Az idill értelme

Radnóti költészetének legfontosabb eredményeit eclogái sűrítik magukba. A nyolc eclogából és egy előhangból álló ciklus megírásához a döntő indítékot Vergilius kilencedik eclogájának lefordítása adta 1938-ban. Ekkor ébredt rá ugyanis a benne kezdettől fogva eredendően, ösztönösen élő bukolikus hajlam minden művészi-politikai lehetőségére. Az eclogák antik keretben, az idilli kellékek felhasználásával, a formai fegyelem és a nyelvi gazdagság magas fokán fejezik ki az 1938 és 1944 között egyre embertelenebbé váló kor iszonyatát, a költő és rajta keresztül az emberi ember szörnyű üldöztetését, az élet értelmének és gazdagságának és a fasiszta barbárság eszeveszettségének ördögi ellentétét. A megírás időszakának lázas fordulatai hűségesen rajzolódnak ki az eclogákban. A magyar ellenállási mozgalom erősödése felerősíti a költő hangját is: a Száll a tavasz című, szabadságvágytól áthatott, hatalmas előhang írására ihleti 1942 tavaszán. A veszettség növekedése, az emberellenesség tombolása, a vég közeledte prófétikus haragra lobbantja, és a bukolikus jelképeket döbbenetesebb, egyszerűbb, ótestamentumi motívumok váltják fel. A legtragikusabb pillanatban pedig, mikor saját pusztulásának küszöbén áll, megszületik az idilli mondanivaló legmélyebb értelmének kibomlása: megjövendölése egy elkövetkező országnak, a vér és pusztulás árán születő, emberhez méltó, értelmes rendnek.

Az eclogákkal párhuzamosan születnek meg olyan versei, mint a Veresmart, melyben az elpusztíthatatlan élet ragyogó, realista képeit festi egy mégiscsak eljövendő béke reményének távlatában, vagy mint a magyar szerelmi költészet legszebb darabjai közé tartozó Tétova óda és a Levél a hitveshez. A Majálisban lényeglátása és embersége, a Mint észrevétlenülben rezignált bölcsessége, a Sem emlék, sem varázslatban erkölcsi bátorsága kap adekvát művészi formát. Az igazi hazafiságnak, a szülőföld fenntartás nélküli szeretetének olyan versben tud hangot adni, amely legkimagaslóbb költői erényeit: a dialektikus szemléletet, az idilli látást, az ódai pátoszt, az elégikus komolyságot, a modern intellektuális kifejezőerőt egyesíti magában (Nem tudhatom). Ennek a tiszta, nemes hevületű hazafiságnak különös, példamutató, megrendítő hangsúlya van annál a Radnóti Miklósnál, aki a faji üldözés áldozataként pusztult el 1944-ben, és akinél érzékenyebben senki sem ismerte fel fenyegetettségét a mégis, ennek ellenére is aggódva féltett, mert mindig sajátjának vallott hazában.

{540.} 1944. május 19-én írja utolsó itthoni versét, egy töredékben és cím nélkül maradt darabot, amely a filológiai kutatások eddigi állása szerint a Hatodik eclogának készült. Azután behívják, a jugoszláviai Bor melletti táborba viszik, a Lager Heidenauba, "Žagubica fölött a hegyekben". Itt alkotja legnagyobb idilljét: az À la recherche-t. A vers Proust regényének címére utal: Az eltűnt idő nyomában. Rendkívül jellemző ez a cím, illetve ez a téma és a mondanivaló Radnóti látásmódjára, érzésvilágára. Ismerjük ugyaninnen, ugyanebből az időből származó verseiből a körülményeit: "Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva ... " írhat csupán, "a homályban ... vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron ... " ő "a férgek közt fogoly állat" (Hetedik ecloga). És mégis, ebben a helyzetben is idillt keres. Kikapcsolja a jelent és az elsüllyedt otthont idézi fel, feleségét, barátait, békés esték édes emlékét. A szerkezet is Proustot követi: egymást automatikusan kiváltó képek vonulatára épül. Az érzékletes képek feltoluló sora sodorja a költőt hol derűsebb, könnyedebb, hol patetikusabb, zordabb hangulatokba. Rendkívüli feszültséget ad a versnek már a kontraszt Radnóti jelen helyzete és a látomás kiváltotta fogalmi-érzelmi tartalom között. Fokozza ezt a feszültséget a képek tónusának váltakozása aszerint, hogy kedves, játékos eseményt elevenít-e fel impresszionista technikával vagy fájdalmas, tragikus emlékeket szófukar, kopár leírásokkal, puritán jelzőkkel. Az idill itt is, mint a legtöbb Radnóti-versben a halálba, halott barátok árnyékába ütközik. A költemény kicsengése tehát rezignált: "Hol van az éj? az az éj már vissza se jő soha többé, | mert ami volt, annak más távlatot ád a halál már". De kicsendül a versből a költő odaadó rokonszenve is azok iránt, akik nem kiszolgáltatottan, tehetetlenül haltak meg, hanem "... önként mentek, fegyverrel a kézben, ... mert tudták, az a harc, az az ő ügyük ott lenn."

A hexameteres forma egységes ritmusával az emlékezés monotóniáját kottázza. A belsőrím-szerű szójátékok ("szürkebarátot ittak – a fürge barátok") kecses humora nemcsak a tónusváltások egyik eszköze, hanem egyúttal aláhúzza az édes emlékezésnek a jelenben gyökerező keserűségét éppen úgy, mint az életszerető, aprólékos megfigyelések realisztikus remeklései: "elnehezedtek a tündér- | léptü leányok a háború hallgatag évei közben." Nincs az a filippika, amelyik rettenetesebb vádirata lehetne a fasizmusnak, mint ez a szelíd, ez az álmatag nosztalgia egy élethelyzet után, amelyiknél nincs becsületesebb és nincs igénytelenebb, és mégse lehet osztályrésze az utána sóvárgónak soha már. A klasszikus forma nemcsak a hangulatteremtés tényezője, nemcsak a racionalista szellem és a humanista lélek fegyvere a bomlással szemben, hanem kifejezése annak is, hogy a versbe foglalt tárgy nem mai: örök emberi és távoli egyszerre. Itt írja meg, egy hónappal később–az utolsó pillanatig éber értelem diadalának örök tanúságául – az Erőltetett menetet. Ennek a versnek a ritmusa, a nibelungizált alexandrin, a muszáj ritmusa: kísérete a roskadozó, elkínzott emberek kényszerű, roggyant lépteinek, szaggatott, tépett gondolatainak és a végső leheletig biztató emlékekbe kapaszkodó életösztön álomképeinek. A helyzet az À la recherche óta is súlyosan romlott, a költő hangja ebben a helyzetben irónikusabb, keserűbb. Önkínzó az irónia, megmutatkozik ez a harmadik személyességben is: "Pedig bolond a jámbor ..." – így aposztrofálja saját magát. De még itt is, ebben az állapotban is az idillbe kapaszkodik, hangfestő szavakkal támasztja fel kimerült lelkében {541.} a nosztalgikus emlékképeket, amelyek végül is kiemelik az önfeladás letargikus állapotából és egy nem reális, megszállott optimizmus lökésével tovább segítik a nehéz úton: "de hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek | Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek!"

Radnótinak ebben a versében az általa megjárt költői iskolák szintézist alkotnak: az impresszionizmus és az expresszionizmus egyesül a klasszicizmussal, mely a végleges megfogalmazás hitelével hat.

Ha lehet egyáltalán fokozatot megállapítani e félelmesen nagy emberi teljesítmény felmérésénél, még rendkívülibb lelki és művészi erő teremtményei a Razglednicák, a képeslapok, ahogy a költő halálos humora nevezte őket. 1944. augusztus 30-án írta az elsőt, 1944. október 31-én az utolsót; mezítlábas gyalogútban Németország felé, pár nappal kivégzése előtt. Néhány szóban odavetve éles helyzetképek, a lelkiállapot hiánytalan jelzései, a táj, az emberek, a körülmények tárgyilagos felmérése. Emberi fölényéből még arra is telik, hogy gyengéd, játékos, idilli pillantást vessen a cservenkai parasztokra, hogy atmoszférát teremtsen, hogy a formával: a ritmussal, a rímekkel, az alliterációkkal hiánytalanul visszaadja közlendőjét. A kis füzetkén, melyben az utolsó verseknek Radnóti hűvös, rezzenéstelen betűivel írt kéziratát megtalálták, három nyelven ez olvasható: "Ez a jegyzőkönyvecske Radnóti Miklós magyar költő verseit tartalmazza". Mert utolsó pillanatig remélte, hogy "van haza még" ... "ahol értik e hexametert is".