Esszék és szociográfiák

Költészete és prózaírói munkássága nem járt külön úton: a prózai művek alkotóját az foglalkoztatta, amiről a költő vallomása szólt. Az élet szükségletei, a társadalmi tennivalók hívták életre azokat a műfajokat, amelyeket a harmincas években Illyés is mondanivalója közlésére választott. Ez az évtized virágkora volt az esszének, de a tanulmányírás és széppróza egymásba olvadásának is. Németh László írta, hogy az irodalom és a nagyvilág zavarában tájékozódni kellett, égtájat keresni; arra volt szükség, hogy egy új írótípus "a művész átfogó pillantásával jelölje ki a követendő munkák alaprajzát" (Vers vagy tanulmány). A tájékozódás igényéhez az idő sürgetése társult: a föltornyosuló feladatok, a munkásosztály és a parasztság helyzetének feltárása s az írói ars poetica a mondanivaló minél gyorsabb és hatékonyabb közlésére választotta ki a formákat. Ez magyarázza a szociográfia és az útirajz, a naplójegyzet és az esszébe áthajló széppróza megjelenését, az önéletrajz rendkívüli szerepét. Az irodalom illetékesnek érezte magát arra, hogy áttérjen a tudomány és a publicisztika területére is: eszközt és formát úgy alakítván, ahogy írói meggyőződés és az élet szükséglete diktálta.

Alkalmi cikkek és irodalmi bírálatok után Illyés is a dél-dunántúli szociográfiai cikksorozattal érkezett saját területére. (A Nyugat közölte, majd a Magyarok című kötet). E cikkek körül robbant ki a szerveződő "népi" mozgalom és az urbánus irodalom egyik első vitája. Az egykézést Illyés sohasem növesztette legfőbb nemzeti veszedelemmé – az elnéptelenedő falvak helyzete is az általános bajra: a földhiányra figyelmeztette. A földtelen parasztság sorsa innen kezdve állandóan foglalkoztatta – a polgári bírálat ezt nem ismerte fel s a cikkek tartalmát eltorzítva, fajvédelemmel, oktalan sötéten látással vádolta.

Első nagyobb szabású prózai műve, az Oroszország (1934) majd tízezer kilométeres Szovjetunió-beli utazásának élményeiről számolt be. Ez volt az első és egyetlen itthon megjelent magyar mű a két háború közötti időszakban, amely tárgyilagosan rokonszenvező tudósítást adott a szocialista társadalom építésének hatalmas erőfeszítéséről. Nem adatok gyűjtésével törődött: az ember, az emberek véleménye érdekelte, s az emberek megváltozása az új körülmények között. A szocialista társadalmi rendszerről szóló helyzetjelentése is megértő és bizakodó csengésű: a folyamatra figyelt, az állandó mozgásra és fejlődésre. Bár nyíltan sehol sem szögezte le – ezt a cenzúra sem tette volna lehetővé –, de mégis tudomására hozza az olvasónak, hogy a szovjet forradalom céljait megérti, és tárgyilagossága is érzékeltette a Szovjetunióban folyó munka történelmi jelentőségét. A ferdítések és hamisítások után Illyés komoly, felelős szavából kiolvasható, amit néhány évvel előbb ő maga kért számon Duhamel útirajzától: "Oroszországban ma az egész emberiség jövendőjének problémája erjed".

1935-ben a Válasz kezdte közölni, egy évvel később a Nyugat kiadója jelenttette meg a szociográfikus irodalom remekművét, a Puszták népét. {480.} Azóta csaknem húsz kiadást ért meg, ismertté vált külföldön is. Előzményei között nem a Huszadik Század szaktudományos szociográfiai fölvételeit, hanem Nagy Lajos műveit (Három város, Kiskunhalom) és a föléledő dokumentum irodalmat említhetjük. A Puszták népe azonban nem csak ismeretlen társadalmi mélységek földerítésével szerzett elévülhetetlen érdemeket. Irodalmi értéke semmivel sem kevesebb társadalmi, tudatformáló jelentőségénél. Igazában nem is szociográfia, hanem társadalomrajzzá táguló önéletrajz; nemcsak vád és leleplezés, hanem lírai hangoltságú emlékekbe feledkezés is. A parasztkrónikák komorságát is fölleljük lapjain, egyes helyek tárgyilagossága pontosságban és részletességben vetekszik akármelyik szakszerű szociográfiai földolgozással. Az avatja megejtő olvasmánnyá, igazi szépírói munkává, hogy a tovább már nem bővíthető tényleírást költői szerkezet és stílus illeszti helyére.

A faluvizsgáló munkák a tudomány és az irodalom eszközeit felváltva és egyszerre alkalmazzák, s legtöbbször meg is rögződnek e kétféle módszer határán, létrehozva a kor jellegzetesen kevert műfaját. A Puszták népe az egyetlen alkotás, mely vitathatatlanul a szépprózába emelkedik s akár regénynek is nevezhető – önéletrajzinak természetesen. Tényanyaga a legbőségesebb, s az írói eljárások alkalmazása e műben a legszabadabb. Illyés a föltárt életanyag és a megelevenítő stílus összhangjához jutott el, így lehetett a Puszták népe a két háború közötti széppróza egyik legeredetibb alkotásává. Összeforr benne önéletrajz, gyermekkori emlék, családtörténet a szakszerűen hiteles, szociográfiai érvényességű leírással, a dunántúli nagybirtokokon élő cselédség életének föltárásával. Beszél a puszta múltjáról, életrendjéről, szokásairól, a cselédek anyagi körülményeiről, – egyszer leíró, elemző módon; másszor a szépírói ábrázolás fölidéző stílusában. Hangja is változik aszerint, hogy milyen tárgyat közelít meg: tud tárgyilagos és fenyegető, visszafojtottan indulatos és derűsen lírai, humoros és irónikus lenni. A hang váltogatása sehol nem okoz stílustörést, mint ahogy az anyag is szervesen illeszkedik össze, "szociográfia" és novella nem feszíti szét a mű kereteit.

A Puszták népe ismeretlen világot tárt fel, megdöbbentő helyzetről tudósított. Hitele onnan eredt, hogy Illyés nem a kívülálló, hanem az onnan származó személyes élményeit adhatta elő. Mindvégig ahhoz a szándékhoz igazodott, amit a könyv elején megjelölt: "Egy népréteg lelkületét szeretném ábrázolni, ez minden törekvésem. Ha itt-ott mégis saját élményeimmel hozakodom elő, ezek az élmények csak magyarázó ábrák." A kor szociográfiai irodalmának talán egyetlen alkotásában sem érezhető jobban, hogy a harmincas évek néhány prózaíróját mennyire nem "irodalmi" kérdések izgatták. Többen voltak, akit elsősorban az "idő sürgetését" érezték, a társadalmi elmaradottság megörökítését tartották kötelességüknek. A Puszták népe fölényes írói tudatosságról vall, ábrázolás és szerkesztés magabiztos kezelését tanúsítja. Írója soha nem tér el a pontosságot, tényközléseket követelő tárgyiasságtól. Fegyelmezetten halad célja felé s legfeljebb egy-egy részletben engedi teljesen szabadon érvényesülni a költői képzelet játékát. Még sincs szó arról, hogy Illyés az önkorlátozó visszafogottság kényszerével küzdene. Az adatfeltáró munkát éppoly benső érdekeltséggel végezhette, mint a személyes természetű élmények idézését.

{481.} Ugyanez évben (1936) jelent meg másik prózai fő műve, a Petőfi, életrajzi esszé költőeszményéről. A gazdag Petőfi-irodalom, még Horváth János tudományos és intuitív, beleélő műelemzést egyesítő nagy monográfiája sem rajzolta meg az igazi Petőfit. Illyés könyve életrajz és költői mű, emberi egyéniség és költészet egységét teremtette meg társadalmi, lélektani és irodalmi összefüggéseket felderítő elemzéseiben. Vezető gondolata Petőfi forradalmiságának megértése volt, s ebben Ady Petőfi nem alkuszik című tanulmányának örökségét vette át és folytatta. A mű megírására is a költő életművének időszerűsége ösztönözte: "Amit legkevésbé várt az utókortól: gondolatai, nagy okai a haragvásra, álmai a szabadságról s a nép jövőjéről változatlanul időszerűek. Kínzó örökség. Orgazdának érezheti magát, aki csak verseinek 'szépségét' élvezi és elzárkózik a bennük rejlő parancstól." A Petőfibe személyes vallomását is beleszőtte, korának útmutatásul szánta, azáltal is, hogy saját igazi eszményéről vallott, midőn az 1848-as népforradalmat a magyar múlt legfényesebb hagyományának ábrázolta. Petőfi költészetének lényegét addig senki sem élte át hozzá foghatóan, ámde magyarázataiba azt is belefoglalta, amivel igazában nem hősét, hanem önmagát jellemezte: a töretlen forradalmiságot "plátói" álmodozásnak, a fiatalság lelkesült ártatlanságának festette, ami az ígéretföld valóságos képével még nem szembesült, és ezért őrizhette meg lángoló hitét.

1933-tól rendszeresen írta a kor legtöbbet vitatott kérdéseivel szembenéző írásait. Naplójegyzeteiben (Magyarok, 1938) a tisztázás és az eszmei felvilágosítás szándéka vezette. Vizsgálta a történelmi és irodalmi múltat, a magyarság és a haza, a faj és a népiesség fogalmát. Esszéi egyetlen kérdés köré csoportosulnak: mit jelent magyarnak lenni, mi a magyarság? Az életművét átható nemzeti gondolatot, a drámák előtt, ezek az írások fogalmazták meg. Nem a vérségi köteléket, még csak nem is a nemzettudatot jelölte meg elhatározónak: "a nincstelen tömeget tekintem elsősorban magyarnak". Ehhez társult a humanizmus eszméje: "A mi eszmevilágunkban a magyarság fogalma a legmagasabb emberi eszmékkel keveredik, melyeket az irodalom maga elé tűzött." Ebbe az eszmekörbe tartozik népiesség felfogása is. A népiesség Illyés számára nem jelentett külön esztétikai vagy irodalmi programot: népiesnek a társadalmi és nemzeti haladás egységéért küzdő irodalmat tekintette: "a népiesség ... nekem a nép szellemi és anyagi helyzetével való foglalkozást jelenti." Ez a fajta népiesség "nem új és nem régi ... Népiesség annyi mint magyarság. Az a magyarság, melynek álomképe a legjobbjaink képzeletében élt, akik közben a legjobb európaiak is voltak."