Kerecsényi Dezső

Horváth János követői közül Kerecsényi Dezsőre (1898–1945) illik leginkább a tanítvány megjelölés. Olykor az öröklött elvek alkalmazását is vállalta: mestere szellemében több tankönyvet írt, s a szövegelemző irodalomtanítás egyik kezdeményezője volt. Mint a Protestáns Szemle szerkesztője (1930– 1944) a kor legértékesebb irodalomtörténeti és kritikai kezdeményezéseinek adott teret. Irodalomtörténeti munkáiban éppúgy igyekezett megteremteni az egyensúlyt a tárgyi hűség és a koncepció között, mint Horváth János. Fő kutatási területe a 16–17. század volt. Innen indult el az első nagyobb tanulmányában (Elvi kérdések a régi magyar irodalomban, 1923), s egy ideig innen vette részletfeltáró dolgozatainak tárgyát (Humanizmus és reformáció között, A magyar irodalom Mátyás korában).

Benne is megvolt a szintézisteremtés szándéka, melyet nemcsak Horváth János hatása, hanem a szellemtörténet is táplált. Erre vall két összefoglaló tanulmánya: a Mi a magyar? című tanulmánykötet fejezete a magyar irodalomról (1939) és a töredékben fennmaradt Magyar irodalomismeret. Az előbbiben voltaképpen Horváth János gondolatmenetét követi, majd folytatja. Míg az irodalomról való eszmélkedésben a középkori "literaturától", az egyetemes latin írástudástól a "nemzeti irodalom" tiszta tudatáig eljutottunk, szerinte is a fogalomalkotó tényezők folytonos szűkítését végeztük. Ő is úgy véli, hogy az irodalmi műveltség megoszlása után a fejlődés végzetes irányt vett, s a szükséges korrekciót Petőfi és Arany teremtette meg, akiknek műve alapmérték. Mesterével ellentétben azonban ő a Nyugat nemzedék "elmozdulását" szükségszerű követelménynek fogja fel: az új írók válságában az egész nemzet válságának megnyilatkozását látja, s azt reméli, hogy az "összeomlás" a közönség ízlésében is véghez vitte a szükséges "elmozdulást", ami lehetővé teszi az új kiegyenlítődést. Így jut el egészen a népi törekvések elismeréséig. Ezzel a folytatással azonban valójában Horváth János gondolatmenetének folytathatatlanságát bizonyította, hiszen a nemzeti klasszicizmus normatív eszményét akarva-akaratlan lefokozta. Tanulmánya második rétegében a közlő kötet kérdésfelvetéséhez igazodik s a magyar irodalom örök sajátszerűségeit keresi. Ezen az úton kanyarodik a szellemtörténet közelébe, bár annak tételeit csak eklektikusan alkalmazza, mert a "sajátszerűségek"nek legalább a kialakulásánál figyelembe veszi a kialakító történelmi tényezőket is. A Magyar irodalomismeretben előbbre lép. Élete utolsó évében összefoglaló magyar irodalomtörténet írását vette tervbe. Előbb azonban tisztázni akarta a rendszerezés alapelveit. Ennek az előmunkálatnak a töredéke a Magyar irodalomismeret. Itt is a magyar irodalmi fejlődés elhibázottságának kérdésével nézett szembe, s a csoportosításából, valamint egy-egy megjegy-{53.}zéséből az vehető ki, hogy a költészetünk legrégibb korszakáról kialakult 19. századi felfogást bírálni akarta. A korai halál azonban megakadályozta nemcsak az irodalomtörténet, hanem az előtanulmány megírásában is. Az anyag feldolgozása talán egészségesen korrigálta volna elvont töprengésének irányát is. Erre vall fő műve, a Kölcsey-tanulmány (1941), melyben biztos kézzel bogozza a jellem és kor, társadalom és alkotás összefüggéseit.