Barta János

Barta János (1904) nem a kimunkált eredményeket vette át mesterétől: a mű s mindig a teljes szöveg iránti tiszteletében és józanul szigorú elemző módszerében rokon vele. És rokon abban is, hogy az elemzés és leírás nála is csak alapja a vizsgálódásnak, feltétele az alkotás és a művek folyamata mögött rejlő emberi lényeg felismerésének. Filológusi alapossága, filozófiai műveltsége, pszichológiai jártassága és jellemzőereje erre képessé is teszi. Heidegger, Jaspers s főleg Schehler bölcseletéből, valamint a modern karakterológiából azokat az elemeket szűrte ki a maga számára, amelyek révén az egyes alkotók lelki struktúrája, annak mozgása, természete, költő és világ kölcsönhatásának eredménye a maga bonyolultságában jellemezhető. Első nagyobb tanulmányában, A romantikus Vörösmartyban (1937) épp azáltal mondott újat a Nyugat olvasói számára is, hogy Vörösmarty valóság-élményének, érzéseinek és indulatainak rétegződését s ennek esztétikai kivetítődését egzakt pontosságú fogalmi képletekbe tudja rögzíteni. Eleinte főleg a belső tényezőkre s a szellemi hatásokra figyel. A társadalmi indítékok csak utalásszerűen ötlenek fel műveiben, s az irodalomtörténet folyamatának dialektikája helyett inkább a kor s az ember végső bölcseleti problémáinak jelenlétére s megoldására koncentrál. Olykor azt a benyomást kelti, mintha a mű csak a végső filozófiai tételek illusztrálása és igazolása végett érdekelné, de ezt a látszatot elsősorban az idegenszerű filozófiai-lélektani kategóriák, formulák gyakorisága okozza. Valójában nagyon is műközelben, mindig intuitív elevenséggel vizsgálódik, ízlését és mértékét pedig a magyar irodalom klasszikusain érlelte, irodalmi világképének centrumában sejthetően Arany János áll.

Különös, hogy mégis inkább a rejtett belső konfliktusokkal terhes, szertelenségre hajló egyéniségek s a romantikus jellegű, szabálytalan művek megfejtésében telik kedve (pl. Madách Imre, 1942). Modern stúdiumai, titokfejtő hajlama egyaránt magyarázattal szolgálhatnak erre. Mértéke ilyképpen korszerűbb, mint a Horváth Jánosé: nem egy ideáltípuson, hanem egy életszerűbb értékrenden alapul, melyben a vitális-vegetatív ösztönöktől a magasrendű szenvedélyekig – Kosztolányitól Aranyig – mindennek helye van. De mivel az erkölcsi-szellemi erő, a felelősség és a harmónia – a mű belső teljessége és épsége – nála is az értékrend csúcsát jelenti, mindvégig mestere közelében marad.

A marxista dialektika hatására Barta János pályája is új fordulatot vesz. A történetiség szempontjai s a társadalmi tényezők nála is előtérbe nyomulnak. Mértékének így lesz fő meghatározója a kor követelményeihez és lehetőségeihez mért emberi teljesség. A felszabadulás után s már marxista igénnyel írott munkáiban eleinte részlegesen és bátortalanul érvényesül ez az igény. Arany Jánosról szóló monográfiája (1953) jellegzetes terméke ennek az állapotnak. Mű és kor összefüggéseinek felismerése révén szilárdan alapoz, meggyőzően tárja fel az életmű külső indítékait, avatottan jelöli ki csomópontjait {55.} s rajzolja meg ívét, de a személyiség jellemzésében és a művek elemzésében – a népszerűsítő szándékhoz képest is – tartózkodóbb és elnagyoltabb, mint hajlamai és tudása alapján lehetne. A továbblépés igénye azonban hamar újabb fejlődési szakaszhoz vezeti. Nagyjelentőségű elméleti vitákat kezdeményez. Mindenekelőtt azokat a tételeket vizsgálja felül, melyek az ember gazdagságának, az irodalom változatosságának, a művészet specifikumának feltárulását gátolják. Jókai és a művészi igazság című tanulmányában (1964), majd ezt követő több vitairatában először kísérli meg az "örök realizmus" teóriájával szemben a realizmust korhoz kötött irányzatként komplex módon – a társadalmi gyökerek, a világkép, az anyag, az emberlátás, a jellemek, a szerkezet s a közlésforma – elemzése útján jellemezni. E munka során dolgozza ki a kategóriáknak azt a rendjét, melyben az irányzat, módszer, stílus és áramlat fogalma helyére kerül.

Az irodalomtörténeti összefoglalás szándékát – noha mesterének példája erre is ösztönözte – az elmélet forrongása közepette feladta, de mintaszerű szövegkiadványaiból, bevezetőiből, a Mikszáthról, Eötvösről és Vajdáról szóló monográfiák megjelenése alkalmából írott tanulmány-értékű bírálataiból, régebbi és újabb dolgozataiból a 19. századi magyar irodalom történetének sajátos képe áll össze. Vázlatos és töredékes ez a kép és sok ponton elüt attól, amit pályatársai érvényesnek tartanak, de szuverén sajátosságait elemzésen alapuló érvek fedezik, s hiányaiban és eldöntetlen részleteiben is termékenyítő viták, illetve vállalkozások lehetősége rejlik.