Sárközi György

1899-ben született Budapesten. Iskolai tanulmányait Vácott és Budapesten folytatta. 1917-ben fedezi fel Osvát, ettől kezdve a Nyugat köréhez tartozik. 1918-ban egy félévet hallgat a főváros jogi karán. 1919-ben rövid ideig zeneakadémiai növendék, majd filozófusokat tanulmányoz. Ezután lektor az Athenaeum kiadónál, ahol fokozatosan irányító szerephez jut. 1927-ben részt vesz a Pandora szerkesztésében. 1935–38 közt a Válasz szerkesztője. 1936-ban a "Magyarország felfedezése" című könyvsorozatot kezdeményezi. 1937-ben a Márciusi Front egyik vezetője, 1938-ban a Frontnak a Válaszban közölt felhívása miatt bíróság elé állítják. 1939-ben egy ideig a Kelet Népe munkájában vesz részt. 1944-ben tüdőszanatóriumban kezelik, majd ugyanebben az évben munkaszolgálatra hurcolják. 1945 márciusban végelgyengülésben halt meg Balfon.

Teljesen érett, egyéni hangú első verseiben a világtól elvonatkoztatott spirituális harmónia uralkodott. Ezek a költemények nem különülnek el élesen egymástól: az induló nemzedék tipikus vonásaként romantikus ihletettség állandó magasfeszültsége töltötte meg az egyes darabokat. A Nyugat nagyjai egy élmény vagy gondolat drámáját tematikusan fejezték ki, de Sárközi, ahogy Babits is látja "önmagában uralkodik és nincs, amivel összeütközzön". Irreális költői birodalmát a vágy és képzelet alakította ki. A boldogság, szépség és öröm himnuszait énekli, művészetét "szépségek és fájdalmak anyaságá"-nak nevezi. Szerelme is éteri tisztaságú, a lélek ünnepe, legfeljebb a túlérzékeny pszichológiai gondolkodás juttatja el az árnyékok fölfedezéséig (Virágok beszélgetése). A valóságot panteisztikus természetélmény formájában éli át:

Nézd, kedves, mint százemlőjű Diána áll dús dagadással

Az almafa s ágai rogynak a sárga gyümölcsök terhe alatt;

Pelyhes tavasszal itt szédültünk teljes virágok lágy özönében

És most a sörényes nyár ringatja elénk kincseinek buja árját.

(Fölfelé)

Sárközi személyisége viszont kozmikus világkép békés rendjének részeként jelenik meg az olvasó előtt. Idilli életérzését meleg tónusú színek, anyagszerű, bő ecsetelésű látomások festik. Szélesen nyújtózó, szabadversnek tűnő soraiban hol nyílt, hol rejtettebb klasszikus időmérték – pl. fél hexameter – bujkál. Ezáltal is az egyetemesség élményét hasonló formával, dallammal társító nagy elődök: Vörösmarty, Berzsenyi példájához igazodik.

{546.} Angyalinak jellemzett költészete – a korabeli kritika szerint – a jó és rossz, lélek és test harcának a megnyugtató kifejletbe vetett hitére épült, de legalább ilyen jellemzőnek tűnik panteizmusa, és a katolikus dogmákkal nem mindig rokonítható megnyilatkozásaiban ma már más – feltehetően távol-keleti – hatást is érzünk. Mikor túl sokáig késő első verseskötete (Angyalok harca, 1926) megjelent, a könyv már egymástól elütő stíluselemeket fogott egységbe, és a világnézeti válság jelei félreérthetetlenül kiütköztek belőle.

Sárközi egész költői pályája tudata fejlődésének tükre. Világképét a vesztes háború utáni években feldúlják a nemzeti lét problémái, és ideológiai megrendülése költői modorára is kihat. A kötet később keletkezett verseiben sok az üres szimbólum, cikornyás költői kép, túldíszített stíluselem. Sárközi egyre inkább érzi a közösség és valóság felé közeledés szükségességét, a "lélekváltás"-t, de következő kötetében (Váltott lélekkel, 1927) művészi kudarca belső talajtalanságát is kifejezi: kozmikus panteisztikus világrendjével meghasonlottan a himnuszt és idillt nem tudja helyettesíteni érett meditatív költészettel, így pszichologizmusa elvontnak hat. Dús képei megfakultak, verszenéje tompább lett, dikciója nem olyan sodró, tisztán szárnyaló, mint kezdetben. Költészetének válságát maga is érzi, ezért kísérletezik népballadás hanggal, expresszív tömörítéssel, félnovellisztikus formával, még Ady patetikus hangjának utánzásával is. Az "értelmiségi proletár", a hivatal malmában taposó kistisztviselő világnézeti kiábrándulását élte át, akárcsak Szabó Lőrinc, de Sárköziből hiányzott a lázadáshoz szükséges energia, és egyelőre az ideológia erőtartaléka is.

Lírai vénája átmenetileg el is apad. A szabadságharc történetét tanulmányozza, könyvtári kutatásokat folytat 1848 megrendült hitű paphősének, Mednyánszky Cézárnak életregényéhez (Mint oldott kéve, 1935). Ír még egy naturalizmusba hajló, saját korában játszódó házassági regényt (Viola, 1935), naturalista novelláinak gyűjteményét is megjelenteti (Szilveszter, 1933), német és olasz verseket (Petrarca) fordít, és stílusának poézisét, bölcselő hajlamát Thomas Mann József-regényének tolmácsolásába menti át: ez az átültetés irodalmunk egyik legjobb prózafordítása.

Közben azonban élete és írói fejlődése eljutott a sorsformáló élményhez. A szegényparasztságban találja meg azt a társadalmi erőt, amelyre a nemzet jövőjét építené. Tettel és írásban csatlakozik a népi írók mozgalmához. Esztendőkön át szerkeszti a Választ, és a mozgalom politikai-társadalmi tevékenységének is egyik főszereplője. Dózsáról ír költői nyelvezetű, de épp túlzott aktualizálása (földkérdés) miatt nem elég meggyőző erővel korfestő tragédiát (1939). Ugyanennek a világnézeti fejlődésnek költői tanúságtétele a Higgy a csodában (1942) című verskötete.

A romantikus ihletet jobbára realista, programszerű tematika, a képzelgéseket racionalista versépítkezés, a félszabadverset zárt forma váltja fel itt – a színes korszakot fekete-fehér. Eszméinek tisztázását azonban nem azonos iramban követi a költői érés. Paraszti életképeit itt-ott túlzott rajz torzítja naturalisztikussá, de lírai vallomásaiban sem mindig közvetít az elvont kép élményszerű, közvetlen kifejezést. Szokványosabb rövid sorokra vált át, tartalom és hangulat szerint egyéníti egy-egy vers ritmusát, s formáit egyszerűsíti. Nem mindig sikerült megütnie a végső szavakig, végső igazságokig erősödött dikció hangját, ahol azonban a mindennapi benyomást születésétől a {547.} lírai reflexióig tudja kísérni, ismét remeket alkot (Kilátó, Ködben). Költészetének válaszútja tulajdonképpen a lírai magatartás válságát jelenti, ahogy ezt a kötet egyik-másik darabja magas művészettel meg is fogalmazza (Kesergő).

A kötet címadó verse egyértelműen bizonyítja, Sárközi lírája nem visszhangtalan a harmincas évektől egyre fenyegetőbb barbarizmusra:

Mikor baljós üstökös gyúl az égen s ránkmutat,

A küzdők kettétörik és eldobják kardjukat,

Ürgelyukba súgja a költő utolsó dalát

És nyögi a régi nép új urak diadalát,

Higgy a csodában!

(Higgy a csodában!)

Az erősödő fasizmus és az új világháború hatása mégis főként posztumusz versein látszik. Megszólal humanista öntudata is (Mint Gulliver), de magatartását leginkább a rezignáció, valamint a számadás lelkiismereti parancsa jellemzi:

Ősz vicsorog rám, messzeküld.

"Meghalsz, ha el nem menekülsz!"

Csikorgó szelek noszogatnak,

bekopognak, remeg az ablak.

De én csak állok, mint a fák,

kopaszon várom a halált.

(November)

Klasszikusan letisztult, bensőséges hangon vet számot élet és halál ősi kérdéseivel. Stílusa epigrammatikusan tömény, képei danteien humanisztikus célzatúak, versmondatai mégis rendkívüli közvetlenséggel zengenek. Költői útjának újabb, végső csúcsa Arany, Babits fejlődésének zárófejezetére emlékeztet. Hátrahagyott verseiben, kis számuk ellenére is, az öregedés lélekrajzának nagy költője. Utolsó hosszabb lélegzetű munkája Goethe Faustja. I. részének megragadóan szép fordítása.