A háború éveiben

A harmincas évek végétől a felszabadulásig tartó idő legválságosabb korszaka. A Márciusi Front szétbomlott, a népi mozgalom egységesnek látszó tábora is szétszóródott, gyakorlati eredményt nem ért el. A háború az ország határához ért s az egész nemzet jövője vált kérdésessé. Az eszmék, remények valósággá válásáról már a Rend a romokban versei sem szóltak egyértelmű hittel – ekkorra teljesen el is vesztette jövőt váró bizalmát. A Külön világban (1939) szűkülő életről és "hűtlen jövőről" vallott:

{482.} "Elárult. Ami vezetett,

a jövőt is, szép rögeszmémet,

úgy látom csak, ha visszanézek"

(Remény, remény)

Nem a küzdést, hanem a kivárást, nem a tiltakozást, de a némaságot vállalja. Nem a behódolás magatartása ez: a némaság is fasizmussal ellenlábas eszményi hazát rejtegetett (Haza a magasban, Hasztalan). De művei eszmei tartalmának lényeges módosulását fejezte ki, hogy elsősorban a haza megmaradása foglalkoztatta: "Európa népei kézigránáttal kezükben méregetik egymást s én szeretném fedezni azt" amelyikről annyit beszéltem" (Magyarok). A magyarság kis nép, nem szólhat bele fasizmus és antifasizmus világméretű küzdelmébe, ezért minden erőt a megmaradásra kell fordítani – ez az eszmei magva verseinek, de ilyen irányba mutattak prózai művei is. A Lélek és kenyér (1940) még a Puszták népében vállalt feladatot folytatta, egyesítve a szociográfiai és a modern lélektan teszt-módszerét; a Ki a magyar? (1939) című tanulmány pedig a Magyarok eszmeiségéhez kapcsolódott. A Mint a darvak (1942) viszont a megbékítés ars poeticáját, a "néma tisztesség" erkölcsi magatartását, a lelkek szótlan morális forradalmát eszményítette. A sötéten látó, torzító irodalommal szemben a derűs idill harmonikus kiegyenlítő stílusának jogosságáért vitázott; elítélte Móricz és a népi irodalom egyoldalúságát. A Mint a darvak a kevés jobbak társadalomból való kiválását jelentette; rokonságot Németh László "új nemesség" utópiájával tartott. A harmonikus ábrázolás mellett hangsúlyt a lélek szótlan hősiessége, a csendes helytállás kapott – a szegényeket ez a tulajdonság évszázadokon át fenntartotta és megőrizte. Sugallja ez a különös, gondolatait az irónia értelemcseréjével elrejtő vitairat a nép nagyrahivatottságát, küzd megbecsüléséért és méltóságáért – igazi mondanivalója azonban az, hogy a társadalmi változás lehetőségei elmúlván, az író a kor szorításában társadalmi megoldásra közeli reményt nem látva, az egyéni erkölcsi megnemesedés példáját mutatja fel. Megjelent ez a gondolat, széleskörű társadalmi elemzésbe ágyazva, a parasztságnak szánt Csizma az asztalon (1941) című röpiratában is. A kép, amit a polgári fejlődés jellemzőjeként összefoglalt – város és falu szembekerülése, a parasztság kijátszása, a munkamegosztás kifejlődése – reális társadalmi elemzésből származott. A javasolt megoldás volt utópikus színezetű és Giono gondolatmenetére utaló: az emberiség békés összefogását jelölte meg útmutatásul és gyakorlati megoldásul azt javasolta, hogy a polgári rendszertől független, szabad egyéniségek teremtsék meg a maguk képére formált kistermelői társadalmat. Lemondó rezignáltságot fejez ki, midőn azt írja, hogy jobb a "sovány egyezség", mint a "kövér pör". A polgárosultság és műveltség kellemes egyesítését festi szép jövőnek s egyetlen kiútként az emberiség békés összefogását tudja megjelölni. A racionalista Illyés a történelem szorításában először nem lát más lehetőséget az utópia – emberies utópia – szép álmainál. A pálya törését jelzi, hogy ezekben az években fordítja Giono új-primitív mitológiát teremtő regényeit (Zeng a világ, 1939; Valaki a hegyekből, 1940; Örömmel élni, 1941; Sarjú, 1943). Giono regényei is a retour à la terre! felhívást sugallják, a visszatérést a földhöz; a városból és a civilizált életformákból való kiszakadást s a természetes, ősi állapotok utáni nosztalgiát. Ebbe az eszmekörbe tartozik első drámája, a Tű foka (1944) is. A múlttal, a magyar fasizmus {483.} népies demagógiájával vet számot különálló költemények hatását keltő drámai tirádákban, elkülönítve egymástól völkisch politikát és demokratikus népiességet. A reformgondolat és forradalmi erőszak ellentéte is tárgya a drámának: a főhősnek, Ercseinek sorsában a reform-illúziók összeomlását ábrázolja. A népből jövő, származását nem felejtő értelmiségi számára – példázza Ercsei sorsa – nem kínálkozik egyéb erkölcsös út, mint a visszatérés az otthoni meleg közösségbe, a néppel való azonosulás, vállalni a népet, nemcsak szavakban, elvben, de életformában is. Alámerülni az "alja népbe"; a történelmi viharban ez nem pusztán menedéket kínál, hanem megtisztulást ad és hozzá edz az eljövendő harcokhoz.

Illyés a nehéz években nem egyedül a "nazarénus lelkiségben" kereste a megoldást. A háború idején feladta a "beszélő némaságot" ("Az beszél ma, ki semmit sem felel"), költészete tiltakozássá hevült, a 40-es évek elejétől ismét "bátrabb igazságokért" küzdött. (Folyók, fjordok, kis falvak, Hullaevők, Bátrabb igazságokért; Rangrejtve 1944 című ciklusa). Még a felszabadulás előtt megírta az új Magyarország tettekre serkentő indulóját, Rendet című versét; a Nem volt elégben pedig – a magyar költészet nemzetostorozó hagyományát folytatva – az önvádoló nemzeti felelősség legszebb emlékét alkotta meg. A történelmi számvetés igényéről vallott a Koratavasz is (1941). Regényében arra vállalkozott, hogy nemzedéke ifjúkorának, de a nemzet történetének is eltemetett rétegét, az 1918–19-es forradalom idejét életre keltse. Az epikus elbeszélést ismét szétfeszítette a teljességre törő írói szándék. Látszatra pedig célja nagyon is bensőségesen irodalmi volt: "Nem a történelem eseményeit mondom el, hanem a lélekéit." Valójában azonban a lélekelemzéssel is a kor értelmezése volt a célja. "Olyan kis csalitban is, aminő Vászolyd volt, a rengeteget akartam érzékeltetni." Ebben a művében is összeszövődik önéletrajzi vallomás és történelmi számadás, a valóság szociográfikus leírása és költői szárnyalású epizód. Stílusa írói remeklés: némelykor ízesen egyszerű, a nyers valóság kifejezője, másszor költői könnyűségű, lebegő és szárnyaló, de alkalmas eszméket és elméleteket elvontan fejtegető közlésre is. A forradalmi lázban égő falut és a forradalomért lelkesülő fiatalok eszmevilágát rajzolta meg, saját eszmélkedésének tükrében. Elkerülhetetlennek és szükségesnek mondja a forradalmat, megértéssel ábrázolja a népharag kitörését. De korértelmezése egyszersmind arra is magyarázatot nyújt, hogy a munkásmozgalomtól mért távolodott el: "E kor tragédiája ... az volt, hogy a nép szabadsága és a nemzet szabadsága ezúttal nem egy szabadság lett." Hitelesen beszél arról, hogy a falu bizalmatlanná vált a földkérdés megoldatlansága miatt. Saját forradalmiságában a romlatlan ifjúság tiszta lelkesedését, merész és világmegváltó ábrándjait látja. A szocializmust, akár Petőfi néptestvériség álmát, hajlandó csillagokig kerengő nemes szándéknak mutatni.

A Koratavasz "nevelődési regény" – önéletrajzi és értelmező szándékú korábrázolás elegyítése. Folytatása, a Hunok Párizsban már a felszabadulás után jelent meg (1946), de egyes fejezeteit még a Magyar Csillag közölte. Időrendben is a Koratavaszt folytatja, a forradalom után az emigráció: az avantgarde és a nemzetközi munkásmozgalom személyiségformáló szerepéről ad képet. Mint minden prózai műve, ez a könyve is hiteles életrajzi dokumentum és vallomás. Követi ebben a két háború közötti magyar irodalom ténytiszteletét, sajátos valóságfelfogását. De míg mások a szociográfiai hűséget {484.} értették valóságábrázoláson – Illyés inkább a szellemi, világnézeti, erkölcsi kérdések rajza felé tágította műfaját. Ezért lehetetlen a Hunok Párizsban műfaját is egyetlen fogalommal megjelölni. Megtaláljuk benne a régi értelmű elbeszélés nyomait: főhőse kalandos események során megismerkedik Párizzsal és Európával, keleti hódító "szittyaként" bekalandozza a radikális politika és a még radikálisabb fiatal irodalom csatamezőit. Jellemző képét nyújtja a kivándorolt emigrációba szorult magyar munkásság szervezeti életének – a munkásmozgalomról egyszerre beszél az azonosulás és a távoli szemlélő hangján. Megérti ifjú hősének forradalmi lángolását, de ironikusan meg is mosolyogja a "plátói" rajongást. Szemléletnek és stílusnak ez a kettőssége az egész művet átszövi. Az elbeszélés izgalmát ébresztve járja sorra az akkori avantgardizmus világhíres alkotóit: portrét rajzol Cocteau-ról, Tzaráról, Sauvage-ről Eluard-ról, Crevelről és másokról. Fölvillantja az emberi egyéniséget, de ugyanakkor találóan ironikus esszét is ír a szürrealizmus művészi forradalmáról, az avantgardista irodalom törekvéseiről és saját írói indulásáról. A Hunok Párizsban folyton váltogatja a munkásmozgalom és avantgardizmus színtereit és ebből a váltogatásból a húszas évek Párizsának, forradalmi fiatalságának, politikai és szellemi útkeresésének eleven, gazdag képe bontakozik ki. A regény fájdalmas pályaértelmező emlékkel zárul: az utolsó fejezetben azt írja meg, hogyan taszította ki a szektás merevség a mozgalom közösségéből.

Csaknem minden prózai műve életrajzi dokumentum, de a kor szellemi mozgalmainak, eszmevilágának tisztázó, vitázó feltárása is, A Rend a romokban eszmeiségét a Puszták népe, Petőfi, Magyarok, Ki a magyar? Koratavasz és a Hunok Párizsban vitte tovább és gazdagította. Hagyományos formájú életábrázoló epikus művet egyet sem alkotott – nem is műfaji eredményei, hanem a gondolati tartalom és a nyelvi tisztaság jelzi prózájának úttörő értékeit. A mai próza legnagyobb stílusművésze; e századi irodalmunknak is egyik legtisztább, leghibátlanabb stilisztája. Stílusának legfőbb ereje a tiszta és tömör kifejezés, a világos előadás. A gondolat minél hívebb kifejezésére, tömör és érzékletes közlésre törekszik. Tömörsége – bár sehol sem szónokias – mindig pátoszt, emelkedettséget éreztet: műveiben a köznyelvi beszéd jelenik meg ünnepi fényben. Racionális és világos előadása az érzelmek, indulatok hullámzását alig-alig sejteti. A nagyítás, túlzás eszközeihez nem folyamodik. Stilisztikáját nem a lelki-érzelmi dinamizmusról ismerjük fel; ironizáló humor, értelemcsere, a jelentés elbújtatása jellemzi.

Mind világosabb lesz az is, hogy Illyés vállalja a népi mozgalom legjobb törekvéseivel a fegyverbarátságot, de nem akar szektába húzódni. Erről vallott költészete is, de A puszták népe, Petőfi és a Magyarok eszméi ugyancsak a magyar irodalom legélőbb hagyományaival tartották a rokonságot. Nemzeti és egyetemes érdek fiatalkorból hozott igényét ezek az évek kezdik valósággá érlelni. Hiteles volt az önjellemzés, hogy egyszerre akarja szolgálni a dunántúli cselédséget és Pascal eszméit. Kiadta sorozatban egykori vitatársa, Kosztolányi Dezső hátrahagyott műveit; szerkesztette és részint fordította A francia irodalom kincsesháza (1942) című antológiát, a korszak világirodalmi tájékozódásának egyik legsikerültebb gyűjteményét; Babits halála után összeállította az életmű fölmérésére elsőnek vállalkozó Emlékkönyvet. A szerkesztő halála után a Nyugat öröksége is rászállt.

{485.} A Magyar Csillag szerkesztőjeként a szellemi népfront kialakítása volt célja, programját azonban csak részben tudta megvalósítani. Azokban az években ellenállást fogalmazott meg ez az elv: "Minden jó irodalom összeesküvés a kor ellen." A megosztó vitáktól mentesen a magas színvonalú irodalom egységének megvalósítása létre is hozta a különböző pártállású írók átmeneti egységét. Az elvont minőség elve azonban a hatékonyabb irodalmi ellenállás kibontakozását is akadályozta, ám ez a kor velejárója volt.