünnepe helyett az ünneplő élet gazdagságába feledkezett bele. "Megélt költemény" volt valamennyi élménye, de ezeket a "versek"-et a "pillanat el-elmerengő szeme | látta csak, a belső csodálkozás, | minden költészet anyja." A gyűjteményben költői fejlődésének újsága éppen élmény és poézis teljes összeolvadása, – ez a látás a vers és tárgya között minden közbeeső közeget kirostál. Számára a valóság minden eleme dús költői téma: az orgonaszag, az országos eső vagy a nádas.

Csak kedv kell, s idő

s fesztelenség kell kiszűrni a nagy

zsongásból a külön dallamokat.

(Vers versek helyett)

{459.} Ebben a szemléletben panteizmusa éled újra, és realista látásmódjának biológiai alapja van. A Tücsökzene kifejezését kérve kölcsön, "a megszűnt én" verseit írja, individualizmusa feloldódott a természet körforgásában. A természet fogalmát a civilizált világra is kiterjeszti, ihlete épp úgy lépést tart a "homo faber" műanyag-bűvészkedésével, mint az űrhajózással (Nájlon és celofán, Asztronauták).

"Csak a derű óráit számolom" – mondja egyik legnagyobb versében (Mozart hallgatása közben). A Valami szép sorozatnak viszonylag kevés a nagy verse, mert biológiai forrásból merítő realizmusa sokszor idill is egyben, pedig Szabó Lőrinc művészetének egyik alkotóelve az ellentétek feszültsége. A legtöbb költemény a túlságos "fesztelenség" pillanatában született, épp a leküzdött szenvedés hitele hiányzik belőlük.

Időrendben utolsó műve, A huszonhatodik év (1957) százhúsz szonettből álló lírai rekviem egy negyedszázados szerelem után elvesztett kedves halálára. A szenvedély útját és a szenvedő szív jelenét kutatva a szerelem belső életének egész természetrajzát befutja: "Szeretnem kell gondolataimat, | minthogy belőle egyéb nem maradt." Noha szövegét állandóan a fájdalom zengésére hangszereli, intellektusa, önmegfigyelése a legszemélyesebb részekben sem laposodik szentimentális vallomássá. Szerelmük történetéről szólva, lelkiállapotát festve is az élet törvényeit fürkészi, pszichológiai realizmusa a lelki élet bő vegetációját tárja föl, és a szerelemnek mint hiánytalan világrendnek illúzióját kelti. A huszonhatodik év szerelem-felfogása már-már misztikus, – a költő a testi-lelki egyesülésben magasabb rendű értelem megvalósulását látja: ez a felfogás a középkor, különösen az olasz dolce stil nuovo költőire emlékeztet: az ő verseikben azonosul a szerelem az embert megtisztító, nemesítő erővel, az élet teljesebb jelentésével. Életszemlélete most humanizálódik: számos nihilista megnyilatkozás után a halál tükrében ismeri végre föl az élet szépségét, gazdagságát és értelmességét:

Élsz, kedves! Tudod? Élsz! Élsz! Százezerszer

hívtalak, mennyet s poklot: nem a hit,

a végső kétségbeesés segít,

a tűrhetetlen! Síri türelemmel

agyam sírjából ébresztettelek fel:

az őrzött! Őrült, mondják rám; pedig

a halál az: én látlak, szemeid

rám sütnek s kezed már sosem ereszt el.

Élsz. Így döntöttem! Nappal húsodat

frissíti bennem minden gondolat;

s éjjel már nemcsak agyam titka vagy:

hozzám bújsz, véred régi tüze jár át,

s úgy alszom el, hogy, mint csiga a házát,

hátamon érzem szíved dobogását.

(Így döntöttem!)

A Shakespeare-szonettek ösztönzése itt még szembetűnőbb. Az érzések finom kémiáját a tudatküszöbön innen megragadott mondatokkal, hermetikus stílussal és a zárt formában is szakadatlanul változó, színváltó rímképlettel valósítja meg.