Tanulmányai, cikkei

Radnóti Miklós "az anyag természetének és törvényeinek tudományos ismeretét és a magasfokú tudatosságot" a költői felkészültség elengedhetetlen kellékének tartotta. Ebben az értelemben poeta doctus óhajtott lenni és az is volt. Nemcsak szépirodalmi munkássága bizonyítja sokoldalú, alapos szakértelmét és kultúráját, hanem meglehetősen nagyszámú tanulmányai, cikkei, bírálatai is, amelyek jelentős értékei a magyar irodalomtörténetírásnak és kritikának, túl azon, hogy – mint erre már többször történt utalás – megkönnyítik a tájékozódást alkotói műhelyében is. Különösen a harmincas évek második felében rendszeresen írt esszéket, bírálatokat baloldali napilapokba, folyóiratokba: az utóbbiak közül leginkább a Gondolatba, a Szocializmusba, a Független Szemlébe és főleg a Nyugatba. Tanulmányainak, kritikáinak kimagasló erénye az anyagnak haladó szempontú vizsgálata, párosulva az írói-{537.}költői adottságok, szándékok és lehetőségek lelkiismeretes számbavételével és a kifinomult beleélő képességgel.

A magyar költői hagyomány mély ismerete, átélése és megbecsülése jellemzi Balassi Bálintról, Gyöngyösi Istvánról, Jósika Miklósról, Berzsenyiről és másokról írott portréit. Érzékenysége az alkotói folyamatok nyomon követésében fontos megállapításokhoz vezeti Kaffka Margit értékelésénél éppen úgy, mint Balassi, Berzsenyi, Füst, Babits költői világának körvonalazásánál.. Akár irodalomelméleti meggondolásait olvassuk a forma és a világnézet összefüggéseiről, akár művelődéspolitikai elképzeléseit a szellemi javak terjesztése érdekében, akár pedig a műfordítás problémáit boncolgató megjegyzéseit, minden írására rányomja bélyegét az irodalom és a humánum közös érdekeit kutató és szolgáló szelleme, kényes ízlése és igényes morálja.

Költői munkásságán kívül mégis műfordítói oeuvre-je a legjelentősebb. Ezen a területen is a harmincas évek második felében fejt ki intenzív tevékenységet, mikor költői felkészültségét már alkalmasnak találja a külföldi mesterek egyenértékű asszimilálásához. Műfordítói tevékenységének legfontosabb állomásai az Apollinaire-fordítások: G. Apollinaire válogatott versei (műfordítások Vas Istvánnal, 1940), az Orpheus nyomában (1943) című önálló műfordítás-kötete, melyben kétezer év költőiből szólaltatja meg a hozzá közelállókat, és La Fontaine meséinek átültetése (J. de La Fontaine: Válogatott mesék, é. n.). Radnóti műfordítói érdemei többszörösek. Kimagasló kulturális szolgálatot teljesít, egy korabeli méltatás szavaival élve "nemzeti tettet" hajt végre, évezredek nagy szellemeinek magyar nyelvű tolmácsolásával. Fordításainak tetemes része politikai tett is. Amit eredeti versben a mostoha viszonyok között nem hozhat nyilvánosságra, azt elmondja régi, külföldi mesterek szavaival, elsősorban La Fontaine örökké aktuális meséivel és azok tendenciózus válogatásával. És nem utolsósorban kiváló műfordító: tartalom- és formahű. Mindenkit a saját hangján szólaltat meg és mégis mindenkinek kölcsönöz önnön lelkéből, színeiből is, mert elve, hogy nem lehet fordítani, csak újra megírni egy idegen verset. Át kell tehát élni, azonosulni kell vele ahhoz, hogy "magyar versnek is szép, jelentékeny legyen" (A műfordításról, utószó az Orpheus nyomában című kötethez). Éppen ezért csak rokonleikeket fordít. Olyanokat, akik hónapokig, évekig munkáltak benne, akiket mondogatott magában "íróasztal fölött és vendégségben, idegen szobákban, országutakon, marhavagonokban, horkoló bajtársak fölött, könyvtárban, hangversenyen, ébren és álomban." Mígnem teljesen az övé lett az idegen ének, "anyanyelven szóló verssé" vált. De ennek a fordítói gyakorlatnak az eddig felsoroltaknál is nagyobb jelentőségét az adja meg, hogy Radnóti költői pályáját megtermékenyítették azok az idegen rokonlelkek, akikkel oly sokat foglalkozott. Anélkül, hogy bárkinek utánérzőjévé vált volna, felszabadítottak, tudatosítottak benne költői forrásokat, lehetőségeket, megoldásokat. Vergilius eclogái, La Fontaine állatmeséi, Walther von der Vogelweide költészete például nagy szerepet játszottak abban, hogy megszülettek Radnóti utolsó korszakának klasszikus versei, melyekkel a Tajtékos ég (1946) című posztumusz kötetében ajándékozta meg a magyar irodalmat.