A Tanú előtt

A fiatal orvost, aki kitörésre készül a házassággal szentesített polgári jövőből, a Nyugat novellapályázata avatta íróvá: az 1925. decemberi számban jelent meg az ismeretlen szerző Horváthné meghal című első díjat nyert paraszttörténete. A bíráló bizottság a realizmus ökonómiáját, az életismeretet, a stílus gazdagságát dicsérte; a következő években mégis csak néhány novellát adott ki, azokat is álnéven. A gimnazista megjelenésű, lányos arcú író kitűnő kritikusnak bizonyult; a Protestáns Szemle, Erdélyi Helikon, Napkelet és a Nyugat közölte írásait. Hatalmas önérzettel látott munkához, amiben kivételes műveltség és intellektuális érzékenység támogatta. Részletekkel nem bíbelődött és könyvismertetést is jobbára azért írt, hogy irodalomfelfogásának megfogalmazására alkalmat találjon. Nem a leltározó és magyarázó, hanem a teremtő kritikát vallotta műfajának: a kritikusnak az a hivatása, írja, hogy az irodalmat feladataira eszméltesse és igazi jövőjére figyelmeztesse. Nemcsak a műveket látta, de a hiányzó műveket is, kora irodalmának beváltatlan lehetőségeit, a "géniuszra" váró nagy feladatokat. Fő céljának tudta, hogy ráébressze a húszas évek íróját kivételes helyzetére: az irodalom elhatározó szerephez juthat a nemzet életének alakításában, ha idejében vállalja a neki szánt hivatást, s megérti, mit kíván tőle az idő. Alig van írása az 1926 és 1930 közötti évekből, mely legalább ne éreztetné, hogy az irodalom jövőjét eldöntő válaszúton áll. Kifejezheti a "faji géniuszt" s akkor naggyá nőhet, a magyar mondanivalón át példaadó módon Európába is betörhetünk, vagy továbbél tanultságából, a megszerzett vívmányokból és elsüllyed a "polgárság pacsuli kultúrájában", jelentéktelen tárgyakban, stílusutánzatokban. Meg is kísérelte már ezekben az években, a lírai esszétől a paródiáig és pamfletig terjedő bírálatok, tanulmányok sorában, hogy a magyar irodalom jellegét és tennivalóit újra értelmezze. Sorra írja, mint a legtermékenyebb fiatal kritikus, a kortárs hazai és európai irodalmat végigszemléző cikkeit; bepillant a hagyományokba, ír a 16. századról, Csokonairól, Petőfiről, és fölméri a Nyugat nagy nemzedékének vívmányait. Pályája tüneményes gyorsasággal emelkedik, akármelyik folyóirat rábízná kritikai rovatát. Függetlenségre törekszik, amit majd meg is szerez magának. Indulásának nincs párja a magyar kritika történetében: néhány esztendő elegendő, hogy nemzedékének legnagyobb hatású kritikusa és ideológusa legyen. Rendszert nem alkotott, de új irodalom-felfogásának főbb elveit már körvonalazta. Írásainak – mint később is – nemcsak a páratlan képzettség, a formálódó "enciklopedikus" igény volt az erőssége. Nagy hatása azzal is magyarázható, hogy esszéi a végső veszedelem előtti hősiességre sarkallnak. Az irodalom az újjászületni akaró magyarság utolsó mentsvára – írja – a Trianon utáni {497.} reménytelenségben az irodalom erkölcsi példája, egy nagy tettre lendülés virtusa hozhat megoldást. Tragikus, végzetes magyar sors, torzóban maradt csodálatos remekművek figyelmeztetése és a magyar mondanivalóban magára találó géniusz Európát elkápráztató alkotásai; a legnagyobb reménytelenségből megszülető gazdag magyar jövő ígérete: ebből a feszültségből ered írásainak sodró ereje, pátosza, vallomásos lírája. "Itt az utolsó óra" – írja; a falu régi élete fölbomlik, a társadalmat a civilizáció mérgei járják át; új kultúra "vitális erejét" kell belelobbantani az egész magyarságba: "Hiszem, hogy a magyar irodalomban hatalmas lendület íve lappang. Egy bátor lökés, az öntudatosodás lökése és mi szökhetünk a megvakult égbolt csillagává" (Ihlet és ügyesség). A szorongattatottságból erényt kell csinálni, s a magyar írónak most azzal kedvez az idő, hogy kivetettségére erkölcsi keménységgel felelhet, a "visszanyomott fajt" ő teheti naggyá.

Programját nemcsak az irodalomnak, hanem a társadalomnak is szánja. Ha irodalmat mond, azon mindig életet is ért, a kettő csak együtt ítélhető meg: "Az író munkásságának esztétikai értéke szétválaszthatatlan próféciájának társadalmi súlyától" – mondja ki 1928-ban írott Ady-tanulmánya élén (Az Ady-pör). Élet és irodalom együtt-vizsgálása Szabó Dezső eszmei örökségét jelzi; ha azt írja, hogy "az irodalom az élet egyik megnyilvánulása", az "írók nem az irodalom, hanem az élet tünetei" – abban Az irodalom mint társadalmi funkció szerzőjének ösztönzését is kell látni. Szabó Dezső hatásáról és szerepéről maga Németh László szól több ízben; ekkori vélekedését – a "lázadó tanítvány" megértését és bírálatát külön tanulmányban foglalja össze (Szabó Dezső), Adyval és Móriczcal említi egy sorban, az Elsodort falut remekműnek nevezi; hatalmas érdemének tudja, hogy az ifjúságnak világnézetet adott és először vetette föl a faji gondolatot. De viszolyogtatják a prófétai pózok, történelem és társadalom magyarázataiban veszélyes gépiességet, "mechanisztikus világnézetet" lát, paraszt-mítoszában a felületes életismeret túlzásait leli föl, antiindividualizmusát tarthatatlan világkép kifejeződésének ítéli. Tanulmánya vitairat és leszámolás. A fölsorolt érdemeket a vele szakítani készülő új nemzedék nevében mint a történelmi cselekedetért kijáró elégtételt nyújtja át.

A Tanú előtti években fokozatosan le is veti a közvetlen Szabó Dezső-hatást – esztétikai elveinek megfogalmazásában azonban maradandó nyomot hagyott az ifjúkori évek eljegyzettsége. S midőn vitázott és leszámolt vele, ugyanabban az időben még követője is volt. Irodalomszemlélete ezekben az években nyíltan és bevallottan nacionalista szempontú; a faji jelleget keresi az irodalomban, a nagy műveket a faji géniusz kiteljesedésének látja: az elsődleges irodalmi jelenségeket a "faji tartalom nagy kivirágzásai"-nak tekinti. A faj fogalmának pontos meghatározására nem törekszik, arra viszont érzékenyen ügyel, hogy az "élettani romantika túlzásait" elkerülje. Szó sincs arról, hogy biológiai közösséget értene, midőn a fajról értekezik: szintézis eredményének írja le, "sors, nyelv, műveltség" eredőjének, amiről a "vér vegyészei ... a savók fanatikusai" mit sem tudnak mondani. A faj a fiatal kritikus megfogalmazásában a nemzet vagy a nép megfelelője, a fajiság az irodalom népiségét is tartalmazza, sőt megnyilatkozásának ez az igazi területe is, a társadalmi és állami formát másodlagos jelentőségűnek veszi. Érzelemmel telített, romantikusan szárnyaló, a visszanyomott múltat, {498.} gazdag jövőt egybevillantó költői képet rajzol a fajról; átértelmezve mintegy újrakölti az irodalmat, midőn fajról beszél. Szabó Dezső koncepciójától azonban már ekkor is nemcsak a költői szárnyaláson is áttörő gondolati árnyalás következetesebb igénye, a természettudományos műveltség s az innen is eredő szélesebb körű érvelés különbözteti meg, hanem az erkölcsi felfogás és az egyéniségnek, a tehetségnek új szempontú beállítása. Németh László is keresi természetszerűen a magyar kultúra különleges tartalmait, a különbözés sajátszerűségeit. Néhány tanulmánya a faji és idegen ellentéteit kiélezve vizsgálja; első Nyugatról írott tanulmányainak (Ignotus, 1927; Költő és mecénás, 1927) az a szerepük, hogy a magyar irodalmat megrontó "idegen szellem" káros hatásait fölfedjék. Az "idegen elem" Szabó Dezsőre emlékeztető hangsúlyozása azonban csak az indulást jellemzi. Már ekkor is, később különösen a sajátszerűség minél teljesebb földerítésén munkál. Ezért vehet észre már a "lázadó tanítvány" Szabó Dezső elméleteiben veszélyes demagógiát: fölismert valamit – írja róla –, de nem járt a végére. Közvetlen hatást jelez viszont, hogy ekkor még az irodalom és a kultúra teremtő erejének a parasztságot tartja: a föld népe a magyar társadalom egyetlen ereje – írja 1928-ban –, mely a közösségben feldolgozott "prepoetikus energiák" hordozója s az irodalomnak csak egy hivatása lehet, hogy a magyar népet és a magyar írót egy közös kultúrában egyesítse. Az irodalom történetéből is a népiség nagy tanulsága hívható elő. "Nem élt nagy magyar író, aki tanítványa ne lett volna a népnek" – mondotta 1929-ben a Bartha Miklós Társaság estjén. A mai írót ösztönözze a tudat, hogy "múló ízek utolsó ízlelője", mert apadó kehely fölé hajol: a régi zárt paraszttársadalom bomlik, az életszabályozó szokások egyöntetűsége is elveszett. Társadalmi megoldásként javasolja egyik cikkében, hogy a polgárosodó parasztság és a néphez húzó középosztály elemeiből kell megteremteni a magyar "tiers état"-t, Szabó Dezsőre emlékeztet ez a kép, de ezekben az években is, midőn eszmevilága még több ponton érintkezett az övével, nacionalizmusa nem agresszív tartalmú, nem hódító, hanem védekező érdeket fejez ki. De kettejük gondolatrendszerében mégis az a minősítő különbség – mert Szabó Dezső fajelmélete is a "védekező nacionalizmus" eszmei alapjain áll –, hogy Németh László számára a faj mindenek fölött erkölcsi fogalom: a faj nem a "vér közössége", a lélek közösségét és a megtisztult emberi magatartást jelenti, egy egyház nélküli vallás új evangéliumát, a beteljesült egyéniség példaadását, az irodalomban és az irodalom által való "üdvözülést". Az új magyar irodalom "faji küldetése" az erkölcsi mintává magasodás, a sors betöltésére alkalmas erkölcsi példa megmutatása. Németh László erkölcsi példává heroizálja és költőiesíti Szabó Dezső nacionalizmusát és ezzel el is szakad tőle és a minőség elvre építő népiség ideológiai megteremtőjévé válik. Kritikáiban is az erkölcsileg értelmezett népiség érvényesülését, alakváltozatait fedezi fel. Írásainak már ekkor velejárója a pesszimista hangulat: a magyar irodalom egyik faji meghatározójának a végzetes, tragikus ihletet nevezi, gyakran hivatkozik Berzsenyire, költészetében látva a magyar irodalomra leginkább jellemző író sorsot és ihletformát. A magyar sors elakasztja a legszebb pályákat is és torzókat szül; a fajt eddig visszaszorította a sorsa, lehetőségeit kiforrni még nem tudta. A Tanú előtti éveket mégis nagy bizalom várakozás hevíti: az új írónemzedék művei a faj értékeit napfényre hozó monumentális erkölcsi irodalom eljövetelét ígérik, – oly irodalomét, mely {499.} szigorú fegyelembe öltözve jár messze a tömegek előtt, de épp így felel igazán a társadalom valódi érdekeire. Erkölcsiség és "vallásosság" ekkor még az übermensch fogalmát is magához vonja. Makkai Sándor könyvét bírálva írja 1928-ban, hogy a "keresztény ember ... üdvösségre született übermensch".

Ezen a gondolati alapon kezdi el kritikusi munkáját. Néhány esztendő múlik el s az új írónemzedék benne láthatta legértőbb méltatóját és bírálóját. A szocialista irodalmat kizárta érdeklődési köréből, tudomást vett Kassákról, József Attiláról, de érdemben nem foglalkozott irányukkal. A munkásság lehetséges irodalmára nagy várakozással tekintett; Kassákról szólva írta 1931-ben: "Egyetlen osztály van ma, amely a belőle kinőtt írót nem kényszeríti elkülönülésre: a munkásság. E fiatal hatalom rohamos emelkedése, növő műveltsége, a harcok, amelyekre fölfegyverkezettnek bizonyult, az áldozatok, amelyeket vállalni bírt, a nyomorral is dacoló összetartása, egészséges szokásai s a remény, hogy ő a világ örököse: az írót, akit vér és múlt ideköt, heroikus lelkesedéssel fűtheti." De osztályirodalmat csak úgy tud elfogadni, ha előbb emberi irodalom. Később is vallja, amit ezekben az esztendőkben fogalmazott meg: az író élje vakmerően a maga egyéni igazságait és hagyja másokra, hogy azokat társadalmi mozgalmakká fordítsák. Az író az élet írója legyen, ne osztályé, szociális erőké, a "közös emberi alapot" fejezze ki, a humánum világában merüljön el, mert csak így tud igazságokhoz jutni. Hivatásának akkor felel meg az író, ha szabadon érvényesíti egyénisége belső törvényeit és "vállalkozása" ellen nem követ el vétséget. Vállalkozás, hogy az író azt írja, amit tud és nem ölti magára idegen sémák ruháját; hogy szerepét betölti, vállalkozás, hogy kifejezi az alkatába írt sorsot, és a teremtő egyéniség biológiai igazságát az elsődleges költőösztön vakmerőségével, gátlástalanságával jegyzi le. Ideálja az ösztönös érzelemből táplálkozó irodalom s midőn az egyéniség jogát védelmezi, a polgári művészet jellegzetesnek vélt hibáival akar leszámolni Egyéni, nemzeti és emberi összhangját keresi tehát, de az emberihez, sőt a nemzetihez mindig az ősit is hozzágondolja – ezért lehetett, hogy a hagyományokat kutató népi irodalmat jobban megbecsülte, mint az új tartalmak kifejezésével küzdő kortárs irodalom más törekvéseit.

A Nyugat íróiról szóló "perújrafelvételt" tartalmazó tanulmány-sorozatának (Készülődés I.) is egyik vezető gondolata, hogy vitázik a "vállalkozásán" túlfejlődő egyéniséggel, a modoros túlzásokkal, az irodalmi különcködés változataival.

A Nyugat vákuumba született – írja – a történelmi középosztály már összeomlott, a parasztságból fölszivárgó új még nem állt össze, nem volt irányító társadalmi erő; mindez az eredetiség tombolásában és ízlésanarchiában mutatkozott. A Nyugatnak voltak nagy egyéniségei, de nem hozott "egyhangolású" kultúrát. Írói egyéniségükkel parádéztak; megtagadták az elmúlásra ítélt, sallangos népiességet, de a jogos leszámoláson túl nagyon szűken értelmezték a hagyományokat. A Nyugat esztétikája az egyéniség liberális felfogását tükrözi, a liberális viszonylagosság mindent megértésével és elnézésével közeledtek az alkotáshoz; az eredetiségben tetszelgő művek önmaguk szabta törvényeit ismerték el, külön törvénynek még a létét is tagadták. Az önkifejezés tiszteletében föloldották és el is vetették az értékrendet s a liberális korízlés sugallatai szerint jártak el, midőn az egyéniség kultuszának áldoztak. A forradalom után jelentkező új írónemzedéket szigorúbb {500.} és egyneműbb korízlés fegyelme tartja össze, szorosabb szellemi közösséget készítenek elő. Nem esküsznek az egyéniség mindenhatóságára, de a szembenálló világnézetek egyikéhez sem akarnak csatlakozni, "a művészet belső területei felé törnek", politikai és világnézeti állásfoglalás helyett valami mélyebb humánum testvériségében találkoznak. Gyakorlati belátás néha arra bírhatja az írót is, hogy leadja szavazatát valamelyik oldalon, de nem ez az igazi hivatása és jobban teszi, ha magasabb felelősségérzete szerint jár el, mert a művészi igazság hasonlíthatatlanul bonyolultabb dolog, mint a politikai, s fölénye is abból ered, hogy a művésziben teljesebb érvényű ítélet jelenhet meg, mint a politikaiban. A modern művészet saját belső köreire húzódik vissza, mert valami újat készít elő, amihez társadalmi mozgalmaknak, minden nép életében visszajáró jelenségeknek – nincsen belső köze. De majd ebből a "tiszta irodalomból" születhet meg a jövő társadalmi mozgalma is, aminek a tartalmát, minőségét megjósolni még nem lehet, de közeledése máris sejdíthető. Ezért van szükség az "irodalom önkormányzatára"; a mai író csak az aktuális politika és az élet csábításaitól mentesen, önfeláldozó aszkéta módjára képes kiküzdeni a kor igazi műveit, vállalva akár a mártíriumot is.

A Nyugat 1931. évfolyamában megjelent cikksorozat (Új nemzedék) vázolta föl ezt az esztétikát az új irodalomról. Bevallott célja, hogy kritikai kilátópontot találjon, ahonnan a fölvonuló nemzedék munkája áttekinthető. Mindenekelőtt a Nyugat liberális esztétikájával vitázott: sem a l'art pour l'art elveit, sem az egyéniség-imádatot nem tartotta időszerűnek; az új irodalom szempontjából károsnak vélte a "művészetből párolt művészet" század eleji felfogását. A Nyugat élővé szította a nemzeti irodalmat, nagy műveket és példákat adott, de szerepét betöltötte – ez a perújrafelvétel összegező tanulsága. A Nyugat-nemzedék eltanult eszközeivel, a századelő vívmányaival kell a ma íróinak elődei fölébe kerekedni. A húszas években színrelépő nemzedékre külön mondanivalót bízott a sors s a megvalósított "önkormányzat" – ami a Nyugat hagyományaitól való elszakadást is magába foglalja – ezt a külön mondanivalót: az eddiginél teljesebben faji, azaz nemzeti irodalom megvalósulását eredményezheti. Németh László kétfelé vitázott az új elvek megfogalmazásakor. Időszerűtlennek, túlhaladottnak tekintette az impresszionista kritikát, mert a tetszés fokozatainak érzékeltetése nem igazít el az érték mélyebb tartalma felől. Az "önkormányzat" hangoztatása pedig korának magyar társadalmával szemben jelenti be az irodalom külön jogát és igényét a védettségre. De hivatását abban látta, hogy új törvényeket alkosson; sarkalatos tétele, hogy kora irodalmának esztétikai és kritikai normákra van szüksége. Új tartalmú, korigényt kifejező normatív irodalmi rendszer – a múlt érvei szerint is – már önmagában jogosult, de fokozott igény követeli, ha a kor társadalma és irodalma egyaránt kívánja, ha a kor társadalma és irodalma egyaránt válságokkal küzd, törekvések zűrzavarában tétovázik. Németh László új normák és új törvények megfogalmazását kísérelte meg esszéiben.

Összefüggő filozófiai-esztétikai rendszert azonban sem ekkor, sem a későbbi pályaszakaszokban nem teremtett. Nem is volt szándéka, hogy részletről részletre haladva minden ízében átvilágított gondolatrendszert építsen föl. Amint írja, a "tájékozódást" szeretné elősegíteni, azért "vallatja" a művészet, tudomány és történelem legkülönfélébb területeit, hogy korának emberét {501.} eltöltse azzal a nyugtalansággal, ami őt magát, is az igazságkeresés új és új fölfedezéseire sarkallja. Majd a Tanú bevezető cikke fogalmazza meg a hatalmas ismeretanyagot megmozgató szellemi hódítás rögtönzésszerű voltának jogosságát: "Folyóiratom ihletője e kor igazi muzsája: a szorongó tájékozatlanság. Hajótöröttek vagyunk, akik a csillagokat nézzük s a partot keressük, abban a hitben, hogy van part s a csillagok vezetnek. Nem akarok tanítani, az essayt a nyilvános tanulás műfajának tekintem; egy lélek égtájakat keres s közben égtájakat segít megtalálni, munkásságom meghívó egy tanácskozáshoz, melyet önmagammal folytatok. Folyóiratom tanulmányai messzeágazóak lesznek, otthonos vidékről gyakran térek olyan területre, ahova akkor vetődöm először. Lehet, hogy a szakember nem mindig fog örülni ennek a látogatásnak. Azonban mindenkinek joga van minden emberi tapasztalathoz, s az én feladatom nem a szaktudományokban van, hanem önmagamban." Nem a rendszeralkotás, hanem a minél szélesebb körű tájékoztatás, mely "emberi tapasztalatot" kíván meríteni mindabból, amit nyugtalan, kísérletező szelleme befogad – ez az igény alakítja ki módszerét és fogalmainak jellemzőit. Pályája során nemcsak elvei, nézetei – irodalomról és történelemről vallott gondolatai nyernek új értelmet és módosulnak a történelmi és egyéni helyzet alkalmai szerint, de gyakran használt fogalmai is változtatják jelentésüket, tágulnak és szűkülnek; követik azt a mozgást és változást, ami Németh László gondolkodói útját sajátosan egyedülivé: ellentmondásokat hurcoló és ellenmondásokból kifejlővé teszi. Sőtér István figyelte meg, hogy Németh László gondolkodásának drámai jellege van: "Németh Lászlónak a gondolat, az eszme: elsősorban drámát jelent. Nézetei, meggyőződései, – hitei és tévedései: önmarcangoló benső drámákból születnek meg."

A Készülődésben foglalt tanulmányok éppúgy, mint a későbbiek s egész gondolatrendszere e benső dráma kohójában izzik föl; eszme és módszer, fogalom és stílus személyes erkölcsi szűrőn halad át s válik "emberi tapasztalattá" és "erkölcsi erőfeszítéssé". Irodalmi kódexének legszilárdabb elvei is erkölcsi jellegűek és jelentésüket mindig módosítja a személyes ihlet változó hevülete, az "égtájat" kutató igazságkeresés dinamikus folyamata. Innen érthető, hogy állandó jelentésük jobbára erkölcsi vagy erkölcsi színezetű fogalmainak lehet. Az írói magatartást a hűség, helytállás, vállalkozás fogalmaival jelöli, és ez az erkölcsi minősítés egyben az alkotás értékének a jelzésére is kiterjed. Az "írói vállalkozást" egyéni alkat, gyermekkori élmény, átvett tradíció és koráramlat szövevényében fogja fel, ám ezt az összetett megközelítési módszert sem alkalmazza következetesen, illetve nem ragaszkodik e szempontok mindegyikéhez. A kritikát szellemi erőfeszítésnek és műalkotásnak nevezi, mely arra hivatott, hogy a művet önmaga törvényei szerint ítélje meg, vagyis önmagával szembesítse, a műben testet öltő "erkölcsi erőfeszítést", a kritika "szellemi erőfeszítésével" állítsa szembe. A kritikának ez a felfogása a módszer változékonyságát, rugalmasságát követeli meg, egyik vagy másik szempont kiemelését és csak ritka esetekben teszi lehetővé a szabatos kifejezést, az összetett szempontok szerinti racionális eljárást. Ez érteti meg stílusának vakmerő újdonságait is. Németh László újrateremtette a magyar esszé stílusát. Amit Freud stílusáról mint meglepő felfedezést közöl 1929-ben írott tanulmányában (Freud és a pszichoanalízis) – az saját stílusának, nyelvteremtő munkájának is jellemzője. A nyelvi konvenció meghamisítja {502.} a gondolkodást, a nyelv nem szemlélteti, csak jelzi az elmefolyamatot; de az is elmondható, hogy a nyelv rabságba ejtette a gondolkodást. A megkövült nyelvi formulákat szétolvaszthatja a költői stílus, de a tudományos módszer is. Freud műveiben nem a lélekanalízist, nem a tudatalatti felfedezését dicséri – a freudizmusban a felfedezés elismerése mellett is egyoldalúságot talál, s a nomenklatúra merevségét kárhoztatja. De lelkesedve beszél Freud módszeréről: módszernek és stílusnak egybemosásáról. Freud arra mutat példát –mondja –, hogyan lehet kiszabadulni a nyelv rabságából, a "kényszerkategóriák" uralma alól: "nála érzet, képzet, érzelem, asszociáció merev keretei elolvadnak, összefolynak, tartalmuk más értelmezést nyer. Az ő felfogása az elme életéről dinamikus; gondolat abban az értelemben, ahogy az a mondatba belemerevszik, nála nincs. Tendenciák küzdenek egymással ... képzet, fogalom elvesztik állandó jellegüket, aszerint változnak, hogy milyen dinamikus helyzetbe kerülnek". Stílus, mely nem szilárd fogalmakkal, határozott jelentésű kategóriákkal közelíti meg tárgyát, hanem a "dinamikus elmefolyamatok" módján, különböző lelki és gondolkodásbeli mechanizmusokat mozgat meg és ezáltal a lényeg megismerésének módszerévé válik – ez Németh László metaforikus esszéstílusának is az alapja. Irodalomszemléletének alapfogalmait is jórészt metaforákkal és metafora láncokkal, egymást követő hasonlatokkal fejezi ki. De módszerére egészében elmondható, hogy nála a stílus tölti be a módszer szerepét. Ortegáról írva (Ortega y Gasset) mondja: "Tudományos igazságaink jó része metafora. Baj ez? Épen nem. Csak tudjuk is aztán a metaforáról, hogy metafora." Faj és fajiság, nép és népiség, sors és korízlés fogalmai is egyszerre közvetítenek új tartalmakat, gondolatokat, de nem akarnak csak az értelemhez szólni, hanem az érzésnek és értelemnek is tápot adnak kifejezve ezzel is, hogy nem csupán elvont gondolat folyamatba avatnak be, de a fölforrósult szív és érzelem áramaiba, az író személyes életébe közvetlenül is bekapcsolnak. Németh László esszéiben ez a "költői elem", írásainak magával ragadó lendülete ebből a személyességből is táplálkozik. Vannak kikristályosodott elvei és gondolatai, de gondolatainak és nézeteinek mindig új fényt, jelentést ad, hogy fogalomvilágát körülveszi érzések, érzelmek, váratlan asszociációk, a sejtető, sugalló metaforák alig átvilágítható, derengő övezetével is. Esszéiben az érzésnek éppúgy helye van, mint a gondolatnak. Mindez nemcsak a stílus kérdése. Igénye szerint azt is jelzi, hogy Németh László a normatív, értékmérő elvek alkalmazásával egyenrangú fontosságot tulajdonít a mű legbensőbb világát megközelítő érzékenységnek is. Kritikai munkájának iránya e két szempont: a normatív (nemzeti) és a "beleérző" (műelemző) eljárás egyesülését ígérte, az irodalom új fejleményeinek egyidejű tudomásulvételével.

A Nyugat utáni nemzedékről rendszeresen írta kritikáit. Felfogásának, hogy a Nyugat utáni irodalmat nagy hivatás betöltésére készíti az idő – azzal kívánt eleget tenni, hogy magas mértékkel mért, gyakran nyúlt a "kritikai utópia" fegyveréhez s azt is vizsgálta, hogy a születő nemzedék mivé lehet. Kritikái a megjelenő művekkel egyidőben íródtak, de arcképei nagy részét az irodalomtörténet is haszonnal forgathatja. Az értéket csaknem mindig észrevette és nagy megértéssel méltatta; az elavulót, a régi ízlésben megrögződőt szókimondó, kemény bírálatban részesítette. Annak a két háború közötti irodalomnak, mely az ország szociális lelkiismerete kívánt lenni, {503.} jelentőségét és új esztétikumát először és időtálló érvénnyel Németh László fogalmazta meg. Alig van nagyobb teljesítmény, amely figyelmét elkerülte volna. Ő fedezte fel Tamási Áront és Illyés Gyulát, látja Erdélyi József föllépésének jelentőségét, a fiatal Szabó Lőrincről megértőbben nem írtak nála; méltatta Pap Károlyt és Kodolányi Jánost. Világirodalmi jártasságát Pirandello-, Gide-, Huxley-, Joyce-tanulmányai jelezték.

Az esszé formába öltözött tájékozódást már a "készülődés" évei kezdik megvalósítani. Föltűnnek már itt azok a gondolatcsírák is, melyek majd a Tanú éveinek "harmadikutas" ábrándjaiban érlelődnek programmá, társadalmi megoldást összefoglaló utópiák formájában. De ezek az évek társadalmi kérdésekkel még nemigen találják szembe magukat – az egyéniség gondja foglalkoztatja ekkor és szellemi, irodalmi rendszerének kiépítését kísérli meg az egyre táguló ismeretanyagban. Ezt a korszakot zárja le első regénye, az Emberi színjáték, a pálya első kísérlete az összegezésre, melyben a regényíró és esszéista lép szövetségre egymással. A regények és drámák később majd az esszéíró világképe fölött tartanak ítéletet – kiegészítik vitatják és cáfolják a tanulmányokban kirajzolódó "édeni élet" tervét; valóságot és utópiát szembesítenek. Az első regény erre még nem vállalkozik. az Emberi színjáték igazolni próbálja a megtett utat, az esszék gondolatvilágát költi át Boda Zoltán sorsába. A megtisztult egyéniségre fölesküdő évek eszméjének, az "új evangéliumnak" lesz igazolója, de előlegezője is a Tanú utópiatervei némely alapgondolatának.