Az Iszony

A magyar regény történetébe először a Gyász írta be nevét, a nagy európai elbeszélők sorába az Iszony-nyal (1947) emelkedett. Az elszegényedett pusztai bérlő lányának, Kárász Nellinek és a gazdag parasztpolgár Takaró Sanyinak házasságában két ellentétes vérmérséklet, lelki típus és életstílus, társadalmi környezet próbál összeilleszkedni, teljességgel reménytelenül. Kárász Nelli akarata és ösztönei ellenére sodródik a házasságba: árvasága, dohszagot kínáló jövője és környezetének rábeszélése alakítja sorsát, s bár riadozik ellene, el kell fogadnia a felajánlott kezet. Egész lénye pedig merő tiltakozás a házasság ellen: büszke és gőgös alkat, de gőgje nemes magányt vesz körül egy hideg védelmi övvel. Takaró Sanyi annál szemrevalóbb és megnyerőbb típus; életkedvelését a gazdag parasztpolgárság és a vidéki, falusi úriemberség színei keverik ki. Bővérű, társaságkedvelő ember, nagyobb ambíció ösztönzése nélkül. Nelli oldalán még föl is nagyítódik jellemének fogyatékossága: parádézása, társaságot szerető, mulatozásra hajlamos tulajdonságai gyengeségeinek leplezője, életszomjában és kedveskedő természetességében sok a fedezet nélküli érzelem, a jellemhibát álcázó színesség. A férj mohósága, élethabzsoló vidámsága mellett derül ki csak igazán, hogy Nelli magányos, szigorú és puritán lélek; tele van riadalmakkal, büszkeségből eredő gátoltsággal. Viszolyog az élet érintéseitől és az emberekhez fűző kapcsolattól; legszívesebben tiszta magányában élne. "Olyasmit éreztem, hogy az is lehet szép; egyedül lenni a világban. Az ember tesz és nem érti senki, föláldozza magát, és nem veszi észre senki, boldogtalan és közben olyan kemény és ragyogó, mint feje fölött a csillagok." Nelli gondolatai is jelzik, hogy nem értelmi elszánás irányítja cselekedeteit: a maga vegetatív, meg nem magyarázott, át nem világított, de belülről biztonsággal érzett tulajdonságait és értékeit rejti gőg és hidegség mögé. Ez az alkatában hordott sors tudatosul majd később a házasság során. Nem frigid nő, mint első pillanatra hinni lehetne, noha férfi és nő viszonyában zavaros és alantas szenvedélyek fölszabadulását érzi. Házassága sem azért fordul tragédiába, nem azért lesz a hideg szép asszonyból akaratán kívül, de természetéből eredően férjének gyilkosa, mert csak így szabadulhat meg a házasság terheitől. Kettejük különbsége tágabb érvényű: mélyebbről ered és messzebb irányul, mint a nemiség és hold ellentéte.

Kárász Nelli magányra termett egyéniség. Hiányzik belőle a feloldódás képessége. Nemességét, értékeit is csak úgy őrizheti meg, ha egyúttal tökéletes és végleges magányát sem adja fel. Elzárja magát a világtól és becsülni is azokat az embereket tudja, akik teljesen kitöltik saját egyéniségüket. Magánya azonban nem a kiszikkadt vagy fásult lélek tétlenségét és közömbösségét jelenti. Önérzete, gőgje és keménysége értéket véd. Örömét is találja az élet-{518.}ben, s bár csak egy jól elszigetelt körben létezhet zavartalanul a saját törvényei szerint, életének a munka ad értelmet. A Fáncs fölötti pusztai kis házat az ő munkája telíti meg élettel, járja át otthoni melegséggel, majd faluba költözésük után, a Takaró-portán találja meg tevékenységi láza a kielégülést. Szép otthont szőne maga köré, ha magához illő társra talált volna és egy másik magánnyal szövetkezik. Házasságában és otthonában is értelmet lelne, ha a természetéből eredő függetlenségét megóvhatná. A keménység szeretetet is védelmez – szeretetet, mely nem a nemiségben, hanem az otthont teremtő munkában, tevékeny életben, az értelmes cselekedetben érvényesül. A házasság azonban "émelyítő kelepce" lett számára. Takaró Sanyi nem érti meg felesége semmivel meg nem szelídíthető természetét, szeretné hozzá idomítani a maga léhább, színesebb és felületesebb világához és a fáncsi úri társaság életeszményeihez, s ebből csak tragédia születhet. Nelli annál sokkal keményebb egyéniség, semhogy hajlítható lenne, és önérzetesebb is annál, hogy elfogadja az úri társaság erkölcsi normáit. Természetét éppúgy jellemzi a hűvös magány, mint a magas igények követelése; ő maga is olyan, másokban is azt becsüli, ha a társadalom hasznára él és értéket teremt. Még az úri társasági élet is képes fölszítani egy időre becsvágyát, és munkaláza ha másban nem, legalább egy remekbe szabott Sándor napi vacsora egyéni megrendezésében kárpótlást tud találni. Igazában azonban férje oldalán nem tud érvényesülni értékek teremtésére hivatott természete. Egyénisége fokozatosan eltorzul, erényei elfajulnak és a visszájára fordult értékek a szép életre hivatott asszonyból a bűn sötét angyalát formálják ki. Környezetének épp csak sejtelme van róla, tudomása már nincs, kicsoda is valójában. Érzik benne a nagyságot, de titkát nem bírják megfejteni. Nem akarják tudomásul venni, hogy Nelli lelki nemessége, függetlenségre törekvő egyénisége és kényessége nemcsak gőgös különcség, hanem emberi többlet is lélekben és magatartásban, ami fölébe emeli őt környezetének. Lénye tiltakozás és ellenszegülés is a körülötte zajló élet alantasabb formái, sekélyebb elvei ellen. Finnyásságában az önmaga értékeit tudó ember önérzete, sőt kivételesség-érzete is megnyilatkozik. Férjét azért nézi le, mert Takaró Sanyiból hiányzik a célra feszülő élet becsvágya, a magasabb igény, az eszmények sugárzása. Kedélyességében, gazdatiszti uraskodásában észrevehető a lélek lompossága, a felszínesség, az öncsaló és másokat is áltató könnyelműség. Míg Nelli életét a keménység, józanság s az érzések tartóssága jellemzi, férje szívesen merül délibábos álmodozásba. A szívós munka éppúgy nem életeleme, mint ahogy az egyenletes hőfokú érzelemvilág is idegen számára. Takaró Sanyinak látványosságra és külsőségekre van szüksége, mindig tündökölni akar és szeret többnek mutatkozni annál, mint amennyire erői képessé teszik. Nelli azért viszolyog, majd vadul el tőle teljesen, azért lesz rajta úrrá az iszony – s ez tágabb értelmű, mint az "ágybeli iszony" –, mert a jellem nagyzolásait nem képes elviselni. Nelli hideg magánya, független egyénisége védi az értékeit – Takaró Sanyi nagyzolása pazarlás is, a megszerzett lelki és anyagi javak elherdálása. Neki köszönhető részben az is, hogy mellette a nemes természet eldurvul, és Nelliből előbujik az emberidegenség, életellenesség szörnyetege.

Az Iszony tökéletes regény, az új magyar prózairodalom hibátlan remekműve. Fordulatot hozó jelentősége révén értékét csak a legnagyobb művekhez való hasonlítás fejezheti ki. A Móricz utáni irodalomnak ez a regény a leg-{519.}nagyobb teljesítménye. Megírására Németh László legjobb epikus képességei fogtak össze: egyszerre bizonyítva be az általa kialakított regénytípusnak, de a realizmusnak is vitathatatlan létjogát. A realizmus Németh szerint a regényirodalom "sine qua non"-ja, s az Iszony is a realizmus egyik új lehetőségét szabadította fel és tette járhatóvá a magyar irodalom számára. Németh László maga nevezi regényeit "tudatregénynek", azt értve e meghatározáson, hogy "regényem olvasójának a főhős lelkéből kell kinézni a világra. A főhős megy, vándorol, folyton új élmény rétegekbe fúrja tudatát." A környezet, a társadalom képe, de a mellékszereplők is mind a főhős szemléletében jelennek meg. Az élményrétegek egybeszövése – az élet különböző síkjainak vagy nézőpontjainak egybejátszása – az Iszonyban járt a legnagyobb sikerrel. Kárász Nelli történetében az élettani, erkölcsi és társadalmi meghatározottságok egyesülnek. Az Iszony nem is lélektani regény, noha annak tűnik, hisz minden Nelliben játszódik le, vagy az ő tudatának, érzéseinek megvilágításában jelenik meg. Az író rajta át tekint a világra, de az a "tudatból" kinéző tekintet nemcsak a közvetlen környezetet, hanem a távlati dolgokat is átfogja. Nelli mindenekelőtt egy biológiai végzetet, saját természetének megmásíthatatlan tulajdonságait hordja magában. Az erotikaellenes hűvös magány testesül meg benne, a szorgalom és kitartás példaképszerű hőse, ám erényei csak mintegy az élet ellenére érvényesülhetnek. Az élettani végzetesség okait és okozatait oly messziről eredezteti az író, hogy az értelem is hasztalan próbál utánuk nyomozni és a titkot megfejteni. Legfeljebb a mitológiai képek metaforája tájékoztat ősi és mélyebb tartalmát illetően. A mitológia az emberiség közös alapjait önti emberi formákba és jelképekbe, jelölve az általános emberit, de a távolit, homályost és megfoghatatlant is. Németh László nőalakjainak – Kurátor Zsófinak, Tusinak és Égető Eszternek – mindig van mitológiai sugárzása is, valami az "emberi lényegből"; bennük az emberiség "ősképeit" is keresi és próbálja az epika nyelvén újrakölteni. Az Iszony első részének írásával nagyjából egy időben méltatja Jung munkásságát: "a mítoszok nem haltak és nem halhatnak meg bennünk". Meg akarja szólaltatni a léleknek, az embernek azokat az arche-típusait, amelyekben a világ, a lét ősi lényege ölt alakot. Nelli is egy darab emberiség, benne a világ egyik természete, miként Artemisben: a magány, a kényesség, elvegyülve a szorgalom, szolgálat erénye a világidegenség, emberi rosszaságtól irtózás fölényével s a bűnre való hajlammal, mert ez a kényesség, ha természetét veszélyeztetik, pusztulóvá, de pusztítóvá is válik.

Az elvonatkozás, az "emberi metafora" azonban kiegészül a társadalmi adottságok valóságos és közeli rajzával is. A metafora valóságos életanyagból bomlik ki, – nyoma sincs tehát az Iszonyban a modern parabola-regények tételszerűségének. Az Iszony egy házasság kereteibe zárt magyar tipológia is; jellemtani tanulmány a vidéki életről, a nemesi családok kiszikkadó vegetálásáról, az úrhatnám és nagyzoló parasztpolgárság rövid tündökléséről és bukást jósoló jövőjéről. Az Otrubai családról már a hajdani nagyság jelei is lekoptak, legfeljebb ízlésükben, szokásaikban őriznek valami keveset a múlt századi ősök életéből. Mellettük a Takaró család volna a nemzet friss erejű oszlopa, de a második nemzedékből, a főiskolát végzett Takaró Sanyiból már hiányzik a szülők puritánsága; úrrá emelkedik, de ez az emelkedés magával vonja a zárt paraszti világ erkölcsének föllazulását. S az Otrubai és Takaró család {520.} mellett fölvonulnak a vidéki úri középosztály képviselői a kártyapartikat rendező estéken, értelmiségiek és a közigazgatás vezetői, jobbára színtelen emberek, akik munkájukat már nem hivatásnak, hanem hivatalnak tekintik. Nelli különössége egy időre fölkelti érdeklődésüket, az asszony hűvössége előhívja belőlük jobbik énjüket, de mihamar visszasüppednek életük kisszerű kereteibe. Sivár és silány az a világ, amiben Nellinek élnie kell és azért is lesz belőle szörnyeteg, mert magányosságához még a társtalanság is hozzáteszi a maga embert sorvasztó hatását. Nincs, akivel szövetkezhetne, méltó társra nem talál; viszolygását környezetének alantassága is fokozza.

De Kárász Nelli igazában természetében hordja végzetét. Kényessége és gőgje emberidegenség, a szűzies természet az élet érintéseitől utálkozik, – iszonya "az emberszenny, a világpiszok" elleni tiltakozást fejezi ki. Sorsának ez a tágabb erkölcsi jelentése is. Nellit igazában nem a házasság, hanem a világ teszi próbára: borzadásaiban, riadalmaiban, majd föltámadó gonoszságában a világban elvegyülni nem tudó egyéniség nem e földi életre való iszonya tör elő: "A lelkem nem tudott elegyedni a világgal" –gondolja magáról. "Az ilyen embert nem szabadna arra kényszeríteni, hogy megmerüljön abban, amitől riadozik. A régiek tudták, mért csináltak apácákat meg papnőket. Ezek valóban arra voltak valók, hogy egy szent ligetben, csendes szentélyben éljenek, mint messzefülelő közvetítők a természet istenei és a halandók közt. Nelli arra hivatott, hogy szent legyen és közvetítő, magányban élve átjárná szívét az irgalom, de szörnyeteggé válik, mert nem élhet saját törvényei szerint: az emberen túli szüzesség, erkölcsi érzékenység és megközelíthetetlenség jégcsúcsain. Nelli sorsa azt is példázza – és ebben Németh László epikus szöveten átderengő vallomása is megfogalmazódik, hogy az élet csak a távoli és biztos szeretet magasából viselhető el; az abszolút értékek fényében az embertermészet nagyon is szánandó értékeket hív életre. Az élethez irgalom kell, a szolgálat jósága; megértése mindannak, ami emberi. Az Iszony egész anyagát átjárja az írónak az a leküzdhetetlen érzése, hogy az erkölcsi példa vállalása már-már elviselhetetlen terhekkel jár, de az iszonyodást mindig ellensúlyozza az a másik áram, ami a megértésből és türelemből fakad.

Az Iszony amennyire a magyar elbeszélő irodalom műve, alakjaiban, színhelyeiben a magyar középrétegek társadalmilag is hiteles rajza bontakozik ki, a tudat által bejárt keskeny sáv nagy horizontokig ér – épp annyira része az európai regényirodalom mind egyre megújuló realista vonulatának is.