Bányai Kornél

1897-ben született Újbányán. Tizennyolc éves korában bevonult, az orosz frontra vezényelték; szinte nyomban fogságba esett, és Szibériába került. A fogolytáborban többekkel Az Ember címen forradalmi lapot indított. Az Októberi Forradalom győzelme után Turkesztánba ment. Első versesfüzetét még a Szovjetunióban állította össze, de itthon jelentette meg. 1920-ban tért vissza. A következő esztendőben a fővárosban jogász; államtudományi doktorátust szerzett. A Nyugatnál Osvát pártfogolja. Ezután éveken át Esztergom-táborban képesítés nélküli pedagógus. 1928-tól a tiszántúli Homokon folytatja pedagógusi tevékenységét. Utolsó éveiben magántisztviselő. 1934-ben halt meg.

Vizionáló prózaversekkel tűnt fel a Nyugatban, melynek egyik legnépszerűbb, legsűrűbben közölt költője volt a húszas években. "Széles látóhatára {548.} érdeklődését leginkább az ember fejlődésére irányíthatja. Az ember viszonya a természethez, az ember helye a természetben, az ember erőfeszítése a természet legyőzésére" – így jellemzi Hajnal Anna Bányai tematikáját. Bányait nemzedéktársaihoz az expresszionizmussal rokon egyetemes szemlélet kapcsolja; nincsenek bő gondolati változatai, s legfőbb mondanivalója maga az élet sodró dinamikája, az a kozmikus testvériség, melyben a szerves világot a szervetlennel egynek érzi. Egy-egy vers-víziójának mégis van egysége, melyet álomlátomásszerű történet, gyors és vad képváltásokkal az irrealitásba törő epikum fog össze. Nem egy költeménye apokrif eposz-töredékként hat:

Ezerévek óta sötétbe csavarva ülünk az időben

szemünk színes kő, lábunk föld húsába karmoló gyökér.

Élünk vagy meghaltunk, nem tudjuk, hiába

bókol fölénk a nap s a csillagok sok tarka nyájai

hiába vonulnak arcunkon át a mélybe.

(Hadifogság)

Örök arc (1925) címen kiadott kötetének szerkezete is történetfilozófiai gondolkodásra vall. A "Rettentő, csodás világ" ciklus a természeti embert és világképét idézi, a "Malomkövek között" a jelen pesszimista rajza, "Az ég ostroma" pedig kozmikus panteista utópia az emberiség jövőjéről. Ódai hangjában Berzsenyi, keletiesen színes képalkotásában Vörösmarty példáját ismeri fel Féja Géza. Bányai világa sokszor misztikusnak tűnik, de soraiból félreérthetetlenül kiütközik apokaliptikus látomásmódjának valóságos élményforrása: a háború, a hadifogság, az ellenforradalmi társadalom anarchiája. Esztergomi tapasztalatai is a feudális életformára, provinciális gondolkodásra épült világ elleni indulatait erősítették. (Magyar Inferno) Néhol, ha a történelembe visszavetítve közvetve is, a forradalmi lázítás hangjait hallatja, mint például Petőfire emlékező versében:

a korcsmás, karámos, templomos, bitófás mezőkön

béklyós vasra vert börtönökben sírt a gondolat

(A fáklyás ember)

Az ízlésváltás szükségét Bányai is megérzi, és panteisztikus, szabadverses korszaka után különösen az emlékezésben találja meg költői anyagát: szülőföldjének, a felvidéki tájnak engesztelő békéje, Ázsia ősi szépsége, a forradalmi Oroszország új életének képei elevenednek meg következő kötetének lapjain (Közelebb a földhöz, 1930). De ahogy korábban az ihlet önkívülete gyakorta szétvetette verseinek szerkezetét, későbbi realisztikus és fegyelmezettebb formájú korszakában stílusa néha túlságosan is leegyszerűsödik, és csak ritkán, sorok, strófák erejéig képes éreztetni a valóságos élményben olyan monumentalitást, mint költői látomásaiban. Benyomásai Homokon kezdetben idilliek voltak, de csakhamar ráeszmélt a magyar Alföld s népe sorsának mozdulatlanságára: ez az élmény ihlette egyik kivételesen emelkedett hangvételű s egyszerű szavai ellenére is megdöbbentő kései versét:

{549.} Tejút füstjét csillogó szikráit ontva

elzúg az éj s a szörnyű mélyben

boltok, úszó tanyák fölött egyetlen

díszként csak a csorba hold dereng

túlvilági fénnyel.

Utolsó költeményeiben a derűs belenyugvás énekese. Népi életképeket is írt, s legvégül még ditirambusban is megmutatta költői erejét.