Valóságigény és formateremtés

Radnóti fejlődésének második szakasza az 1933–38 közti időszak. A termés ekkor is három verskötet. Az első, az Újhold (1935), az 1933–1934-ben írt verseit tartalmazza, és mind szemléletében, mind formai megoldásaiban átmeneti jellegű az új attitűdöt mutató Járkálj csak, halálraítélt! című következő kötetéhez képest. Mégis, költészetének periodizálásában objektív és szubjektív okok egyaránt az 1933-as korszakhatárt indokolják. A fasizmus uralomrajutása Németországban, előretörése Magyarországon tragikus korforduló, mely nemcsak a forradalomvárás lélekpezsdítő állapotának és hangulatának vet véget, hanem a halál közeli árnyékát veti a világra. Radnóti gyorsan és egyértelműen felfogja ezt a katasztrofális változást. Egyéni életében egyelőre úgy jelentkezik a történelem, hogy summa cum laude minősítésű doktorátusának (1934) és tanári oklevelének (1935) megszerzése után tanári kinevezést nem kap, haláláig magántanításból, alkalmi munkákból, családi támogatásból, csekélyke és bizonytalan írói jövedelmekből tartja fenn magát az itthon töltött időkben. 1935-ben Pestre költözik és két évi jegyesség után feleségül veszi verseinek Fanniját.

A külvilág mozgása és a belső érlelődés tudatos számvetésre készteti. Ilyen számvetésnek tekinthető a már emlegetett Kaffka-tanulmány. Ebben megálla-{530.}pítja, hogy a szabadvers minden költőnél csak alapja lehet az új fejlődésnek; egy ponton – amikor a lélek megáll rohanásában és egyhelyben keres, – meg kell jelennie a formateremtés igényének. Ugyanitt szól az új-klasszicista törekvésekről, amelyek a jelek szerint ez időben keltették fel érdeklődését. A szabadverset ekkor tehát már túlhaladott átmenetnek tekinti, és érzi a formateremtés szükségét.

Az Újhold bevezető verse lírába oldva vall erről az állapotról. Ebben a kötetben kezd el rímes, kötött formájú verseket írni. A kritika nyomban fel is figyel a hangváltás jeleire, minden bírálat hangsúlyozza és elismeri a formai fejlődést. Megállapítják, hogy megtalálta egységes alaphangját, hogy nyelve lehiggadt, harmonikussá vált. Dicsérik ütemeinek simább hömpölygését, képeinek, hasonlatainak pontosságát, leegyszerűsödését, kifejező erejének növekedését. Feltűnő azonban, hogy míg a formai értékelésben a bírálók megegyeznek, teljesen eltérően vélekednek Radnóti eszmeiségének, magatartásának alakulásáról. Egyik kritikus lázongó temperamentumát, rajongó életszeretetét, üde, friss látásmódját emeli ki, a másik úgy látja, hogy szemben áll a társadalommal, hogy szocialista, hogy a verseibe rejtett forradalmi hit visszhangzik a kortársak szívében. Megint mások úgy találják, hogy lázadó temperamentuma elégikussá csitult. Egyes vélemények szerint menekül a valóság elől, nem politikus; világnézete a kispolgár ideges félelme. Van, aki azt olvassa ki verseiből, hogy egyetlen lehetséges életformája a harc, van, aki hideg formaművésznek tekinti. És majd mindegyik állítás talál bizonyító példát a huszonkét vers között. Ennek a szembetűnő jelenségnek a magyarázatát elsősorban Radnóti – már említett – bonyolult, ellentmondásos művészi és emberi egyéniségében kereshetjük. A fiatal költők körében ez időben fellépő újklasszicista irányzat és Radnóti fejlődése között igen sok a hasonló vonás, és nem pusztán azért, mert a kor természete minden költőből kivált bizonyos fokú elfordulást a világtól, a közélettől. Radnóti is hajlamos arra, hogy képzelt világba – ahogy ő nevezi – lelki "valóságba" meneküljön. Nem véletlen, hogy annyiszor beszél erről a problémáról a harmincas években írt cikkeiben, tanulmányaiban. Kaffkáról megállapítja, hogy az elviselhetetlen valóság ellenében lelki valóságot akar teremteni. Berzsenyiben is a menekülő lélekkel, az elképzelt élet álmodójával tartja a rokonságot. Hajlamos arra is, hogy az expresszionizmusnak megfelelően látomássá alakítsa a reális tapasztalást, hogy emlékeit idézze, hogy a tájat saját hangulatainak tükrévé formálja. Senki sem fordít nála nagyobb gondot a részletek aprólékos kidolgozására, a nyelvi bravúrra. S – a szürrealizmus sajátos lecsapódásaként – a játékos, groteszk elemek is jellegzetes ismérvei költészetének. Mindez kétségtelen rokonságot mutat a sziget-magatartással, az általános, elvont humanizmus rezignált attitűdjével, a költő korfelettiségének babitsi ideáljával. De mondanivalója és magatartása más is, több is annál. Erkölcsi szigora, értelmi világossága, tudatos humanizmusa, költői felelősségérzete nem engedi a valóságtól elszakadni, ahogy ezt Lesznai Anna igen finoman kimutatja a Nyugatban Radnótiról írott kritikájában (1936). Vonzza ezt a költőt is – írja a kritikus – a félöntudat mámora és önfeladása, de versein rendesen az ébredés válik úrrá ... Radnóti elől az örök természet nem fátyolozza el az ember szenvedését és a mai nap erkölcsi súlyát – állapítja meg a továbbiakban. Még azt a szerinte költői gyengéjét is, hogy a kompozíciós cél elérése {531.} után szeret újra visszatérni a részletekhez, belekapaszkodni a földi jelenségek apróságaiba, annak tulajdonítja Lesznai, hogy Radnóti nem tud elszakadni a szenvedő, a fenyegetett valótól. Maga a költő is tisztában van ezzel a kötöttségével. Kiderül ez többek között önvallomás értékű Berzsenyi-tanulmányából, amelyben így jellemzi Berzsenyit, akinek verseihez "a világ ellen készülő lelkével" fordult segítségért: "Menekül, de a képzelődések országában is forr az indulat ... Sokszor hiszi, hogy éneke 'mint kis méhe csak itt a vízerek körül' döngicsél ... De a messzi és ritkásan jövő hírek ingerlik a folyton készülő lelket s az énekből ágyúk dörgése hallik ... " Egy versében ugyanezt a gondolatot ismétli meg saját magára vonatkoztatva:

Már figyelem a távol híreket,

már egy-egy szó ritmusra lépeget,

hogy tagjaim az álmot levessék,

s ujjamig szalad az idegesség.

(Három hunyorítás)

Radnóti sem tudja, de nem is akarja kívül helyezni magát a társadalmon. Amit barátjának, Bálint Györgynek publicisztikájáról írt kritikájában olyan átéléssel helyesel, azt önmagától is megköveteli: "Az idő rabságában élni ... harcot jelent. Ennek a harcnak vállalása ez a könyv, s ez a vállalás nemcsak lélekalkat kérdése, hanem az elhatározásé is, jobban mondva az emberi vagy az írói lelkiismereté." S mert Radnóti is, akárcsak Bálint "valló és vállaló", "hitteljes" író, ezért mást fejez ki látszólag hasonló eszközökkel is, mint az artisztikum szerelmesei. Arról már volt szó, hogy a formai gondosság és mívesség szorosan összefügg nála a formáról mint a világnézet művészi kifejezőeszközéről vallott nézeteivel. A részletek aprólékos kidolgozásának lélektani okaihoz szintén sok érdekes megjegyzést fűz cikkeiben: a halálközelség szerinte fokozza a földhözkötődést, az izgatott kíváncsiságot a tárgyi világ iránt, és ennek a nyugtalan, kíváncsi közelhajolásnak következtében nőnek meg az apró dolgok, mert megnő a jelentőségük. A haláltudat benne tehát az életszeretetet, a valóság vonzását fokozza fel olyan mértékben, hogy verseiben már a jelenségek mikrokozmoszának gazdag és gyengéd rajza is megrendítően vall arról a fájdalmas nosztalgiáról, amelyet a mulandó és fenyegetett élet iránt érez. A finom részletezéssel, a realitások aprólékos halmozásával más célja is van. Ő is – mint szerinte Kaffka –a dokumentum magasságáig akarja emelni "az események lelki konzekvenciáit". A groteszk elemek beékelésével is hasonlók a szándékai. Bálint Györgyről állapítja meg, hogy a pontos ábrázolást a groteszkig, a kiélezettig fejlesztette "és ez már – valóság." De ebben a költészetben a magány, a vízió, az emlék egyet fejez ki, érzékeltet és szuggerál: a fasizmus halálos atmoszféráját, amelyben Radnóti sorsa tipikus sors, minden ártatlan, tiszta, nemes eszményeket őrző és képviselő ember sorsának jelképe. Azé az emberé, aki áldozat lesz, mert csak az lehet ebben a jelenben, és majd példa a jövőben, mert lesz jövő. A fasizmus jellegének ez a halállá való totalizálása magasan a korabeli polgári humanista költő magatartása fölé emeli Radnóti szomorúságát, félelmét és idillszomját.

{532.} Az Újhold című kötetben három téma uralkodik: a kínzó halálsejtelem megjelenése tájban, emlékben, látomásban; a modern, vagyis a mai köznapi valóság mozzanataiból szőtt idill és a bensőséges szerelem összefonódó és a halált ellenpontozó motívuma – s végül, a költő állásfoglalása a fenyegetettségben. A halál jóformán minden versen végigvonul itt, beszivárog a tájba, belopózik a szerelmi boldogságba, beissza magát az idillbe. Hozzá akar szokni a halál gondolatához s ezért szinte mániákus plasztikussággal és aprólékossággal idézi fel a saját és a mások halálának folyamatát, körülményeit, állapotát: látja haldokló apját a rászálló legyekkel; a megholtak sárguló szemhéjaira gondol, a sírokban még növekvő körmökre és szőrzetre. A halálgondolatnak érzékelhetően kirajzolódó politikai háttere van. Sallait és Fürstöt is elsiratja; saját halálát, mint elesést, mint gyilkosságot vagy egy küzdelem kimenetelét vizionálja: "Hosszú késeivel megöl majd a világ" (Szerelmes vers az Istenhegyen), "egyszer elveszti ő is a harcot" (Emlékező vers). S vízióival azt is kifejezi, hogy a forradalom reménye eltávolodott, hogy – az ő jelkép-rendszerével élve – "sötétül lassan a piros" (Vénasszonyok nyara). És ahogy sötétül, egyre elégikusabb, egyre fanyarabb a hang, egyre összefogottabb a forma. Egyre élesebb, fájdalmasabb, ragyogóbb látvány a természeti világ, egyre mélyebb és tisztább szenvedély és menedék a szerelem. A Szerelmes vers az Istenhegyen nyugtalanul hullámzó metrumaival és képeinek pátoszával már jelentékeny versei közé tartozik. És odatartozik a Kortárs útlevelére című kötetzáró vers is, melyben először rajzolódik ki tisztán véglegessé váló magatartásának körvonala: a halálraszánt emberé, aki a "mocskoló" jelentől elhatárolja magát, hogy fényes emlék és példa lehessen eljövendő "fiatal" korokban. Ebben a versben már a reformkori költők örökösének tűnik; puritán erkölcsből táplálkozó, salaktalan szenvedély ömlik itt klasszikus csengésű, tömör szerkezetű szabadvers formába.