A költői pálya fordulója

Eredeti mivoltában a húszas–harmincas évek fordulóján forrt ki írói világa. Ekkor, ezekben az években válik láthatóvá, hogy az irodalmat az élet javára fordítandó világnézeti és erkölcsi cselekedetnek tudja; megszilárdul az irodalmi fejlődésről alkotott felfogása; kérdései és válaszai erkölcsi függetlenségről, gondolkodói igényességről és kiforrottságról vallanak. Nevét ekkor már legtöbbször a Nyugatban olvashatjuk, de gyakran szerepel a baloldal folyóirataiban is, a Korunkban, Társadalmi Szemlében. Irodalmi bírálatai, vitázó cikkei tanúsítják, hogy a kor egyik legidőszerűbb kérdésének véli a szocializmust, társadalmi és irodalmi megvalósulásaiban. Magától értetődő elismeréssel ír több alkalommal a tendenciózus művészetről; Nagy Lajosról a kor egyik leghitelesebb arcképét rajzolja a Nyugatban; azt emelve ki és méltatva – Nagy Lajos "vérbe szívódott" szocializmusát – ami körül gyakran támadt félreértés. Az irányzatosságot azonban önmagában nem, csak művészi formában tudja becsülni, pártfogását a műre "rászerelt" tendenciára nem terjeszti ki: esztétikai gondolkodásának egyik sarkpontja, hogy a mű beszéljen önmagáért, s az író ne keresse vitathatatlan társadalmi igazságok gyámolítását. A pálmát a friss, életszerű irodalom nyeri el az absztrakció – legyen az avantgardista vagy szocialista – ellenében.

Alkalmi recenziók és nagy igényű tanulmányok formájában újra meg újra visszatér a proletárművészet, kollektív költészet, irodalom és világszemlélet alapkérdéseinek vizsgálatához, – később már soha ennyit nem is foglalkozik a kortárs irodalommal. Tisztázó szándék is munkál ezekben a cikkekben. A maga számára is ars poeticát fogalmaz, amidőn a költészet lehetőségeit, határait fürkészi. Azt leszögezi nemegyszer, hogy költészet sincs világszemlélet nélkül és ezeknek az esztendőknek Nyugatjában elsősorban Illyés talál arra módot, hogy az elhallgatott kollektív vagy proletár művészet védelmére keljen és leírja Barta Sándornak és Komját Aladárnak a "háborús és forradalmi nemzedék két kitűnő tehetségének" a nevét. A világszemlélet azonban nem menti fel az írót a "költészet sajátos törvényei" alól s költészet és világszemlélet egybeforrására a legszebb példát Petőfiben látja, mondván, hogy az lenne a jó, ha "a pártállás valóban a költő jelleméből, költői hevületéből a költészetből kelne életre, mint Petőfinél! Ha mindez belülről jönne" Gyanakodva tekint arra a költészetre, mely "kész" világszemléletet visz a versekbe, a propagandaszólamokban szektás vonásokat vesz észre és azzal érvel, hogy az eleve eltökéltség megzavarja a líra közvetlenségét, szabad légvételét. Az értéket viszont annál hevesebben karolja fel. Példa erre nemcsak a Nagy Lajos-portré, hanem az is, amit Barta Lajosról, Hidas Antalról, Egri Viktorról mond, vagy ahogyan Gorkij nagyságát fogalmazza 1931-ben: "Gorkij a proletárság legsötétebb rétegétől emelkedett a huszadik század leg-{474.}nagyobb írói és humanistái közé azáltal, hogy ennek a szegénységnek az életét, vágyait oly bátran és oly mesterien írta meg, mint ő előtte senki". Egybehangzik a marxizmus elveivel, amit a háborús szólamokról szögez le vitaírásában vagy amit a kispolgári irodalomról mond el Körmendi Ferenc regénye ürügyén, és vitathatatlan, hogy a Szovjetunióra rokonszenvvel tekint, a szocializmust pedig az emberiség nagy erőpróbájának látja.

Ekkor veszi számba az előtte járó irodalom értékeit. A tudatosan hódító író tekinti át Adyról, Móriczról, Babitsról, Juhász Gyuláról, Szép Ernőről, Erdélyi Józsefről szólván a nagy Nyugat-nemzedék vívmányait, méri föl az új népiességet elindító Erdélyi jelentőségét, újító szerepét – a hangsúlyt mindenütt a tartalom minőségére téve. A tudatosság jogos önérzettel párosul ezekben a cikkekben: folytatónak és továbbvivőnek reméli magát, de nemzedékének külön tájékozódási igényéről sem hallgat. Új esztétikai gondolkodás körvonalai is kirajzolódnak ekkor: ezek az évek emelnek hidat a magyar irodalom forradalmi hagyományai irányába. De nem köti le magát egyik vagy másik oldal mellé sem, inkább újfajta szintézis teremtés a célja, amiben Adynak és Babitsnak egyenrangú helye van. Vállalja "Ady örökségé"-t, mondván, hogy ő tanította "költői bátorságra, az újítás és a kiállás merészségére" az utána következő nemzedéket: "Egy eszmét hozott ő, az élet minden területén egyformán újítani kívánó eszmét, amely akkoriban lobbant legmagasabbra, amikor hordozója a földre bukott." Móriczban az "örök magyar politikum" megtestesülését látja, Babits pedig a legtisztább humanistát és a tipikus magyar karaktert jelenti számára. Tágas világ nyílik meg ezekben az írásokban: Szép Ernő azzal nyerhet jogot a belépésre, mert a tiszta érzelmek gáncstalan költője; Juhász Gyula szavában az "ismerős kesergő, mélabús magyar muzsikát" figyeli.

Ezekben az években Illyés a baloldali irodalmi mozgalmaknak is részese, a korabeli Nyugat radikális szárnyán helyezkedik el. Fölismerni írásaiban a marxizmus iskoláját is – de életének épp ez a fordulópontja készíti elő szakítását a munkásmozgalommal, érleli meg azokat a változásokat, világszemléletének új elemeit, melyek nem a szocializmus teljes vállalásához, hanem más útra viszik: a nemzeti tartalmú forradalmi demokratizmus és az új realizmus útjára. A proletár művészet elismertetéséért szót emelő írásai egyszersmind már vitát is folytatnak a politikai tartalmú világnézet nevében pártot foglaló költészettel. Van ennek a vitának jogos része is; a szektás szűkösséggel folyó pörében az igazság az ő oldalán áll: a napi politikai hasznosság nem sorolható a művészet fő ismérvei közé. De ekkor olvashatjuk első fogalmazásait ama nézetének is, hogy az igazi irodalom hasznossága politika fölött álló érték: "a baloldaliság mégis csak az általános emberit jelenti, szemben azokkal a világnézetekkel, melyeknek középpontjában nem az egyén szabadságának gondolata áll." A jó irodalom az örök humánum szövetségese és ezért írja 1933-ban az arról folyó Nyugat-vitában: van-e jobb- és baloldali irodalom, hogy ez az elkülönítés igazában nem is indokolt, mert "az irodalom szelleme még a jobboldali pártállású írók műveiben is rokon azzal a szellemmel, amit mi baloldalinak nevezünk". Szándéka nem az, hogy az irodalom világnézetileg minősíthető különbségeinek valóságát kétségbe vonja – azt a kilátópontot keresi, ahonnan a legtöbb érték ismerhető föl. Ennek a gondolati emelkedettségnek köszönheti, hogy a népi-urbánus ellentét megosztó, csonkulást jelentő {475.} vitáiban alig vett részt, és gondolatilag is átfogó teljesítmény birtokába jutott.

Szakítása a munkásmozgalommal azonban nem esztétikai vitákban gyökerezik. Híve a forradalmi eszmének, de érzi a bukott forradalom csüggesztő hatását és újnak jöttében már nem igen tud bízni. Saját szavait idézhetjük; a Nyugat 1932-es Móricz-estjén elmondott bevezetőjében vallott erről a "kétlelkűségről": "A mi generációnkkal megtörtént, ami régóta előrelátható volt, s mely nemcsak velünk történt meg Európában. Az egymást követő nemzedékek addig hitegették egymást, míg minden ígéret elvesztette hitelét. Ábrándjainkat és jövőnket is újra kell építenünk. Ne feledjük, hogy nekünk ígértek legtöbbet. Petőfi Magyarországát és ráadásul egy egész világot Athéntől Párizsig, térben és időben. Kaptunk két bukott forradalmat és egy bukott Bizáncot, vásárolható erkölccsel és köréje egy kis középkort". Visszavisszatérő gondolata, hogy az elődök szép és nemes szándékából semmi sem vált valósággá: "Elődeinktől csak szavakat örököltünk", ezért az óvatos és körültekintő munkának jött el az ideje. Bár nagyobb hangsúlyt soha sem kap, nála is megjelenik a népieket közösen jellemző aggodalom: a szocializmust egy irányvonalú mozgalomnak véli, s az a kérdése, vajon "a magyar karakter, a magyar társadalom hogy fogja felszívni ezt az áramlatot?" E kérdésnek nem az lesz a folytatása, hogy Illyés is a külön "magyar szocializmus" megalkotásán fog majd fáradozni, mint nem egy kor- és nemzedéktársa, de itt van a magyarázata a harmincas évek politikai eszményének: "boldog otthoniasságot" a századforduló agrárszocialistáinak, a Csala Imrék, Szántó Kovács Jánosok társaságában érezne, velük vállalná az eszme- és fegyverbarátságot. Ebbe a vélekedésébe belejátszott az is, hogy a munkásosztályban már nem látott forradalmi, társadalmat alakító erőt: "a földművelő nép ... a magyarságnak egyetlen pillére, mert hisz jelentős polgárságunk sem nemességünk, s még életerős proletárságunk sincs". A munkásmozgalomhoz kötő szálak elmetszésében azonban szerepet vitt az a goromba gyanúsítgatás is, ami a 30-as évek elején a türelmetlen szektás kritika sajátja volt.