Fenyő László

1902-ben született Budapesten. Budapesten tett kereskedelmi érettségit. A szabadúszó "független" költő életformáját alakította ki, köteteit saját költségén jelentette meg. Mint a Nyugat Figyelő-rovatának kritikusa is jelentős tevékenységet fejtett ki. Írásai ezenkívül a Válasz, Szép Szó, Tükör, Magyar Csillag, Pesti Napló, Népszava hasábjain jelentek meg. Felix Saltent, Kästnert, Thomas Mannt fordította. 1934-ben Baumgarten-jutalmat kapott. 1937–40 között a Baumgarten-könyvtár őre. A Gestapo 1944 végén elfogta, 1945. március 26-án agyonlőtték.

{551.} Pályakezdését a Nyugat artisztikumával teljesen szakító magatartása kapcsolja nemzedékéhez. Az izmusok jegyében, anarchisztikus indulatokkal lázad. Első verskötetét, az Építés orgonáját (1922) a rendőrség erkölcsi okokra hivatkozva el is kobozza. Következő kötetében (Elvesztett évek, 1926) az izmusok dudvahajtásai, a pátosz, a nagyotmondás, az akasztófahumor már helyet adnak az önnön szívhangjaira hallgatódzó magánynak, és keserűsége mögött társadalmának reménytelenségét is megpróbálja éreztetni. Noha alkata szerint tűnődő, legfeljebb csak parázsló egyéniség, expresszionista verbalizmusa hangulatokat, lelkiállapotokat közvetítő verseit még szétzilálja, és egyelőre a legritkábban fejez ki egységes jelentést egy-egy verse, – öncélú nyelvi szépségeiben csak ritkán érezzük a belső kifejezés szükségét (Fojtott virágzás, 1928). Ahogy hangulatlírája lélektani megfigyeléssé mélyül, szertelen képalkotását a rajz biztonságához közelíti, szabadversben hullámzó indulatai pedig dalszerűbb kötött formákba szelídülnek, szürkés borulatú költészete egyszersmind bensőségesebbé is válik. Emlékek tükrében fürkészi jelenének értelmét, és a valóság élményét is csak benyomások formájában ragadja meg, de néhány groteszkbe játszó lírai portréja már a bezártságából a való világba kívánkozó én megnyilvánulása. (Szavak, sebek, 1931.)

Egyénisége a harmincas évekkel uralomra jutó realista ízlés hatására szilárdul véglegessé. Nyíltabbá válik, helyét keresi a világban, s ezáltal lírájának tárgybirodalma szélesebb körre terjed. Így lesz Fenyő László a városi élet költője (Elítélt, 1934; Őszi kávéház, 1936; Hűség, 1939; Városliget, 1942). Tája az esős aszfalt, szemhatárát bérházak szegélyezik, házmesterek, kártyások, koldusok és vagányok népe között él, s oázisa a kávéház. Világában nem nehéz fölismerni a kispolgár és a lumpenproletár élettapasztalatait. De nemcsak jellegzetes zsánerképei: környezete és tárgyai avatják városi költővé, hanem egész életérzése, magánya és rezignációja tipikus nagyvárosi termék. Tudatos "lokálpatriotizmussal" alakítja az urbánus költő szerepét; a lírát mintegy szakadatlan naplónak tekinti, melyben egyénisége csak mint a külvilágra finoman érzékeny műszer van jelen. Képekben még mindig túlságosan gazdag stílusa ritkán pihen meg egy-egy természetes fordulatban. Kötött formái élőbeszédszerűek, szabadverse viszont zengő: ennek a hangszerelésnek köszönhető, hogy kántálásszerű verszenéje költészetének világfájdalmát fokozza. Pszichologizálása némiképpen a fiatal Babitsra emlékeztetne, de éppen Babitsnak egy megjegyzése mutat rá a nemzedékváltás jellemző vonásaira: Fenyő már irodalmi álcák, pózok nélkül vetíti ki a nagyvárosi entellektüel szorongásos, neurotikus pesszimizmusát. De nosztalgikus lélek, és verseiben időnként felvillan a szépség, a családi boldogság, az egyszerű hétköznapi örömök idillje utáni vágy. Kötetről-kötetre erősödik azonban az olvasónak az az érzése, hogy Fenyő László örökké őszi Budapestje már-már lelki táj, elemzései pedig a valóság helyett megálló világot térképeznek fel. A saját szomorúságában keringő költőnek ezért jelenti közvetlen környezete is a "fantasztikus élet"-et, ugyanezért remekel különös figurák és helyzetek: egy utcai árus (A kínai), vagy egy különc rossz faliórájának költői leírásában, ahol az élet furcsaságait legszemélyesebb sorsaként tudja átélni:

Ismertem egy bogaras asszonyt,

volt egy bolond faliórája:

{552.} az időt összevissza járta,

mutatta, tiktakkolta, verte,

benne lengett gazdája lelke.

(A falióra)

A lírájából általában hiányzó eszmei-erkölcsi állásfoglalást a fasizmussal szembefordulva utolsó két kötetében és posztumusz verseiben érleli ki. Intim alaptermészetének megfelelően először egy égő óceánjárón elpusztult kanárik tragédiájában éli át a kiszolgáltatottság társadalmi élményét (Ártatlanok), és régi leveleket hamvasztva döbben a vérző Spanyolország zűrzavarára, s idézi a rendet (Rend), mely József Attila számára is a demokratikus szabadság jelképe, ismérve. A történelem nyomására felülemelkedik individualizmusán, az egész emberiség és az európai kultúra sorsáért aggódik (Levél Körtvélyesre), és klasszikusan kifejező, mélyről jövő sorai a líránkban ritkán hallott ellenállási költészetet szólaltatják meg:

Emberi csendünk fuldokol,

lábhegyen jár a félelem

s űzötten szétnéz: merre, hol?

Jaj, csak az ember nincs sehol,

az Ember, a jelvénytelen.

(Jelvények és formaruhák)