Intellektuális költészetének kialakulása

Végleges, egyéni hangját közvetlenül A Sátán műremekei után találja meg. 1926 és 1943 között írt versei már egységes újabb periódust alkotnak, a világ tárgyi leírására épült, intellektuális líra korszakát; új szakaszt ezen belül legfeljebb bizonyos filozófiai rendszerekkel, mindenekelőtt a távolkeleti gondolkodásformákkal való telítődése jelent. Ekkor már ismét tevékeny újságíró: 1930-tól a Magyarország segédszerkesztője.

A Sátán műremekeit ért bírálatok után ez a tudatos művész hat évig érleli következő kötetét. A Te meg a világ (1932) a századdal született nemzedék útját példázza, legalábbis azokét, akikben a restaurációs társadalom még a kispolgári zendülés szellemét is megtöri, és világnézetük metafizikus pesszimizmusba horgad, életkedvük elmélkedésre hűvösül, és ismeretvágyuk erkölcsi relativizmussá keseredik. A kötetben Az Egy álmai világnézetszerűen fejti ki Szabó Lőrinc megváltozott életszemléletének összefüggő rendszerét. A magános én-ekre bomló világban nem lát többé egységes világképet: "Fut az idő, és ami él, | annak mind igaza van"; ebből a relativizmusból az út egyenesen vezet az individualizmus dicsőítéséhez: "Ketten vagyunk, én és a világ, | ketrecben a rab, | mint neki ő, magamnak én | vagyok a fontosabb." Az atomizált külvilág helyett ezután önmagában találja meg az élet teljességét:

még rémlik valami elhagyott

nagy és szabad álom, ahogy

anyánk, a végtelen

tenger, emlékként, könnyeink

s vérünk savában megjelen.

Íme a Te meg a világ eszmerendszerének: világnézeti pesszimizmusának, ismeretelméleti agnoszticizmusának és pszichológiai elemzésének filozófikus igényű összegezése.

Szabó Lőrinc materialistának vallja magát, de világnézete megáll a tények tiszteleténél, a biológiai determinizmusnál. Látásmódja így is a technika és a természettudományok fogalmaival korszerűsíti modern líránkat. A találmányok, fölfedezések az ő költészetének nem puszta díszletei, – egész gondolkodását átjárja a 20. század tapasztalata. Nemcsak testét, hanem teljes személyiségét is szerkezetnek tekinti: önvádja szörnyű gép, a nő megnyugtatása vészfék, az egércsontvázat gerendáknak és traverzeknek látja, szeretné "a sok tévedést kitörölni, mint | aszpirinnal a tegnapi főfájást" (Tűzbe és fegyverbe) {449.} és az elmagánosodó lelket így jellemzi: "mint a szám, Hideg leszel, és mint | a fizika, embertelen" (Embertelen).

De a természet is a pusztulás leckéjére tanítja és kiábrándulással tölti el. Minden törekvés céltalan és minden hit önáltatás, s az élet céltalanságát hirdetve pesszimizmusa lét és halál azonosításáig érkezik el: "az épülő ház s a rom | egymásra mennyire hasonlít" (Harminc év). Dezilluzionizmusából szertenézve kritikával tekint társadalmának kialakult értékrendszerére. Mély élménye a test mocskossága, melyből tiszta gondolat sem születhet. Minden élőnek igaza van, erény és bűn viszonylagos, de az ész és tudat biztonsága is hiú ábránd. Csak az ösztönök, az önzés törvénye valódi, de már a nappalba tévedt szentjánosbogár sorsával is a küzdelem hiábavalóságát szemlélteti. Az ősi lírai tárgy, a szerelem is devalválódik költői világában. Nő és férfi között csak az érzékek kapcsolatát ismeri őszintének és igaznak. Neki a nő csupán "pillanatnyi mámor", "irgalmas kábítószer", vagy "két önzés titkos párbaja", és az évszázadok erkölcse szerint tisztelt gyengébb nemnek odavágja: "törvényen kívül, mint az állat, | olyan légy, hogy szeresselek" (Semmiért egészen). Szerelmi természetrajza vad csatára emlékeztet, ahol az ellenfelek nem ejtenek foglyot.

Van egy vissza-visszatérő fogalma, kulcsszava: az őr. Őröket lát individualizmusa előtt a társadalomban és az erkölcsi elvekben, őröket a megismerés törvényeiben, s tapasztalatát általánossá tágítva és metafizikára váltva már a Te meg a világban rádöbben a teljes agnoszticizmus érvényére: végül az agy embertelen "tükörszínjátékát" emlegeti.

Szabó Lőrinc költői fejlődésének ebben a szakaszában a húszas évek német illetőségű "új-tárgyias" irányzatának, a Neue Sachlichkeitnek művészi eredményeit kamatoztatja, s ezzel lényegében ugyanazt az utat követi, melyen ekkor a német lírikusok zöme járt. A Neue Sachlichkeit ugyanis az expresszionizmusból kiábrándult költők irányzata, és a tárgyi valóság tisztelete, a konkrét, mindennapi élményanyag világos, természethű megragadása jellemzi, s ennek az ellenhatásként jelentkező stílusnak is a világnézeti kiábrándultság, szkepszis a szemléleti alapja. Szabó Lőrinc a Neue Sachlichkeit két ismert képviselőjétől fordított néhány verset: Gottfried Benntől és Hans Carossától. De új fejlődési szakaszának hatékony mintaképe Goethe is.

Világnézeti rezignációja – Goethét forgatva – elmúlt évek tanulságaként együtt alakul ki művészetének újabb klasszicizálódásával és intellektualizálódásával. Már A Sátán műremekeinek, szabadvers-típusán tetten érhető a jambizált, de másként kötetlen goethei ódák formai hatása is. A Te meg a világban Goethe példája elsősorban a romantikus én-lírától, az önkifejezéstől a filozofikus költészethez: a közvetlen élménytől az eszmélkedéshez vonzza. Nem a jelenség, hanem annak jelentése érdekli. Tovább megy egy-egy baudelairei-"összefüggés" feltárásánál: versének egész menete meditáció. Az élet komédiájában ember és szerepe összeforrottságát leplezi le keserűen: "beállítottam a helyemre | kulinak az árnyékomat" (Komédia), az egyetemes halál rombolását elemzi az egyénben: "Mindig meghalok egy kicsit, | amikor meghal valaki" (Mindennap valaki), és az enyészetet paradoxonként tudatosítja: "Tűrnünk kell, táplálni s növelni | ellenségünket, a halált" (Gyermekünk, a halál). Nincs egyéni bölcseleti rendszere: költészetének intellektuális jellegét a kielégíthetetlenül kutató értelem – "kíváncsiság, éhség, kísérlet" – szabja {450.} meg, és magának a racionalizmusnak, Szabó Lőrinc talán legjellemzőbb tulajdonságának szenvedélye a hit, ismeret és boldogság útvesztőin is elnyűhetetlen sóvárgással juttatja túl:

... csalódva sem hiszi,

hogy ne volna még valami

érdemes minden eddigin túl.

(Kíváncsiság)

Az értelem világosságát az élet és lélek homályos területei felé fordítja. "A belső végtelen"-ben – mindenekelőtt az önálló biológiai létben – fedezi föl azt a mikrokozmoszt, ahol a teljesség ábrándjával vigasztalódhat, ahol magánya és reménytelensége igazolásra talál. Otthonában finom mikroszkóp lencséje fölött görnyedve vizsgál metszeteket, élőt és élettelent, a természet titkait. Több tucatnyi üvegcséből "illatorgoná"-t állít össze, hogy az érzékelés felsőfokára jusson. De önkínzó kegyetlenséggel elsősorban önmagában tárja föl a gondolkodás és lelki élet működését, torzulását, s anélkül, hogy rendszeres pszichologizmusba merevedne, időnként a lélektani realizmus, a belső megfigyelés különleges teljesítményét valósítja meg. Verses analíziseit az ösztönélet dinamikája tölti meg eleven vérkeringéssel, az a valósággal testi ingereket tenyésztő vágy, mellyel észlel és tudomásul vesz. A kiábrándulásról ezt mondja: "aludd ki ideáljaid" (Belül a koponyádon), az egyedüllétről: "Mint héj az almát, borít a magány" (Magány). "Talán az egy Donne-on, az angol barokk nagyszerű alakján kívül, nem ismerek költőt, akiben ösztönélet és kutató értelem oly intenzív együttélésben volna meg, aki az érzékelés gyönyörét oly tudatosan tudná végignyomozni, és a tudat titkaiba oly testi borzongással merülne alá, akinek a test, a magáé és a szerelméé, olyan érzékszerveibe és idegrendszerébe felszívódott valóságot jelentene, mint őneki" – írja a kötetről a Nyugatban Halász Gábor.

Szabó Lőrinc megtagadja a képzelet játékait és az érzelmi ömlengést, s a belső monológban találja meg azt az önismereti lírájának megfelelő műformát, mely az intellektus élményeit vajúdásuk forróságában, hétköznapi közvetlenséggel adja vissza. A tartalmi elem ízenként, az indulatokkal szakad föl versében. Kifejezésmódja a vitázó emberé, és szívesen él a töprengés önkéntelenségét őrző, tudatosan pongyola mondatfűzéssel, – kedvence a legprózaibb szófaj, a kötőszó. Akiben "száz karddal jár előre s hátra minden vita", az gondolatait is csak háborgásukban, a zaklatott mellérendelésben, a mondatszerkesztést rövid kérdésekre élesen csapó felkiáltásokkal dramatizálva: szellemi-lelki élet mozgásában ábrázolja. Enjambement-ja már nem a megszokott módon, szólam végén töri meg a sort, hanem szorosan összetartozó szerkezeteket – gyakran névelőt a főnévtől – tép el, tehát most már kétségbevonhatatlanul nemcsak kiemel, értelmi szerepet tölt be, de a sorról sorra hányódó szenvedélyt is érzékelteti. Mint tanítója, Babits, a kötet szonettjeinek kivételével, ő is keveri egy-egy vers soraiban a verselési rendszereket: a hangsúlyt az időmértékkel, és lazán értelmezett jambusai sokszor csak sorvégen csattannak tisztán. Ezzel is az élőbeszéd kötetlenségéhez közeledik, akárcsak disszonáns rímeivel, tompa asszonáncaival.

A Te meg a világot jellemző racionalizmus és indulat kettősségét tükrözi, hogy nyelvéből kigyomlálja a szokványos festői és zenei szépség elemeit, és {451.} kopár, kemény nyelvezettel, a logika költészetével teremt rendkívüli stílusizgalmakat. Szereti az elvont fogalmat antropomorfizálni, – stílusa nominális, sőt, gnómába sűrített: "az igazság idegállapot | vagy megfogalmazás" (Az Egy álmai). Ez az "istent kereső ateista" verse egyik legfőbb feladatának a lényeglátását, a látvány mögötti végső értelem megragadását tartja.

Intellektualizmusa, én-jében körülhatárolt tematikája, aszkétikusan szigorú stílusa nem egyszer a didaxis szárazságával fenyegeti a Te meg a világ poézisát. Szabó Lőrinc nagyon is "poeta doctus", a vers tudósa ahhoz, hogy ezt ne vegye észre, és a belső világban történő, elemző versek ellenpárjaként kialakít egy átélésből táplálkozó vers-típust is. De ezekben a versekben még csak a valóság egyetlen eleme, mozzanatnyi élmény hat, s elég is a költőnek, hogy továbblendüljön a példázat racionális műfajába. A Szamártövisben nem magát a növényt, hanem példázatának szépségét, "az árokpart árva éké"-t, a pusztulással mérkőző akaratot csodálja, és a Hajnali rigók nem valami reneszánsz mámornak ad hangot, hanem "az állati jókedv bölcsességé"-t illusztrálja. A világból kivonult Én még nem találja meg az egyetemességhez visszavezető utat.