Halálfélelem – haláltudat

A végleges magatartás kikristályosodása előtt azonban a léleknek még el kell érkeznie a mélypontra. Ezt a mélypontot az egy év múlva (1936) kiadott kötet, a Járkálj csak, halálraítélt! tükrözi. Az "Újhold ajánlása" címen 1935-ben írt, életében meg nem jelent versében még azt vallja, hogy szelíd, bánatos verseit élesebbek, harcosabbak fogják felváltani: "kezemen immár | új madár üldögél, fiatal. Nézdel és | az is szállni kész. Csőre tőr. Hangja kés". De egyelőre nem ez történik. A Járkálj csak, halálraítélt! című kötetet a halálsejtelem borítja el minden eddiginél és ezután következőknél nagyobb mértékben, teljesen beszűkítve amúgy sem széles skálájú tematikáját. Ez a halálsejtelem önmagában nem jelentene szemléleti mélypontot, mivel indokolt és politikus világérzés a versek születésének idején. Még akkor is, ha olykor kicsit öncélú, kicsit irodalmias borzongás formájában jelentkezik (Április). A mélypontot a probléma individualista megközelítése, a magányos szembenállásnak nem egyszerű tudomásulvétele, hanem hangsúlyozása jelzi. A kötetben ismét csupán három téma variánsai ismétlődnek: a költő reflexiói a halált lehelő világra; a táj, amely túlnyomórészt a belső lelki tájak felderüléseinek és elborulásainak kivetülése, és maga az objektív természet, mely személytelen színjátékaival olykor {533.} elvonja a költő figyelmét a készülő, baljós jövőről, és végül a világ, amely undorító: "Csak kígyó undoríthat tiszta fatörzset így | ha bőrét hagyja rajta, mint engem undorít | e forduló világ és az ordas emberek" (Írás közben). A szerelem itt lényegileg nem külön téma, mert vagy a táj idilljébe olvad, vagy a költő kis-világának, önmaga megkötözött sorsának része. A kötet tanúsága szerint a költő magános léleknek tekinti magát az egyre idegenebb világban, sőt őrzőjéül hívja is a magányt. A magány-líra részben a kapitalizmus körülményei között izolálódó én megnyilvánulása, de mindannak kifejezése is, amit a fasizmus győzelmének apokaliptikus ténye jelent. És itt nem elég csupán a haladó mozgalmak és emberek üldözésére és elpusztítására, a különböző címeken halálraítélt embercsoportok sorsára, mi több, a fasiszta uralommal együttjáró háborús tömegmészárlásokra gondolni. Az érzékeny költőlelket kimondva vagy kimondatlanul leginkább az a csalódás rázta meg, ami oly sok embert elfogott, mikor tapasztalnia kellett, hogy a történelem legembertelenebb ideológiája és gyakorlata hívekre talál, hogy félrevezetéssel és megfélemlítéssel hajlékony szolgák és elbódult követők légióját képes mozgósítani még azok soraiból is, akiket valódi érdekeik a haladás ügyéhez kötnének. Ez a lelki megrázkódtatás okozza a csömört, az undort, ez a kiábrándulás igényli a magányt. Az individualista magányérzés azonban akkor is torzítja a szemléletet, ha létrejötte szükségszerű. Ezt bizonyítják a halálsejtelemmel ekkor szembeforduló idillek, amelyek törékeny, elégikus, röppenő hangulatképek csupán. Ha emberiesül a táj, csak a költő idegfeszültségének hallucinációival népesül be, ha pedig megmarad annak, ami: a közönyös kozmosz darabjának, akkor nem válaszol semmire. A magárahagyottságnak, az individuális látásnak ez a pillanatnyi eluralkodása okozza a háborútól való rettegésnek lefegyverzett, pacifista kicsengését is (Elégia).

A hangulati mélypont paradox módon mégis nagy művészi-formai fejlődéssel jár együtt. A tartalom és forma egysége egyre szembeszökőbb. Az az intellektualizálódási folyamat megy végbe Radnótinál, amely ekkortájt a Nyugat lírájára, például az öregedő Babits költészetére is jellemző. A lélek apró rezdüléseinek egyre érzékletesebb költői képét tudja adni az átlelkesített tájban. A szerkezet is egyre világosabb; a nyelv egyszerre emelkedett és közvetlen. A kifejezés puritán, pontos, a jelzők száma csökken és súlyuk nő. A hasonlatok asszociatívek. A rímek érettek. A paradoxon csak látszólagos. Radnóti világnézeti válságát ugyanis olyan emberi tulajdonságok egyensúlyozzák ekkor is, amelyek a mélyben munkálva, fejlődését állandóan biztosítják. A legfontosabb ezek közül a jellemvonások közül az őszinteség. Radnóti nemcsak a világgal néz szembe, hanem önmagával is. Gyengeségeinek, félelmeinek, elcsüggedésének nem teremt igazoló ideológiát. Legreménytelenebb percében is tudja, hogy mi a gyengeség, és mi az erő. Tudja, hogy a költőnek nemcsak tisztának és ártatlannak kell lennie, hanem harcosnak is: "Ó költő tisztán élj te most, | mint a széljárta havasok | ... S oly keményen is, mint a sok | sebtől vérző, nagy farkasok" (Járkálj csak, halálraítélt!). Erről a meggyőződésről tanúskodik a kötet egyik legszebb, legmaradandóbb darabja, a Törvény, és a viaskodását még közvetlenebbül kifejező Szilveszter és újév között című vers. A szigorú értelem mellé társul az idillek szülője, a lázas és gyengéd, elemi és simogató életszeretet. Ez az életszeretet pedig nem elégedhet meg sokáig a puszta természettel, de még a szerelemmel sem. Az életszeretet magja {534.} az aktív humanizmus, és ha ezt egy ideig el is fojtja a csalódás az emberekben, akkor is ott bujkál a minden élőlényt becéző, leheletfinom leírásokban. Nemsokára újra megjelenik majd az eddiginél magasabb szinten a kiérlelt forma teljes fegyverzetében. Megjelenésének legnagyobb bizonyítéka az a két 1937-ből származó vers, amelyek nem jelentek ugyan meg a költő 1938-ban publikált kötetében, a Meredek útban, de szellemük elömlik a többi versen is. E két vers előzménye Radnóti párizsi útja 1937 nyarán. A Hispánia, Hispánia című nagy verséből árad a francia munkástömegek, a francia kisemberek szervezett erejének, a spanyol szabadságharc melletti harcos kiállásának biztató, lelkesítő ihletése. A másik, a Garcia Lorca pusztulását elsirató kis remekmű (Federico Garcia Lorca) is kitör a halál bűvköréből: dac, küzdőképesség, a szabadabb francia légkör távlatokat nyitó élménye hatja át a tömör, dallamos sorokat.