Az ironikus tárgyilagosság lírája

A lelkes forradalmár, ki maga is fegyvert ragadna és a barikádra szökne eszméi védelmében s egy széles, nagy roham első sorában hiszi magát – a harmincas évek elejére egyre több újrafogalmazni való gondolattal és mind több kérdőjellel találja magát szemben. Taszíthatta Illyést is a türelmetlen kritika, a változást mégsem írhatjuk az igazságtalan bírálatok számlájára. "Kijózanult" volna, kiábrándult volna a szép eszmékből? Írásaiban van arra is nem egy példa, hogy megismerte a mardosó kételyt, és fölismerhető, hogy a történelmi változások: statárium, kommunista üldözés, németországi fordulat folytán mint keseredik meg a hangja s lesz meggyőződésévé, hogy a forradalom már nem válthatja meg a világot. A forradalmi eszmét s az emlékét még őrizni tudja, elbeszélő költeményeiben is, de még azokon is túl. Ám egyre inkább a közvetlen tennivalókra kezd ügyelni. Így válik részesévé, sőt egyik eszme- és jellegadójává a népi mozgalomnak. Az egykézésről és a pusztuló falvakról ír, belefog a Puszták népébe, 1848 tanulságainak fölmérésé-{476.}hez lát hozzá. Történelem- és társadalomkutatóvá válik; a líra akkor ömlik édesen, ha emléket állíthat ragyogásba. Jelenről szólva szaporodik a meditáció és a szemlélődés, a fogcsikorgatást sejdítő irónia, a keserű tréfába rejtett fájdalom hangja.

Elbeszélő költeményei még visszatekintettek az elsüllyedt ifjúság szép édenére. A Három öreget, az Ifjúságot, a Hősökről beszéleket a régi bizalom íratja, de már belefonódik a lemondás is. Forradalmat idéznek, de a jeladáshoz már kérdés társul: meghallják-e hangját?

A harmincas évek elejétől kezdve fokozatosan hangot váltott lírája. Ekkor érkezett legnagyobb teljesítményeihez. Egyéni arculata vitathatatlanná vált, a kritika az új költői nemzedék legnagyobb ígéretei között tartotta számon. A hangváltás jele volt, hogy az egyszerű idill eltűnt verseiből; a fiatal kor szabad sodrásával, egynemű érzelmi áradásával ellentétben megjelent a töprengés és belső viaskodás, új kötetei (Szálló egek alatt, 1935; Rend a romokban, 1937) stílusát a reflexió és az irónia színezte át. A pártatlan objektivitás benyomását keltő leírás, a meditációra kész magatartás jelezte, hogy folyton a kiábrándultsággal, reménytelenséggel kell küzdenie. Költői hitvallását a harmincas évek nehéz, próbára tevő helyzete sem törte meg; éppen ekkor keletkezett – tárgyul véve a társadalmi kiemelkedés és osztályhűség összeütközését – elkötelezettségének megingathatatlanságáról tanúskodó legszebb vallomása a Nem menekülhetsz (1934), de a lelkesült szárnyalás, az ódai magasságokba emelkedő pátosz már nem jellemzi a Hősökről beszélek utáni költészetét. A vallomás könnyítő érzését a keményedő léleknek el kellett felednie, a humor is ritka ajándék, s mind kevesebb a derűt árasztó természeti kép (Tavasz volt, A hirtelen nyárra, Egy barackfára). Az országos helyzet egyre vigasztalanabb képekben jelenik meg – erről vall a harmincas évek publicisztikája és prózaírói munkássága. A társadalmi kérdéshez a harmincas évek elején társult az országos, a nemzeti probléma: Magyarország jövője; Szálló egek alatt című kötetében már külön ciklust alkotnak "magyarság"-versei.

Egyik korábbi versében a gyermekkor szép világának rajzát a pusztuló jelen víziójával zárta: "Ország sülyedt itt hó, éhség, nyomor alá | rajta mint vízipók futkároz a halál" (Újév napján írtam). 1933-ban nagy vitát elindító cikkben számolt be a dél-dunántúli egykézésről, a magyar ajkú lakosság pusztulásáról (Pusztulás, 1933). Illyést fajvédelemmel és nemzetiségi izgatással vádolták ekkor, holott a cikk gondolatával egybehangzó versei is igazolják, hogy nem elfogultság vezette: egységben látta a baj társadalmi és nemzeti veszedelmeit (Ének Pannoniáról, Magyarok). Nemzetet féltő pesszimizmusát megerősítette a kép, amelyet a "hulló magyarság" sorsa és jövője sugallt. A Szálló egek alatt című kötetben utolszor jelent meg a gyermekkori emlék költészete (Fűrészelés, Havas emlék, Két lovat vertünk); reményei is kezdték cserben hagyni:

"Szorul a szív, – de egyre ritkább

Könnyítő, édes csordulása,

Ha csordul, nincs már édessége,

Karca van csak, savanyúsága

...

(Utóhang)

{477.} Nő a világ, nő árvaságom

És nő a némaság szívemben"

Révai József az "új népiesek" költészetét "a forradalom utáni kijózanodás realizmusának" nevezte, de elemzésében arról nem szólt, hogy ez a "kijózanodott" líra nemcsak visszaesés volt Ady egyetemes forradalmiságához képest, hanem előrejutás és hódítás is: azáltal is, hogy gondolati építkezése révén a lírai kifejezés új lehetőségeit tárta fel, de azáltal is, hogy nehezebb körülmények között, ellenforradalmi korban a forradalmi eszme őrizője és átmentője tudott lenni.

A harmincas évek közepén költészetünk többféle változatát ismerhette meg a "kijózanodásnak" – az Illyésé magányos szembefordulás a korral; ellenállás, melyet egy zárt és immár befelé forduló magatartás kemény formái védenek. Indulásának három kötete és elbeszélő költeményei is belsőleg mozgalmasabb, változóbb, sokrétűbb világot szólaltattak meg – de szertelenebbet is; az önkifejezés mámorában az érzelmi állapotok szélsőségei formálódtak versekké; a fiatal költő a vátesz biztonságával és önkéntelenségével dalolt. A Rend a romokban (nagyobb részében 1935–37 között írott verseket gyűjt egybe) sem a dalt, sem az érzelmi odaadásból születő idillt, de a haragos, fenyegető jövendölést sem ismeri. Híressé vált sorok a lemondó tárgyilagosság ars poeticáját fogalmazták meg a Reggeli meditációban, már 1932-ben:

Nem követ és nem hí senki; a költészet

nem arra való, hogy elámítsd a népet,

vagy akár magadat. Egyszerű a világ;

amit két szemed lát, ép elég dolgot ád.

Ragyognak a tárgyak. Nyald meg a ceruzád.

Igénytelen, önmagát kisebbítő program ez a főniksz lángok, lobogó dalok után és a líra elszikkadását hozná magával, ha Illyés szó szerint venné az "egyszerű világ"-ról szóló hitvallást. Ám ez a józanság csak egyik formája a védekezésnek. Hozzátapad a valósághoz, a kötet első, Magyarok címet viselő ciklusa szürkét ír szürkére, halmozza a kopárságot sugalló képeket – a költő "rozsdás ekék, törött kerekek, szekerek, szerszámok között" jár, s "egy nyír, egy nyár, egy sornyi krumpliágy várja", hogy versbe lépjenek. A Rend a romokban tárgyiassága gyakran már a mozdulatlan tárgyaknak, érzéki világnak költőietlen költészete: mintha a Nehéz föld és a Sarjúrendek boldog derűt árasztó lágy honából sivatagba érkezett volna. A versek azonban "meddő magányról", a szív árvaságáról is vallanak, a tárgyias leírás vagy a magányos tűnődés formájában megelevenülő meditáció kiábrándultságot, de konok hűséget is rejteget. A Nehéz föld verseinek laza gomolygását, édesszavú bukolikáját a szárnyaló fiatalsággal együtt maga mögött hagyta, kesernyés és érdes lett a hangja, mind gyakoribb a gúny és irónia, és azt sem mindig tudni: korának szánja-e vagy magát sebzi vele.

A töprengő, érvelő, vitázó gondolati tartalmakat életre keltő verstípust ezek az évek mintázzák meg. A versek a mondanivalót hangsúlyozzák, szerkezet és nyelv a tartalmi igazság pőre érvényesítését szolgálja; a tárgyilagos szemlélődés, a reflektáló magatartás a közvetlen érzelmi megnyilatkozás útjába {478.} közvetítő, átszűrő elemeket iktat. Ennek a verstípusnak a föltűnése és gyakorisága is jelzi, hogy a költői világképben mélyreható változások történtek, de ezt az újjáalakulást a kijózanodás teljesen nem magyarázza meg, csak egyik motívumát vagy felületét érinti. Emellett szól a kötet szerkezeti felépítése is. A Rend a romokban három ciklusra különül s a részek háromszor ismétlik és újrázzák meg az ellentétek küzdelmét, kétség és remény megújuló vitáját arról, mi lehet a korhoz méltó költői magatartás, a továbbküzdés vállalása, küzdés az ifjúkor szép álmaiért vagy a rezignált félreállás? "Elmúlt a nagy dalok kora" – írta Befejezés tetszés szerint (1936) című versében, de ezt a keserű bölcsességet a Nem menekülhetsz (1934), Avar (1935), Sasad Farkasrét (1936), Ozorai példa (1936), Kacsalábonforgó vár (1937) című versei ismételten meg is cáfolják. Illyésnek – és kortársai közül sokaknak – az erős, tettre kész, költőt is serkentő tömegmozgalom hiányát kellett megsínylenie. A szó nem válhatott cselekedetté, a haladás eszméjét társadalmi erő nem fordította át a gyakorlatba, s a hatalom rendjét alapjaiban nem érintő reformtervek özönében kétszeresen kellett a szó hitelére vigyázni. Ez a vigyázat szüli a Kacsalábonforgó vár és más költeményei objektív stílusát, mely látszólag indulatmentes leírást nyújt, valójában azonban alig rejtett szatírával sújt a hatalomra. "Vannak, akiket pártolt az idő" – írja a Két márciusban (1937), s mint a fényes múlt ellentéte merül föl a tettre képtelen jelen képe:

Szikláról nézem kis népünk jövőjét,

Reménytelen vagyok, – miért hazudnék?

Utolsó emelkedésünk az árban,

oh, március, csak azért tornyosulsz már,

hogy rólad még tisztábban

és még messzebbre lássam,

mi partjainkból az örvénybe szédült,

a szennyes árban némán elpusztult már

s pusztulni fog. Mert mi is csak beszélünk.

A Rend a romokban költője befalazta magát a dísztelen versek közé, hogy magányosan és illúziótlanul, de megvédhesse erkölcsi függetlenségét és gondolati résenállását korával szemben. A Reggeli meditáció új ars poeticájának romantikaellenes lázadása is ehhez készítette az utat. De ez a magányosság még mindig a harmóniának a korban lehetséges egyik változatát akarta megvalósítani és védelmezni. Jelentette a sivár, távlattalan élet lírai megörökítését és a jövő reményének ébren tartását, egymásnak szögesen ellentmondó lelki és élettartalmak egyidejű átélését s kimondását.

– Lángokkal talpra állt vidéknél

izzóbb talajon küzködök

barátom, keseredve, még én,

s teszek rendet a rom között;

döntöm, hogy ellenség se jobban,

mi bennem, fölöttem inog –

hellyel, tág műhellyel fogadjam

a békét, ha még jönni fog ...

(Szállás a békének)

{479.} Illyés lírája a Rend a romokban kötetben magasodott nemzeti költészetté – a "népi" mozgalom demokratikus tartalma ezekben a versekben forrt legtisztábbra.