Az Emberi színjáték

Párizsi útja után, 1928 nyarán kezdte írni s a Napkelet 1929-es évfolyama közölte folytatásokban. Nagy lélegzetű mű: szertelen és egyenetlen; rajta van a kézjegye a fiatalos mindent akarás ihletrohamának. Az Emberi színjáték írója még nem tudja, amit majd a Gyász és az Utolsó kísérlet biztonságosan kezel: ábrázoló jelenetet és gondolati anyagot, belső és külső világot, cselekményfolyamatot és a hős tudatának változásait nem mindig építi egységbe. Elnagyoltabb, de szenvedélyesebb mű, mint a következők és hű tükre a fiatal író mindentudásra törő eszmélkedés rohamainak. Anyaga zsúfolt, néhol már szinte áttekinthetetlen, de legtöbbször győz benne a rendező erő és akkor gazdagon villantja az élet színeit. A regény egy még föl nem tisztult világnézet állapotáról vallott. A Tanú előtti évek eszmélkedését vallásos, nietzscheánus egyéniség-kultusz is átjárja, a hősi faji irodalom megálmodója érzékeny lelket rejteget a héroszi burokban. Eszméit még nem szervezte egyetlen uralkodó gondolat egységgé: írásaiban több kristályosodási pontra is rábukkanhatunk, s közöttük csupán a tájékozódás mohó igénye teremt laza kapcsolatot, nem a kiérlelt világnézet rendező elve, önmagához következetes módszere próbálja összeforrasztani a felgyűlt ismeretanyagot. Egy-egy mű vagy gondolatrendszer átvilágításában már most is érvényesülhet az értelmi erő elemző képessége, de hiányzik még az eredő, mely gondolatainak összegezését tartalmazná. Az Emberi színjáték a nevelődési regény alkalmát használja fel, hogy az ábrázolás révén megjelenítse az eszmék zavarát és ezzel már fel is oldja és meg is szüntesse.

{504.} Hőse, Boda Zoltán a mindenkori Németh László-i hős: a gondolkodó ember, aki a maga egyéni drámáját a gondolatok, eszmék összecsapásában éli át. A gondolkodó embert önmagával szembeni igényessége kivételessé, ritkává teszi – nem alkalmazkodik az elfogadott rendhez, társadalmi törvényekhez, a világ látszatrendjéhez, az "életen belül levők" megszokott világához. Boda Zoltán is kivételes ember, ám nemcsak kivételes, de különc és fantaszta is. Sorsának beteljesülése, hogy "csodadoktor" lesz és pap egyház nélkül, aki környezetét "hegyi beszéd"-ben világosítja fel az élet értelméről. Boda Zoltán alakja előlegezi a Tanú-évek "néma vallását" –azt a felfogást, mely az élet betegségének meggyógyítását az egyéni "üdvösség" önalakító erejétől reméli. Németh László regényei és drámái a különcöket távolságot éreztető módon ábrázolják: az irónia vagy szatíra rájuk írt jegye világossá teszi, hogy életidegenségükben veszélyesen eltorzulnak. Az Emberi színjátékban ez nem történik meg, a főhős különc mivoltában írói együttérzés rejtezik, világon-kívülisége programot fejez ki, sorsában életfilozófia bomlik ki. Boda Zoltán is elbukik a regény befejezésében, ám ez a lezárás nem bírálatot idéz föl, nem is "bukás" tehát, hanem megdicsőülés, mert vesztét az ellenséges környezet okozza. Magányos lázadását, "apostolkodását" az író igenlése kíséri, a befejező "hegyi beszéd" sorsának igazolása.

Boda Zoltán magányos lázadó hős, a regény az ő biológiai és szellemi felnövését, megérlelődését rajzolja, a dantei műre emlékeztető szerkezet hármas tagolásában – előbb a kudarcokat, majd a személyiség magára találását. Erkölcsi érzékenysége gyermekkori sérülésből is származik, finnyás világundorába beleszövődik a gyermekkor megrázkódtató élménye; hogy apját a világ kiközösítette a társadalom adott rendjéből. Amúgy is sivár, örömtelen gyermekéveit az a gond is nehezíti, hogy apjáért neki kell majd elégtételt vennie. Úgy indul az életnek, hogy meggyőződik: a világ nem önmaga mértéke. Élete és a világ között hasadás támad, a személyiség kibontakozása egyenlő lesz e távolság növelésével. A társadalomtól kapott sérülést biológiai-alkati sajátosság mélyíti el: Boda Zoltánnak föl kell ismernie, hogy világidegensége impotenciájának is következménye. Diákéveiben hiába küzd az alkatába írt sors ellen, a nemiség idegen marad számára, s ezért a személyiség túlburjánzó képzeletével kárpótolja magát. A gyermekkor álomvilága hangolódik át heroikus képzelgésekké: Magyarország megváltó hőse akar lenni s el is megy önként a háborúba, hogy tisztító akaratpróbának vesse alá magát, majd a szeretet megváltó erejébe veti reményét. Mindenben kudarc éri, élete kiegyensúlyozatlanságát nem képes önmagában meggyógyítani.

Az első részt meghiúsult öngyilkossági kísérlet zárja le. Ezután kezdődik el Zoltán igazi nevelődése, hogy sorsában az írói "tanítás" kifejezőjévé legyen. A két mellékalaknak, Behr Alfrédnak és Horváth Lacinak is az a szerepe, hogy a főhősben mintázott "evangéliumot" mint megtisztító életelvet emelje ki. Boda Zoltán az író eszméjét hordja magában: a vele vitázó, életét kísérő két szereplőt az elutasítás, tagadás írói gesztusai formálták. Behr Alfréd a rendszert kihasználó típus, zavartalan emelkedésében a társadalmi érvényesülés útja rajzolódnak ki. Horváth Laci romantikus népimádó, Szabó Dezső parasztdemokráciájának és "atléta-higiénikus" elveinek megvalósítója szeretne lenni. Az Emberi színjáték leszámolás is. Ítéletet fogalmaz meg s nemcsak a kurzus rendszere fölött. A romantikus népboldogítás eszmevilágát is el-{505.}utasítja. De a regény még tovább megy: hangsúlyozza a forradalommal és ellenforradalommal való szembefordulást, mindenféle társadalmi méretekben történő megoldás csonkaságát. Szembeállítja a társadalmi reformot a lélek reformjával. Eszményíti a kivételes életet, a kevesekben megvalósuló öntisztulást, az egyház nélküli vallás tanítását. Igazolja Boda Zoltán világidegenségét, kiválasztottság tudatát, zsenielméletét és "evangéliumát". Torzulásaiból a teljes emberség új mítoszát írja meg. Boda Zoltán elpusztul, legyőzi az ellenséges környezet – a kivételes élet valódiságáról, életben működő képességéről az Emberi színjáték írója sincs meggyőződve. Eszméi igazságában azonban nem tud kételkedni. Az embernek az a méltó útja, hogy észrevegye az élet "csonkaságát", az erkölcsi hibbanást. Aki az életet kérdezi, arra kell ráébrednie, hogy a világ hibáját nem a társadalomban, hanem az egyénben lehet meggyógyítani. "Minden embernek magának kell tisztáznia az életét" – mondja Boda Zoltán; önáltatás, hogy az ember a társadalmon át megjavítható. "A haladás és a társadalmi reformok kibúvói az emberi lelkiismeretnek." A felelős ember önmagát akarja rendbehozni, mert tudja, hogy ez a nehezebb: az erkölcsi erőt, a magatartást ez teszi próbára. A társadalmi reformban megbújik az emberi rosszaság – aki az életet a társadalmi feltételeken át akarja megjavítani, új bajokat idéz elő. Ebből a körforgásból az vágja ki magát, aki az öntisztulásban megnemesedik. Az erőszak csak új erőszakot szül, de a világ dolgán nem segít. Boda Zoltánban a magyar Gandhit mintázta meg az író, aki kigyógyult a társadalmi reform eszméjéből és megvalósítója a tiszta erkölcsi magatartásnak.