Weöres Sándor

1913-ban született Szombathelyen. Tizennégyéves korában gyermekköltőként tűnt fel. 1932-től a Nyugat is közli. A pécsi egyetemen esztétikából doktorál, értekezése: A vers születése (1939). 1935-ben Baumgarten-jutalmat, 1936-ban Baumgarten-díjat kapott. 1937-ben távol-keleti utat tesz. Verses drámája: Theomachia (1938). 1947–48-ban Itáliában, 1959-ben Kínában jár. 1945 után rövid ideig a pécsi egyetemi könyvtár tisztviselője. Írói jövedelméből él.

Amikor a Nyugatban először megjelent, még csodagyermeknek számított. Különleges képességei: formai virtuozitása, költői képeinek tiszta rajza, gáncstalan kompozíciója és egyéniségének nyílt érdeklődése a világ iránt azonnal szembetűnt. Mondanivalójának súlya még nem állt arányban mesterségbeli tökélyével, világképe a puszta érzékelés fokán maradt gyermeki, és egyedül néhány versének szociális elégedetlensége jelezte, hogy nem azonosul korával. Nagyszerű verseket írt olyan különböző költők modorában, mint Babits. Kosztolányi és Füst Milán, anélkül, hogy kifejezéseiben a kölcsönzés legkisebb nyoma is előfordult volna. A mából visszatekintve lírája e korai többarcúságában már Weöres egyéniségének a schilleri értelemben vett "naiv" egyete-{566.}mességét fedezhetjük föl. Első köteteiben (Hideg van, 1934, A kő és az ember, 1935) még körvonalazatlan tematikájának és nagy formakészségének egyensúlyát főként falusi életképeiben (Disznóetetés, Őszi éj a mezőn) és igazi "plein-air" festésű tájverseiben valósítja meg:

Hüvös és öreg az este.

Remeg a venyige teste.

Elhull a szüreti ének.

Kuckóba bújnak a vének.

(Valse triste)

Hamar kibontakozik azonban meditációs hajlama, gondolkodásának, stílusának gnomikus jellege, és szerencsés ellentpontként a realitás, kivált a furcsaságok és rokokó szépségek ábrázolása iránti kedve:

Gazdátlan kastély. Fele zárva áll.

A folyosó fejhangon kiabál ...

A parkot őrzik még a vén falak,

az ágak össze-vissza donganak.

(Altwien ábránd)

Ezzel párhuzamosan érdeklődése sokszínű beleélő készséggé fejlődik, és helyzetdaltól a különböző verselési nemekig költői álarcokat ölt magára, s az általános érvényű kifejezést keresi. Színváltóbb, expresszívebb stílusán is átüt a világnézeti megnyilatkozás hőfoka (Ének a Teremtésről).

Fejlődésének következő szakaszán (A teremtés dicsérete, 1938; Medúza, 1943) objektiváló költői leírásai és kultúrélményei mögött költészettana egyik főtételeként mind jobban kitűnik, hogy a jelenre, a valóságra agnosztikus, és a teljesebb megismerésért a civilizáció előtti őstermészetbe: bibliai mítoszokba, keleti kultúrák nirvánájába vágyódik vissza. Ennek a témakörnek legszebb darabjait távol-keleti utazásának személyes megrendülése ihleti:

Színes kristályok árnyát álmodó

játékos, forró szemfedő alatt,

nehéz mélységben, ismeretlenül

alusznak az elsüllyedt városok,

csak ős nevük zúg, mint kagyló-üreg,

miből kihullt az élő és a gyöngy.

(A Bab El Mandeb-en)

Világképe ugyanakkor többrétű lesz; metafizikáját az egyetemes problémákra összpontosítja, de az egyéntől nem a közösség, hanem a jelenség és sorsok mélyén vélt irracionális őslélek feltárása felé fordul. Kialakul sajátos, jót-rosszat egybemosó etikája. Antik és ritka keleti versnemek, különleges népies ütemek és számos metrumváltozat bizonyítja, hogy határtalan formakincse is egyetemes igényű mondanivalóját hivatott képviselni. Változatos ritmusait éber költői öntudat és klasszikus tisztaságra törő stílus fegyelmezi. {567.} Ihletében megerősödik a fantázia szerepe, és egyénileg merész asszociációk útján a magyar szürrealizmus legköltőibb megvalósulásáig is eljut például Háromrészes énekében és a Rongyszőnyeg-ciklusban. Az utóbbiból való a következő leheletnyi remekmű:

Egy szép madár

az ablakomra koppan

s már messze száll.

Mint kőből készült rózsaszál,

szívemben olyan mozdulatlan

egy szép madár.

A Rongyszőnyegben elragad a szeszélyesnek tűnő ritmusok váratlan zenéje, megkap a kibomló kifejezések új meg új értelme, és a játékok, sóhajok és futamok útján kísérve a költőt egyre inkább meggyőződünk arról, hogy páratlan nyelvi erő, örökmozgó képzelet egyszeri mutatványainak vagyunk szemlélői. Rónay György figyelmeztet azonban, hogy Weöresnek különösen "szürreális" verseiben, a töredékességnek ebben a programjában a személyes tanúságtétel igénye nincs jelen, másszóval a művészi teremtés alapvető emberi vonása hiányzik belőle.

Weöres felszabadulás utáni versgyűjteménye (A fogak tornáca, 1947) arról a törekvéséről ad számot, hogy nyelv és látásmód alkímiájából az évek folyamán a költői szemlélet merőben egyéni értelmét kívánja megvalósítani. Dallam-próbáinak, műfaj-kísérleteinek, stílusvariációinak magasabbrendű egysége fejeződik ki lírájának ebben a szakaszában. Lényegkeresése, ahogy Szabolcsi Miklós mondja, a széttört valóság élményére épül, és az érzékelhető világot csak a teljes viszonylagosság tükreként veszi tudomásul. Ars poeticájának az az alapvető vonása, mely régebben, mint az értéktelenebb jelentől elfordult, s a térbeli és időbeli messziséget eszményítő romantikus nosztalgia jelentkezett, A teljesség felé (1947) című lírai hangvételű aforizma-gyűjteményének tanúsága szerint misztikus tanítássá változott. Sőt, a költészetet nemcsak a metafizikus ismeretelmélet tömény, irracionális változatának tekinti, hanem a kollektív tudatalatti lélektanával egybehangzóan a személyiséget megkerülő antiindividualista, antiintellektuális megismerés híveként etikája kiküszöböli a társadalmi közösségvállalást vagy akár a szociális részvétet. A lírikus Weöres szemléletének elméleti alapját a már háború előtt is népszerű mélylélektan (Jung) és, Hamvas Béla közvetítésével, az exisztencializmusnak a vallási dogmákat ugyan elutasító, de a világot meg az ént transzcendensen azonosító, szorongásos változata (Jaspers) adja meg. Doktrinér merevséggel alkalmazott filozófiájának néha lírája is kárát látja: stílusa nemegyszer aforisztikusan elvont és a lírai hőfok alatt marad, verskompoziciója az irracionális alkotásmód áldozatául esik, és az alkotás humán lényegéről mond le, amikor a művészi megformálást alárendeli az "átélés" absztrakt tisztaságának.

Világnézete alakulásának következtetéseit művészi alkotásmódjában is levonja. Elbeszélő jellegű, festői pontosságú képzelete most irreális vizionálássá alakul, és verseinek vizuális élménye – épp a jaspersi megismerés elve alapján – egy teremtés előtti, természeti törvények nélküli lét képzetét kelti:

{568.} Névtelen vagy te, világos,

ki lány képében heversz az ajtó mellett

s ki emlékemben fekszel, mint kemény ágyban

s ki a történésekben sétálsz, vagy elnyugszol,

gyors macska, vagy áldozati csésze, vagy csak

árnyéka valaminek

s kiről azt se tudom: más vagy-e? vagy én vagyok?

(Atlantisz)

Stílusának szürrealizmusa még merészebb, még végletesebb lesz. Szabad-asszociációit az abszurd, dadaista jellegű játékosság váltja fel (Le journal), az álomszerűen érzékelt vad szépség helyett a – szürrealista értelemben vett – badar jelenségeket örökít meg. Szürrealizmusának legszerencsésebb változatát gyermekversei képviselik (Bóbita, 1955; Tarka forgó, 1958). A gyermeki képzelet nyilvánvalóan az irracionális megismerés egyik formája Weöres számára, de a szokatlan képzetkapcsolások, nyelvi bukfencek, mondókaszerű ritmusképletek mély emberi ösztönöknek: a játéknak és humornak nyitnak utat, s ezáltal a költő művészetének egyik lángelméjű oldalát képviselik.

Ma dühös a Liba pék:

csuda-sok a potyadék,

a perece nem elég,

kenyere meg odaég.

(A Liba pék)

Liba-pék! szegény Liba-pék!

királyasszony volnál!

Hajdú András zeneszerző ezekben a gyermekversekben új verselési rendszer kialakulását mutatta ki. Weöres előtt az utolsó verselési vívmány a Nyugat nagyjai által bevezetett rendszerkeveredés volt, hangsúlynak és időmértéknek egymással való helyettesítése, illetve együttélése egy versen belül. Weöres kötött szótaghosszúságú, de kötetlen ütempárosítású ritmikája új az ismert kötetlen szótaghosszúságú, de kötött ütempárosítással szemben. E versek ritmikája csak zenei fogalmakkal fejezhető ki megnyugtatóan, népzenei dallam sugallta, bár dallam nélkül is önálló elveket képvisel. Ez az elv nem rendszerkeveredés, hanem ütem és mérték zenei alapon történt egyesítése.

Gyűjteményes verseskötetének (A hallgatás tornya, 1956) újabb darabjai közül a legmeggyőzőbb hatást nagyszabású ódái, filozofikus költeményei és mindenekelőtt mítoszai (Medeia), sőt képzelt mítoszai (A Föld meggyalázása) érik el. Weöres a maga szintézis-versében teljes mikrokozmosz bemutatására törekszik, amikor a legegyszerűbb jelenség, köznapi tárgy ürügyén a lét egész körforgását idézi meg kivételes eszközökkel (Az elveszített napernyő) {569.} vagy amikor anyjára emlékezve az anyagból anyaggá váltan is jellegzetesen női sors teljességét siratja:

Az árny, a kő, a mész, a gyolcs,

a vánkos a koponyabolt alatt,

a halálos pólya, a vaslakat,

a göröngy, mely kopog, szakad,

nem nézi: a test homálya mint emelkedik

a végső láng fölé, világot szétfeszít

az üszkös verejték-koszorú.

(Mária mennybemenetele)

A legutóbbi évek termését összegező Tűzkútban (1964) mintha jobban kirajzolódnék Weöres költészetének a valóságból táplálkozó érhálózata. Kötetében kevesebb az apologetikus megnyilatkozás, több a lélektani regény megfigyelésének pontosságával vetekedő "életdarab" (Három dal női hangra), a villódzó ecsetkezeléssel festett eleven kép:

nyargal a szék a sugarakban

egy helyben, gyorsan, mozdulatlan,

hogy meg se rezdül hajad szála,

míg kitűzi e pillanat

mint meghódított vár fokára

címerül szőke kontyodat.

(A kerti szél)

Különösen a kötet "Intimusz" ciklusában, valamint a "Profusa" – füzér egy-két darabjában (pl. A rejtett ország) halljuk a vallomás személyesebb hangütését. Az ifjúság friss színekkel idézett emlékképeit, a mulandóság vízióit vetíti nyugtalan képzelete, és nagy vihart kavart erotikus verseiben is (Fairy Spring) mindenekelőtt egy kamaszkor nosztalgiáival visszaálmodott aranykorát festegeti.

A Tűzkútról szóló kritikák rámutatnak arra is, hogy Weöres történelem- és társadalomszemlélete változatlanul idealista; épp a kötet közéleti verseiből hiányzik a reménykedés, s a költő szemléletének alapja a lét céltalansága (Nehéz óra), és még antifasiszta társadalomkritikája is tulajdonképpen időtlen (vö. A szörnyeteg koporsója).

A Tűzkút kétségtelenül szemlélteti azonban azt is, hogy Weöres legtágabb értelemben vett formakészsége: kis és nagy műfajokra egyaránt alkalmas stílusa, szinte valamennyi versformát felhasználó és rendszeralkotásra is képes ritmuskészsége, a tudat határain kalandozó képzettársítása nemzedéktársainak és a fiatalabbaknak egyik legjobban csábító példája. Juhász Ferenc líráját például nem lehet magyarázni Weöres költészetének ismerete és hatásának elemzése nélkül.

Weöres Sándort rendkívüli beleélő készsége és nagy nyelvi hajlékonysága kitűnő műfordítóvá avatja. Idegen költők tolmácsaként különösen az ókori világképpel és a költői játékossággal: antik eposzokkal és a népköltészettel {570.} valamint a kínai lírával volt igazi találkozása, de műfordítói érdeklődése majdnem az egész európai költészet nagyjaira és remekműveire kiterjed.