{538.} A kifejezés diadala

A Tajtékos ég című kötetet még maga állította össze, mielőtt 1944 májusában harmadszor és utoljára bevonult munkaszolgálatra, hogy többé ne térjen vissza. De az 1946-ban megjelent kötet a felszabadulás után kiegészült azokkal a halhatatlan alkotásokkal is, amelyeket a bori táborból mentettek ki és hoztak haza Radnóti fogolytársai: A Hetedik eclogával, a Nyolcadik eclogával, a Levél a hitveshez, az Erőltetett menet és az À la recherche című költeményekkel. Nincsenek viszont benne a Razglednicák és a Gyökér című versek, mert ezek csak az abdai tömegsírból, a kötet megjelenése után kerültek elő. A kötet címe az egyik versre utal. A cím történelmünk egy egész korszakát idézi, maga a vers pedig már Radnóti költői felnövését jelzi. Érett költészetet példáz a Csütörtök és a Péntek is. Az előbbi kortársak, barátok, haladó emberek tragédiáját foglalja össze kevés szóval, rövid jambikus sorokban, éles, tiszta rímekkel hegyezve ki a megszokottá vált rémségek felsorolását. Itt is borzongató, különös ötvözetet ad a majdnem szenvtelenül racionális megfogalmazás és a kétségbeesett, fojtott pátosz, amely csak a szakaszok végén felcsattanó kérdésekben, egy-egy régies szóhasználatban, és a szavak súlyát erősen aláhúzó, sok alliterációban nyilvánul meg:

... költő volt és Hispániába ment

köd szállt szemére ott, a bánaté,

s ki költő és szabad szeretne lenni

egy fényes kés előtt kiálthat-é?

(Csütörtök)

E versnek párja és egyben továbbfejlesztése a Péntek, ahol már olyannyira mindennapos gyakorlatként jelenik meg a kor őrülete, hogy a költő szinte dallá egyszerűsítve tudja kifejezni.

Az április megőrült,

vonít a fagy felett,

három barátom elment

s mindhárom elveszett.

A Tajtékos ég számos verse a Meredek útban megismert tematika és életérzés egyenes folytatása a művészi érettség magasabb fokán. Állandó motívum itt is a halálsejtelem, de egyre reálisabb háttérrel (A Meredek út egyik példányára, Dal, Koranyár, Mint a halál, Téli napsütés stb.). Már olyan természetesen gondol rá, hogy néha csak fütyörészi, dudorássza, néha meg Berzsenyi elégiáinak klasszikus véglegességével szól róla. És amint a halál így felszívódik tudatában, a szerelem is – a magány és a didergés elleni védekezés legelemibb ösztöne – elmélyül, csupa szívhanggá, állandó, csendes mosollyá tisztul (Két karodban, Együgyű dal a feleségről, Bájoló, Rejtettelek). A tájba-feledkezés játékosabb lesz, az élet képecskéi mindig gyengédebbek, a szépség aprólékos élvezésére képes érzékenység fokozódik, az okosság kedves, humoros fintorai szaporodnak (A mécsvirág kinyílik, Kecskék, Naptár, Páris). Szüntelenül erő-{539.}södik a költői hivatástudat, a magatartásbeli igény párosulva a fasizmus élesedő leleplezésével és a világ jövőjébe, valamint a mű maradandóságába vetett hit növekedésével. Jellegzetes példája ennek a Nyugtalan órán című alkaioszi vers – berzsenyies ihletésű nemes szenvedélyével, ünnepélyes képeivel, az ellentétek plasztikus szembeállításával és a reménytelenségből a holnapi biztató távlatokhoz való felszárnyalással.

A negyvenes évek előrehaladtával pedig elérkezik költői csúcsához, minden témájának, legfőbb mondanivalójának, kísérleteinek, tartalmi-formai vívmányainak szintéziséhez. Adottságai és törekvései egységbe forrnak, és a maga nemében páratlan költészetet teremt – nemzeti és európai értelemben egyaránt.