A "második nemzedék" költészettana

A Nyugat úgynevezett "második" nemzedékének lírikusai, a századforduló táján született költők, aranykornak hirdetett békében nőttek fel, világháborúban, hamar eltiport forradalomban eszmélkedtek, de fokozódó gazdasági és szociális ellentmondásokkal terhes korban léptek nyilvánosság elé. Pesszimizmusukat a korviszonyok, mesterségbeli szkepticizmusukat egy túlfinomult és csúcsán túljutott művészet, a Nyugat sikeres és lényegében lezárult irodalmi megújulása indokolja. Útjuk az avantgardon át vezetett, s bár a forradalmak sikertelensége többségüket a formabontás forradalmi mondanivalójából, még a kispolgári lázadásból is kiábrándította, szembenállásuk áttételes módon: spirituális mikrokozmosz kialakításában (Sárközi), vizionárius világképben (Fodor) vagy társadalmonkívüli szabadlegény-magatartásban (Berda) is megmutatkozik, noha egyesek egy-egy vers vagy sorok erejéig (Bányai), mások anarchisztikusan (Szabó Lőrinc, Fenyő) a társadalomkritikát is fölelevenítik. Mindenesetre a szabadvers, az avantgard jellemző megnyilatkozási formája, elönti a húszas évek folyóiratait és versesköteteit. Ez a szabadvers legtöbbször nem annyira forradalmi igényű anarchiának, inkább a panteisztikus elragadtatásnak kifejezője. A "második" nemzedék szakít a számára irodalmias, az élet dinamikájától eltávolodott, század eleji individualizmussal, szépségkultusszal; a kitörés vágya ezeket a lírikusokat a szabad természetbe hajtja. Babits találóan mondja lírájukról, hogy "megveti a henye díszeket, virtuozitást, a kacér és művelt csillogásokat. De megveti a tüntető modern prózaiságot is, s a korszerű és aktuális tendenciák csábításait, mindenféle szimultanizmust és aktivizmust ..." S ez az 1932-es megállapítás már a stílusváltozást is jelzi.

Indulásuk idején költészettanuk lényeges sajátsága az én-líra elutasítása. Az ihletettség, a költői állapot fontosabb nekik a vers egyszeri mondanivalójánál, a vallomásnál, a közlés kényszerénél. Ezért stílusuk zsúfolt, magatartásuk viszont póztalanabb, érzéseik egyszerűbbek, és ezért is választanak kevésbé külsőséges formákat. A költői mesterségnek nem olyan megszállottjai, mint Babits vagy Kosztolányi, és velük ellentétben a költészetet magát nem tekintik kizárólagos hivatásnak. Meg is érkeznek, ki előbb, ki utóbb, a néphez: a proletariátushoz, a szegényparasztsághoz, a kispolgársághoz vagy akár a társadalom romantikusan körvonalazatlan elnyomottjaihoz. Az évtized végén {545.} egyesek (Illyés, Sárközi) részben szociális tapasztalataik hatására, mások (Szabó Lőrinc) irodalmi példák nyomán visszatérnek az élmény kifejezéséhez s ezzel párhuzamosan a kötött formákhoz és a hagyományos műfajokhoz: ódához, elégiához, jellem- és életképhez. Egyszerűsödésükben nagy szerepe van a népköltészetből kiinduló Erdélyi lírája széleskörű hatásának is. A harmincas évek elején már a lírai realizmus általános megerősödésének vagyunk tanúi. Ez a szemléletváltás – különösen Sárközinél, Szabó Lőrincnél, Fenyőnél és némiképpen Bányainál – az én-líra feltámadását jelenti.