A "harmadik nemzedék" indulása

A harmincas évek derekán jelentkező polgári humanista lírában új költői világkép bontakozik ki. Az ellenforradalom után konszolidálódott társadalomban, ahol a forradalmi erők meg-megtörő lendülete sem jelent számukra egyértelmű ellenpólust, ezek a csalódott fiatalok a valódi helyett álmodott és képzelt világba menekültek.

Sok ponton különböznek a közvetlenül előttük járóktól. A "második nemzedék" legalább kozmikussá, anarchisztikussá lényegített közéleti érdeklődése belőlük, Vas István és Képes Géza kivételével, szinte teljesen hiányzik. Ugyanakkor visszatérnek az élményköltészethez, az én-lírához, és fölöslegesként elutasítják a költészethez szükségesnek vélt romantikus ihletettséget s ezzel együtt a szabadverset. Annál is inkább tehetik ezt, {558.} mert témáikat amúgyis ezoterikusan látják, és szembetűnik vonzódásuk az élmény metafizikus értelmezéséhez. Még konkrét élményhez vagy benyomáshoz fűződő verseik is látomássá válnak, a tapasztalást is irreálissá változtatják. "Mindent tudomásul vesznek, de csak befelé figyelnek" – mondja Halász Gábor. Személyiségük igazolásáért az emlékbe merülnek, és számon kívül maradt léttevékenységükért cserébe a gyermekkorból próbálják felidézni a teljes élet varázsát. Kényszerűségből vagy dacból vállalt individualizmusuk hű kifejezője, hogy a panteisztikus természet helyett már saját sorsuk magyarázatát keresik az egyéni arcú tájban, legyen az Erdély (Jékely), vagy a dunántúli dombok (Weöres), vagy akár a modern nagyváros kővidéke (Vas). Faunájukból hiányoznak a költői hevület ismert képei, oroszlánok és sasok: szabad világok alatt halak, hüllők és rovarok irracionális szimbolikára jó mélyvizében vagy vadonában érzik otthon magukat. Ez a világkép ugyan időnként "précieux" hatást kelt, de az elnyomottak jellegzetes sóvárgása is feszíti, akárcsak József Attila kismesteri pillanatainak remekeit. "Városképeik falusian békések, falusi hangulataik városian idegesek, nyugtalanok" – mondja róluk Németh Andor. Az erotika távol áll tőlük, szerelmi érzésük idillikus.

A "harmadik nemzedék" tagjai már nem akarnak sem forradalmárok, sem hősök lenni. Halász Gábor írja róluk: "Az elégia jobban sikerül nekik, mint a dal, a hosszabb költemény, mert alkalmas az érzelmi dialektikára, inkább, mint a rövid, a fuvolaszó jobban, mint a néha még alibiszerűen felharsanó trombitahang. Nem lázadók, de nem is beletörődők, rosszul érzik magukat a világban, számkivetettnek a társadalomban." Hasonló magatartás jellemzi mesterségbeli felfogásukat is. Az egyetlen Weörest kivéve, alig-alig kísérleteznek, és a Nyugat kipróbált kötött verséhez, főként a már hagyományos jambushoz nyúlnak vissza, s a népies formákat legfeljebb díszítő elemként használják. Belefeledkeznek egy-egy érzékletes részletképbe, a nyelvi kifejezés ötvösmunkájába, és emellett erős bennük az ezüstkori költői hajlam a groteszkre, a játékosságra, az iróniára (Kálnoky), hiányzik belőlük a "mania", ahogy Szerb Antal mondja. Puritán formai fegyelmezettségük közvetve is érezteti, hogy az irrealitásra való hajlamuknak tudatosságuk, érzékeny intellektusuk ad szilárd keretet.