Nehéz földön

A Nehéz föld (1928) eredeti és új hangot szólaltatott meg a húszas évek költészetében. Friss, tiszta erő tört fel ezekben a versekben. Eredetivé avatta maga a verselés is. A szabadvers új változata, mely a klasszikus latinokat idézte, néhol meg Berzsenyire vagy éppen Füst Milánra emlékeztetett, de szólt a népdalok egyszerűségével is. Ez a versalakzat nem törekedett szabályos lejtésre, nem igazodott szigorú ritmustörvényekhez – Németh László is az ütemes verselést és időmértéket szabadon egybeolvasztó formában jelölte {469.} meg az új magyar vers gazdag jövőjét. A kötet eredetisége azonban – a kritikai visszhang tanulsága szerint is – a szemléleti újszerűségből és a tartalmi igazságból eredt. Ez a kötet örökítette meg a fiatal költő célratalálását; az elvont képzetek után versei megteltek a szülőföld valóságos képeivel, a táj színeivel. Elkötelezettsége is szilárd alakot nyert; a "néma táj", az "elfeledett völgy" lakóival vállalt közösséget, a "görnyedt szolgák" és a "bitorolt föld" sorsának akart kidalolója lenni. Leggyakrabban visszatérő témájává az újra megtalált otthon, az elfeledett táj fölfedezése vált és ennek az élménynek költői hitvallássá fogalmazása:

Egy költő szól itten népének nevében! kérdezetlenül bár

De ő tudja, szava a szél alatt hajló kalászok élő

zsinatjából szakadt

Egy elnyugvó zsellér falu lehébe nyújtja kezét és úgy

esküszik halálodra undok

Elnyomatás! – tüze, úgy érzi, a földből futott fel ifjú

szárnyasult szívébe.

Verseiben a "bitorolt föld" szegényei: cselédek, zsellérek nevében szólt és Dózsa Györgyre emlékeztetett (Énekelj, költő) – költészetének forradalmi jelentése mégis többet sugallt új paraszt forradalomnál. Együttérzése befogadott minden elnyomottat – és lázító szociális igazságai a társadalom egész rendszere – egyenlőtlenségei és igazságtalanságai ellen tüzeltek, és kifejezték reményét egy eljövendő új, emberibb korszakban. ("Tekints le reám nagy magasságaidból | te emberibb korszak, igazság, merészség | emelkedett hona" – Az élet fordulóján.) Ami paraszti tartalom, "népi" jelleg fölismerhető ezekben a versekben, de jobbára még a későbbiekben is, nem is a szociális mondanivaló korlátozottsága vagy a társadalmi fejlődés irányának nemzetitől elkülönülő, kizárólagosan paraszti szempontú megítélése. Azonosulni akart a "nehéz föld" lakóival és elsősorban ezzel a világgal, sorssal, tájjal és hagyománnyal tudott összeforrni. Élményvilágának alaprétegét is az azonosulás formálta ki és ez az odatartozás jelölte ki helyét a világban. A népfogalom azonban, amit a versek teljes világa közvetített, nem szűkíthető csak a szegényparasztságra. A fiatal Illyés "népisége" tágabb értelmű: a dolgozó osztályok közösségére épült – forradalmiságának tartalma ezért is mutatott rokonságot a marxizmus, a szocializmus eszmekörével. A mozgalom és az avantgard éveiből átszármazott és tovább őrzött világnézeti tudatosság formáló, színező eleme maradt költészetének. Nem múlt el nyomtalanul az emléke, hogy megjárta a "külvárosok forró rengetegei"-t.

Költői realizmusa, amely a Nehéz föld és a Sarjúrendek verseiben a magyar líra új változatát ígérte – társadalmi, tartalmi igazságaiból nyerte hitelét és esztétikai arculatát; élményeit a valóságos élet mozgalmaiból merítette, a verseket friss élmény éltette. Szívesen festett a konkrét látványból kimozduló nagy távlatú tájképeket; a külső világ és a költői én egyensúlyát visszaállította jogaiba és fölelevenítette a költői természetességet, az őszinte, keresetlen vallomást. Egyszerre volt ez a líra vaskosan reális, életszerűen igaz, a "nehéz föld" kifejezője és idillien könnyű, képzelet szárnyán röpülő, groteszk {470.} elemeket is hordozó és ódai ihletettségű. Emlékeztetett a klasszikus bukolikára, próbálgatta – Erdélyi József nyomán is – a népdalok egyszerűségét és beolvasztotta a szürrealista látomást is, a szabad áramlást, a logikán túli kifejezés édes mámorát. Próféta és forradalmár módján "szörnyű átkokat" mondott, de érkezett "angyali köszöntéssel" is. Tudatos képet formált elrendeltségéről, biztosan tartott céljai felé; de már a fiatalkor verseiben megszólaltatta a kínzó és tépelődő önismeret hangjait is – az önemésztő gondét és reménytelenségét, amit majd a harmincas évek válságai között fogalmazott meg világosabban és teljesebb érvénnyel.

A Nehéz föld sokféle hangjából a Sarjúrendek már azt választotta ki, ami később Illyés lírájának fő sajátjává szilárdult. Második kötetében már természetessé és önkéntelenné mélyült a hivatásra találás élménye; a húszas–harmincas évek fordulóján érkezett el a világ igazi birtokbavételéhez. Előbb még minduntalan bizonyítania kellett, hogy a "tékozló fiú" megtért ősei honába – a fölismert költői feladat és a hovatartozás tudata ekkorra ért be és vált meghatározó életérzésévé. Most nézett szembe azzal, hogy. "kiválasztott": megértette a jövő súlyos felelőssegét. Ez az érzés válik alapjává a harmincas évek nagy lírájának. A Sarjúrendek: búcsú az elszállt ifjúságtól, készülődés a férfikor tennivalóira. Hangja keserűbb lett; költészete innen kezdve jelen és jövő páros képeit váltogatja. Tudatos célja, hogy megörökítse a "szolgák nyirkos honát", és azt hogy "szennyes sikátorok között lopakodtunk előre". De éppúgy törekvése, hogy a "lángoló jövendő" hírül adója legyen és ébren tartsa az emberibb kor reményét. A költői világkép megszilárdulását formai fejlemények is tükrözték: a sokszólamú szabadvers kötött, szabályosabb ritmusokba tisztult; a forma fegyelmezettebb alakokat öltött.

Ennek a programnak, bár alkotó eleme volt a tagadás, sőt az időnkénti reménytelenség is, az nyújtott gazdag lehetőséget az élet jelenségei befogadására, hogy költőjét a világ iránti bizalom és a szabad lélek derűje vezette. A bizalom és derű a személyiség függetlenségének egyik feltétele – függetlenségnek, amely szabadságát arra fordíthatja, hogy szoros és megszakítatlan viszonyban éljen a világgal, a természettel és az élet dolgaival. Otthonosságot és folytonos élményszerű képességet jelenthet és védelmet nyújthat a kétségek idején s fölfegyverezhet idegen szellemi hatások ellen. Illyés lírája nem is szólaltatta meg a modern költészetre jellemző zaklatottságot; verseiben a lélek megrázkódtatásait is mindig fegyelmezik és mérséklik az értelmi belátások – ez éppen a határa is költészetének. Lírájának teljessége a lírai önismeret szempontjából is különbözik József Attiláétól, aki a földúlt, magányos lélek szorongásait és félelmeit is kifejezte. Sejtelmességet és titokzatosságot nem is találunk Illyés verseiben: "Bámulatosan tudatos, néha már a szélső határon, amit a vers még megbír" – írta Halász Gábor. Ennek a tudatosságnak tulajdonítható, hogy versei némelykor már a prózához közelítenek, de a közvetlenségben, tárgyiasságban és egyszerűségben mindig érezni a gondolati erő feszítését, az értelem munkáját, a világot fürkésző figyelem résenállását. Illyés lírájának fedezete és érve a valóság, a hiteles szó. Ez a "varázsa" költészetének.