Sztoicizmusa

A Különbéke (1936) néhány versében ismétlődnek a pesszimizmus és agnoszticizmus tételei, sőt, A kurtizán prédikációja már az örök semmi gyönyörére int, s a költő nihilizmusa minden élet értelmének tagadásáig jut el (A bolond igazsága). Nyilvánvaló, hogy olyan kutató elme és eleven szellem, mint Szabó Lőrinc, nem nyugodhatott bele a semmi hitébe, és több kiutat is keres ideológiai zsákutcájából. Ekkor kerül sor hosszabb utazásaira is. Kíváncsisága és nyugtalansága utazni hajtja: előbb csak Németországba, majd a Kelet kapuján kopogtat, és mind erősebben. Eljut Dalmáciába, és azután Egyiptomba is. Életkörülményei javultak; 1936-tól már Az Est-lapok főmunkatársa.

A Különbéke címadó verse a sztoicizmus programját jelenti be. Ebben az időszakban a költő nyílt lélekkel várja, hogy a mindennapi tények adjanak neki erőt: "valami fáradt pillanatból | valami váratlan öröm." (Májusi éjszaka). Empirikus materializmusa most válik gyakorlattá. A természeti körforgás részesének, férgekkel és csillagokkal egy családnak érzi magát, a kisgyerek érdeklődésével tapogatja a tárgyakat és néha még az elmúlást sem tartja veszedelemnek:

Visz a halál, visz, hazafele.

S a mindenség üzenete megcsap,

mint egy nagy istálló melege.

(Az üdvözült lány)

Korai panteizmusa folytatódik az egyetemesség érzésében. Lírájában ismét helyet kap az élmény-költészet, és a példázattípusú versek továbbfejlesztéseként megénekli a reggeli fürdés gyönyörűségét, az optimizmusra vezérlő tíz deka disznósajtot, az illatos tavaszi éjszaka eufóriáját. Verseiben – a modern élet fogalmai után – szóhoz jutnak a nagyváros jelenségei: az aszfalt, a kofa {452.} standja, a villamos stb. Mind gyakoribb képe a villanylámpa világossága. Költői világának tágulása és gazdagodása az objektív valóság elemeivel még stílusában is kifejeződik. Szókincse a köznapi nyelv, sőt az argot fordulataival bővül. Ezért mondja, hogy "humbug az egész urizálás", démona "bugyira vetkezik" és a költő kesereg, mert "szörnyű ez az | egész izgága hecc" (A vége). Realizmusának még fontosabb és sajátos vetülete az a szemlélet, melyet naplórealizmusnak nevezhetnénk. Az egyetemesség, a valóság folytonosságának látszatát kelti azzal, hogy érzékelése és tudata finom reflexein a gondolkodó modern ember életének majd minden megnyilvánulása fönnakad. A Nyugat nagy nemzedékének, a fiatal Tóth Árpádnak vagy Babitsnak artisztikus művészete után az új magyar líra jelentős állomása Szabó Lőrinc költői életműve, melynek középpontjában immár nem a szépség, hanem az ember egyfajta belső epikával elérhető megismerése áll. Objektív lírát teremt, – versei úgy épülnek, hogy a személyes ízű anekdotát gyakran háttérbe szorítja az eszmélkedés. A Különbéke nem is életrajzi költészet: realizmusa a valóságábrázolás igényénél is inkább az intellektuális élet földmozgásait összefüggően kirajzoló grafikonjában rejlik.

Gyermekeiről szóló, főként ún. Lóci-verseiben egy megkövesedett társadalmi erkölccsel szembeforduló lélek keres igazolást: ez másik kitörése eszméinek zsákutcájából. De amikor azt írja: "s egyre jobban kezdem szeretni) a gyerekeket" (Különbéke), akkor nem ártatlanságukat, hanem felelőtlenségüket, törvényenkívüli, pusztító boldogságukat szereti. Maga körül az önzést és gyűlöletet látja a társadalom törvényének, egyedül az őszinte gyermeki gonoszságot nem bélyegzi még meg a morál. Ebben a vonatkozásban a Lóci-versek mítoszok: a kiélésre vágyó lélek természetmagyarázatai. A légy Lócija az apai engedély alapján boldogan öli meg a legyet, a Csirkékben rettegve-sírva rohan gyönyörködni a szárnyas-mészárlásban, és az a bizonyos gyerekszáj az élet értelmetlenségének igéjét hirdeti:

"Az életet adja, adja,

egyszerre csak abbahagyja."

Én nagyot néztem: – Ki? Kiről szól

a versed? Ennyi az egész?

– Hát az istenről, az a címe! –

magyarázta a gyerek; és:

(Lóci verset ír)

– Nem kéne még valami hozzá?

kérdeztem én kíváncsian.

Nem hát, – felelt ő, – ez az élet,

ebben már minden benne van.

Szabó Lőrinc a Különbékeben még egy új témát hódít meg lírája számára: a keleti tárgyú költészetet. Kamaszkori olvasmánya volt a Gilgames-eposz, de most a keleti bölcsesség sarkalatos agnoszticizmusán kívül életszemléletének egyik mind lényegesebbé váló tételéi, az ellentétek egyensúlyát is visszhangozza. Már előző kötetében is két keleti motívumú, de még didaktikus vers {453.} jelezte az új látásmód kialakulását. A Rigvéda tanúsága szerint az indiai himnuszokból magasság és mélység, élet és halál, a formák büszkesége alatt erjedő bomlás egységét tanulta, és már Tao-te-king című versében vallotta: "Igaz egész csak ellentéteiddel | együtt lehetsz." Most az "egyetemes háború" nyomában ráeszmél minden igazság fonákjára is, minden hitében és annak ellentétében egyszerre hisz: minden dolog apja a háború, állítás és tagadás, harc és léttelenség a természet örök mozgásának törvénye szerint egyszerre igaz. Az ellentmondásos igazság példája Szun-Vu-kung lázadása: a végtelent akarja bebukfencezni, és nem jut ki Buddha tenyeréből. Dsuang Dszi egyszerre az, aki álmodik és álmának tárgya, a mester és egy lepke egy személyben:

és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,

már azt, hogy minden kép és költemény,

azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,

a lepke őt és mindhármunkat én.

(Dsuang Dszi álma)

A természet dialektikájának felismerése a harmóniáért vívott harcának, beigazolódott meggyőződéseinek és filozófiai csatavesztéseinek magasabb szempontú összefoglalása. Lázadó korszaka után életszemléletének légüres terét tölti meg a keleti filozófiák bölcsességével, s világnézeti vívódásának ebben a feloldásában, a Kelet segítségül hívásában is pesszimizmusának mesterét, Schopenhauert követi. A keleti költészet kedves Goethéje panteizmusának kialakulására is hatott – egészen közvetlen a hatás Nyugat–keleti dívánjában –, s ez a példa sem maradt nyomtalan Szabó Lőrinc költészetében. De a német irodalomban az expresszionizmus hanyatlása idején a keleti költészet ösztönzése újra jelentkezik, és a magyar költő pályája kivált ehhez hasonló fejlődést mutat: keleti tárgyú érdeklődése nem dekadencia jele, hanem – nála is a formabontó korszak, az anarchisztikus lázadás után – kísérlet egy szintézisre.

A Különbéke verseinek epikuma a lírai kifejezést szolgálja, a reflexió leginkább az elbeszélésből vagy anekdotából csapódik le. Ugyanakkor a belső monológot dramatizált előadással, dialógusformával váltogatja, s így számos vers modern balladaként hat: modern, mert célzata filozofikus, balladai, mert drámai szerkezetű anekdota kelti a valóság, az események lüktetésének érzetét. Sűrűn él a gondolatritmussal, a ballada tipikus eszközével:

Úgy érzem, szörnyű vén vagyok,

millió éves a szívem,

ezért van oly nagyon tele,

ezért ver olyan nehezen.

(Nincs idő)

Párhuzamosság, ismétlés, színszerűség, mind a versek balladás légkörét fokozzák, és a szaggatott szabólőrinci versmondat még jobban aláfesti a feszültséget. Kedveli a hosszabb sorra hirtelenül ütő rövidebbet, mellyel kivált a gondolati párhuzamot vagy ellentétet húzza alá. Szereti a pointe-et, a csattanót, egy szigorú dramaturgiával felépített kompozíció kifejletét, mellyel gondolatmenetét váratlan cél felé kanyarítja. A rakoncátlan Lócihoz guggoló {454.} apa átéli a gyermeki sors kiszolgáltatottságát, s amikor fia újabb csínyt követ el, egy lobbanásnyi harag után így szól hozzá:

No ne félj, – mondtam csendesen.

S magasra emeltem szegénykét,

hogy nagy, hogy óriás legyen.

(Lóci óriás lesz)

Strófaépítkezésében drámaiság és természetesség összehangolására törekszik. Vonzódik az indulat kivetítésére alkalmas, hosszú lélegzetű nyolc- és a ritkább hat-, hétsoros versszakokhoz. A drámaritmus kifejezésére már nemcsak sorközi, hanem strófaközi enjambement-t is használ (Bajrám ünnepén).

A következő két kötet, a Harc az ünnepért (1938) és az Összes Versek (1943) zárófejezete, a "Régen és most" – az előbbi fáradtabban, az utóbbi művészileg összefogottabban – lényegében megismétli legfontosabb életelveit. De sztoicizmusa veszít pátoszából és kispolgári idillbe hajlik (Könyv és álom; Kilátón Budapest felett), tragikus felfogása nemegyszer szentimentalizmussá sekélyesedik (Hervadó asszonyok; Operáció után), pszichológiai elemzései meg-megrekednek a magánélet bajainál (Rossz férj panasza), és megesik, hogy régebben még közvetlen, drámai dikciója verses prózára emlékeztet (Vereség és fájdalom). Reflexiós hajlama is tompul, bár versének gazdag epikus anyaga természetesen, magyarázat nélkül is a pointe felé halad (Az aranyhegy alatt). Újból találkozunk szélsőséges nihilizmusának tételével (Egy döglött légyhez; A földgömb). A két gyűjtemény művészi mérlegén leginkább a természet dialektikájának még elmélyültebb átélése nyom a latban. Azon túl, hogy Szabó Lőrinc magáévá tette az örök megújulás tanulságát (Buddha válaszol), és az élet célját a küzdelemben találta meg – "ami él, s mozog, mind úgy küzd, ahogy te" (Ardsuna és Siva) –, egész szemléletét áthatja a dialektikus gondolkodás. Egy-egy témáját gyakran több vers bokraként írja meg, s ilyenkor ugyanazt a mondanivalót ellenkező előjellel dolgozza fel. A Gyanútlan percben lángra lobban szemüvege és élete esendőségét juttatja eszébe, Az aranyhegy alatt viszont csak az élet ellenőrzéstelen áradását érzi. Az Első éjszaka Kairóban csupa gyönyörűség, az élet láza, a Ramzesz kolosszusán már a beteljesülés hiúságát sugallja, a költőt meglegyinti a pusztulás szele, a következő Dsuang Dszi csontjaiban pedig már minden vágyon és félelmen felülemelkedik. Nem az előzővel ellentétes ihletű perc szül feltétlenül egy-egy ilyen verset, noha a kötetben egymás után következnek: ellentétük szomszédsága a tudat mélyén van, a művészi önismeret állítja őket egymás mellé.

A legújabb világirodalom több példája, így többek között Ezra Poundé, arra int, hogy a tevékeny és pesszimista elmék útja gyakran vezet a jobboldali ideológiákhoz, s ez alól Szabó Lőrinc sem kivétel. Már előző kötetében a Jang Dsu üzenete figyelmeztet, az anyag mulandósága és a szellem gyöngeségének érzete az erő kultuszára tanítja: "bestia, bátran vágj bele: | amennyit árthatsz, annyit érsz, | amennyit örülsz, annyit élsz!" Erkölcsi-világnézeti válságát a polgári eszmények harmincas évekbeli megrendülése diktálja, de Szabó Lőrinc a kapitalizmus jobboldali ellenzékének ideológiájával azonosította magát, a népet pedig tömegnek tekintette. Már-már embergyűlölő és a barbár ösztönöket dicsőítő gondolatainak kialakulásában hőskultuszának van döntő szerepe. "Igazuk van". Az mindig vitás. | Erejük legyen!" – intézi új igéit {455.} Egy humanistához. A hernyót felfaló gyík Leckéjét: az ösztönök korlátlan kiélését helyesli. A vers tanulságában, ebben a helyeslésben Komlós Aladár az Új Hangba írott cikkében prefasiszta hajlamok megnyilvánulását látja. A költő eszméin azonban nem valamilyen politikai elképzelés hatása látszik, hanem elvont, sőt szinte arisztokratikus etikáé. Ezért kerülhetett ebben az időben Szabó Lőrinc, a szkeptikus gondolkodó, a gömbösi reformpolitika ál-programjának hatása alá is. Ugyancsak a hőskultusz talajáról sarjad Szabó Lőrinc nacionalizmusa, csukaszürke katona-lírájának az öntudatot is kikapcsoló, jellegtelen anekdotákba feledkező jóérzése; a költő ezúttal beleilleszkedik a névtelen tömegbe, ami most számára a személytelen, irracionális erőkkel eggyé válást jelenti. A katona-élet "szépségei"-nek, a bécsi döntéseket követő visszacsatolásoknak megéneklése költészetének művészi mélypontja. Programszerűen barbár hitvallása sajátos módon még a magánlélek megnyilvánulásaiban is kifejeződik. A szerelemben eddig is csak az önzés törvényeit vette észre, de most már csak a hús, az állati lét megnyilatkozásának tartja, és Kiránduláson című versének hegymászó nő-alakjában, fiatal kedvese "szép gépezeté"-ben a kocsit húzó barmok "mozgásának ős-örök ütemét" fedezi föl.

Szabó Lőrinc verseinek szövegvizsgálata tudatos pártpolitikai kiállást vagy éppenséggel a nácizmus dicsőítését egyetlen sor erejéig sem mutatja ki. A vezér, melyet egyesek Hitler-versnek véltek, még a németországi nácik uralomra jutása előtt keletkezett és jelent meg első ízben. Szabó Lőrinc azonban mint író a hivatalos művelődéspolitika rokonszenvét élvezte. A megszállt és háborús Európában, 1942-ben mint hivatalos küldött részt vesz a német vezetés alatt álló és jobboldali tollforgatókat tömörítő Európai Író-Egyesülés weimari kongresszusán. Íróküldöttség tagjaként jár ekkor Bulgáriában is. Legnagyobb súllyal latba eső politikai megnyilvánulása hírlapírói tevékenységéhez fűződik. Az Est-lapok nevében jelen van 1939 áprilisában Hitlernek a berlini Kroll Operában elmondott beszédén, és lelkes cikket ír Hitler, a szónok címen a Pesti Naplóba, s egy másikat, hasonló hangnemben, a Magyarország ugyanaznapi számába. Pedig a "Führer" ebben a beszédben mondta fel a német–lengyel megnemtámadási és a német–angol flotta-egyezményt, és szónoklata már a világháborús agresszió alig leplezett előszava volt. Az igazsághoz tartozik viszont az is, hogy Szabó Lőrincet éppen katona-versei miatt a szélsőjobboldali sajtó támadta.

Eszmevilágára: tömegellenességére, hőskultuszára, minden diktatórikus emberi magatartás iránti rajongására elsősorban szerencsétlenül értelmezett tapasztalatai hatottak. De Stefan Georgéről a Nyugatban írt nekrológját kezünkbe véve, úgy kell látnunk, etikájára erősen hatott német példaképének fejlődése is. Ahogy leírja George útját szépség-kultuszától, a természetbe olvadásától harcos antihumanizmusáig, saját eszméinek alakulásáról is vall. E párhuzam bizonysága szerint Szabó Lőrinc individualista gőgjén a kései George hatásának irodalmias visszfénye is csillog.

Költői életművének e felszabadulás előtti korszakára sajátosan jellemző tükre az Összes Versek gyűjteményes kiadása számára átdolgozott első négy kötete. Az átalakítás mintegy kétszáz verset érint, és Szabó Lőrincnek szinte esztétikai önarcképe ebből az időszakból. Ebben az összefoglaló kötetben a variánsok ujjmutatására egyszerre világosodik meg előttünk korai költészettana és érett, megállapodott esztétikája. Néhol csak egy-egy jelzőt {456.} el vagy helyettesített, néhol kifejezéseket, egymást követő sorokat alakított át, három-négy versbe mondhatni új tartalmat öntött, éppen csak a tartalom forrása maradt meg. Szabó Lőrinc egységesnek érezte költészetét, s mint az Összes Versek kötetét kísérő vallomásában mondja, saját fejlődéstörténetét írja, kötetei többfelvonásos drámát alkotnak, melynek – szerinte – homályos az expozíciója. A kiforrott művész variánsaiban mindenekelőtt az avantgard szertelenségével fordul szembe, s ez a szembefordulás klasszikus ízlés megnyilvánulása. Gyökerestül tépi ki a stílus ilyen és ezekhez hasonló vadhajtásait: "a fény kicsattog örömeimből", "a zivatar mennydörgő villámaival tisztelegve imádkozik értem". A kozmikus arányokból beéri a rendkívüliség érzetének közvetítésével; tarthatatlannak érzi a modernkedő, aktivista szókincset, a szenvedély külsőséges, felkiáltójeles fitogtatását: a szaggatott, felkiáltásos mondatszerkesztéstől a mellérendeléses logikához pártol. Még a nagyotmondó, harsogó verscímeket sem hagyja meg: a Ma minden léggömb égbe szökikből Csodálkozás, a Nap, idd ki a szemeimetből Kihívás lesz. Az elszabadult képzelet játékait realisztikus megfigyelés, egyszerűbb leírás váltja föl. Kitűnően szemléltető példa, amikor a szinte önkívületben csapongó fantáziát érzékeltető sorokat most az intellektus működésének megfigyelésével cseréli föl. "Minden vagyok én! Mennyei ütközetek, | hazugság, napfény, jéghegy, igazság" – írta régen, s most ezt olvassuk helyette: "a képzeletem vagyok: égi csaták, | vágyam s ábrándom mind igazság" (Képzelt utazások). De ebből a változtatásból is látszik, a variánsokat nem lehet teljesen hiteles esztétikai mércének elfogadnunk: az átírások nemegyszer úgy hatnak, mint" az eredeti szöveg értelmezése. Másrészt nem ritkán az egyszeri alkotás hímporát törli le az első megfogalmazásról. Végül pedig néha anakronisztikusan vetíti vissza érett stílusát, pl. gnómáit, a maga "Sturm und Drang"-korszakába.