Honfoglalók között

A felszabadulás új lendületet és hitet vitt munkájába. A magyar költők egy részének reménytvesztett vagy dacosan sértődött hallgatása idején egymás után jelentek meg a demokratikus országépítést megéneklő versek (Megy az eke, Cserepezők, Amikor a Szabadsághídra a középső részt fölszerelték). A felszabadulás előtti költészet közvetlen folytonosságát ezek a versek teremtették meg: most már arról írhatott, amiből évekkel előbb a "hűtlen jövő" kifosztotta. Föléledt munkakedvéről számoltak be a földosztásról írott riportok is (Honfoglalók között, 1945).

Illyés Gyula felszabadulás utáni tevékenységét továbbra is a szocialista átalakulással szembeni fenntartások és kételyek jellemzik. Valóban nagy és értékes alkotásai sohasem fejezték ki a szocializmus teljes elismerését; számos munkáját ismerjük, amely félre nem érthető módon szól az új társadalmi rend iránti kétségeiről. Demokratikus elkötelezettsége az ötvenes évektől egyre elmélyültebben ötvöződik egybe általános humanista eszmékkel; a közösség ügyével való törődést sem annyira a megvalósuló új világ tényeiből, eredményeiből, hanem inkább a történelem nagy tanulságainak tudomásul vételéből eredezteti. Bízik az emberi haladásban, a társadalom és egyén mind eredményesebb együttműködésében; a közösség javára végzett munkát tekinti az élet értelmének. Versei, az 1848-as szabadságharccal foglalkozó drámái, a magyar irodalomtörténet hagyományainak népszerűsítése, a világirodalom, elsősorban a francia kultúra jelenségeiről szóló esszéi, az Ebéd a kastélyban című kisregénye a szocialista kultúrát gazdagítják. Az ötvenes évek elejétől azonban drámáinak sora (Dózsa, Kegyenc, Különc), de versei és nyilatkozatai is különállását és fenntartásait egyre nagyobb hangsúllyal szólaltatják meg. Hatalom és erkölcs szembeállításában, fölerősödő nemzeti aggodalmaiban nemcsak a személyi kultusz indokolt bírálatát találjuk meg: új műveibe a nemzeti "veszély-tudat" hangulata is beleszövődik. A felszabadulással kinyíló új reményeket nem látta teljes mértékben igazolva; az a meggyőződése, hogy a kezdeti lendület megtört, s a nemzeti történelmet megint a nagy lehetőségek elsikkadása kezdi jellemezni. Ehhez kapcsolódik az író nemzeti hivatásáról szóló felfogása is. Illyés rendíthetetlen híve az elkötelezett irodalomnak.

A híres mondást is – La poèsie n'a qu'un ennemi c'est la littérature – úgy értelmezi, hogy csak az élet javára szolgáló alkotásnak lehet hivatása. Tudja, hogy az irodalom nem léphet a politika helyére és szerepét, feladatát sem veheti át. Az írónak azonban kivételesen fontos küldetést szán a nemzeti öntudat fejlesztésében.