A "harmadik nemzedék" válaszútja

Szerb Antal már 1938-ban utalt rá, mennyire problematikus a jelentkező "harmadik" nemzedék költészettana, és Halász Gábor többször is, de különösen 1944-ben ennek a költői nemzedéknek a válságát állítja reflektorfénybe, és megállapítja, hogy horizontjukat ki kell tágítaniuk, művészetüknek több merészséggel, kísérlettel kell erősödnie, ha nem akarnak epigonizmusba süllyedni. Mindenekelőtt a konformizmust olvassa fejükre, és az értelmi-érzelmi erőfeszítést, a nyelvi nyugtalanságot és a prozódia lázát tűzi ki követendő eszményül.

De a nemzedék már a második világháború előestéjén világnézeti, művészeti válaszúthoz érkezett, s ezt, ki előbb, ki később tudatosította magában. Az individualizmussal való leszámolás jele, amikor a szocializmus felé fejlődő {559.} Radnóti antifasizmusa felel a spanyol polgárháborúra (Hispánia, Hispánia), s amikor az újromantikus Jékelyből is harcos humanizmust vált ki az abesszíniai imperialista rablóhadjárat (Apoteózis), Pásztor Bélában allegorikus, Vas Istvánban filozofikus, társadalomkritikai modorrá erősödik a történelmi élmény. Weöres irracionális filozófiák útján próbál a kollektívumhoz közelebb jutni. Végső soron a nemzedék fejlődésének a fasizmussal, az embertelen háborúval való szembefordulás, majd a felszabadulás élménye adja meg a világnézeti továbbjutáshoz szükséges lendületet.

Az individualizmustól eltávolodva művészi fejlődésük általános tüneteként az én-líra költészettanával szemben kialakítanak egy filozófiai igényű szintézis-verstípust, mely lírai indulatot és epikus szemléletet egyesít. A közeli minta nyilvánvalóan a Jónás könyve, Babits műve. Jó példa erre a verstípusra Kálnoky Szanatóriumi elégiája. Ez a szintézis-vers Weöresnél mítosz vagy fiktív mítosz (Mahruh veszése, Az elveszített napernyő), Jékelynél jelképessé emelt, nemegyszer irreális történet (Madárapokalipszis), Rónaynál biblikus témájú látomás (Jairus lánya); a régebbi irányát folytató Hajnal Anna így kerül igazán nemzedéke fősodrába. A háború megrázkódtatásai és a nagy társadalmi átalakulás után az általános mondanivalót keresve Képes Géza, Vas István és újabban Rónay György jut el a szociális érdekű témákhoz.

Esztétikájukban a szép központi helyét véglegesen felváltotta az érdekes. Ezzel párhuzamosan felelevenítik a kisepikát és leíró műfajokat, akárcsak József Attila vagy Illyés, de a fiataloknál a zsánerkép, tájleírás vagy ballada a metafizikus szemlélet vagy egyszerűen a meditáció általános érvényre törő kifejezése (Jékely: Futballisták, Csorba: Nő a vonaton). Töprengőbb gondolatmenetükkel egybehangzóan mind gyakoribb náluk a szeszélyes rímképletű, kötetlen strófaszerkezetű vagy szakozatlan vers.

Eszmei-művészi gazdagodásuk nemcsak különböző irányú, de különböző mértékű is. Az ötvenes évek dogmatikus irodalompolitikája viszont mindnyájuk érését visszaveti. Többségük visszavonul: ők is "hallgató író"-vá válnak, nem annyira azért hallgatnak, mert nem kívánják szavukat hallatni, hanem azért, mert publikálásuk gyakorlatilag lehetetlenné válik. A tehetséges polgári költők többsége ekkor erejét a műfordításra összpontosítja, és a világirodalomnak nálunk még ismeretlen területeit hódítva meg és a Nyugat szubejktivizmusánál fejlettebb elveket alakítva ki, a műfordítást rendkívüli virágzáshoz segíti. A szektás kultúrpolitika hibáinak felszámolása után szinte kivétel nélkül újból kötettel lépnek a nyilvánosság elé.