Képes Géza

1909-ben született Mátészalkán. Középiskoláit Sárospatakon végezte, majd a budapesti Eötvös-kollégium tagja. Magyar–német szakos oklevelet szerzett, de számos nyugati, finn-ugor, szláv nyelven, s legutóbb perzsául is megtanult. Előbb Sárospatakon tanár, majd köztisztviselő. A felszabadulás után a Rádió Irodalmi Osztályának munkatársa, utóbb osztályvezetője. 1954-ben megszervezte a Magvető Könyvkiadót. Az Irodalomtörténeti Intézetben függetlenített tudományos kutató. 1943-ban és 1949-ben Baumgarten, 1952-ben József Attila díjas, 1964-ben a finn írószövetség tiszteletbeli taggá választotta.

Képes egész művészi fejlődésének távlatából nézve felszabadulás előtti korszaka – Márványba véslek, 1933; Gorgó mereng, 1943 – az útkeresést jelenti.

Első költői hangpróbái között akad népdal- és népballada-kísérlet, szimbolista szemléletű vers, Ady-hatás, de a legharmonikusabb fiatalkori költeményei erejüket, művészi szépségüket elsősorban érzékletes látásmódjának, festői képalkotásának köszönhetik:

Vak dörrenés riad most valahol,

búgva söpör a dúlt róna felett,

imbolygó lángú fáklyák már a fák,

füstjük a kavargó varjúsereg.

(A téli fasor királyvárása)

Expresszivitásának, vitalitásának nem is felelnek meg a kezdetben hangulatok kifejezésére próbált leheletnyi, karcsú formák, idillek, s mindinkább az antik költők fényes stílusát követő verseiben, "lelkes tájai"-ban találja meg legjobb önkifejezését; Illyés hatását is feltételeznünk kell ízlése alakulására. Ezeknek a verseknek az eleven élet fojtott remegését kölcsönzi az a realitás-érzék, mely egyre sűrűbben kér hangot költészetében, s éppen az {564.} egyéni dráma hamujába írt, "latinos" költői alkotásainak a rajza a legtisztább:

Tíz perce sincs talán hogy az előbbi

vers végére két pontot odaszúrtam

s duhaj szelek fehér szakálla

suhog már, végigsöpör a vidéken.

(Utóhang)

Pár perc: a sárga rózsákat hiába keresed,

lassan elszivárog a kecskerágó vére –

midőn leszállingózik idővel

az öröklét gyöngyfényű tengerfenekére.

Stílusát mind több új összetételű jelző, újszerű kép fűszerezi, soraiban egyre gyakoribb az érett férfi meditációja: növekszik igénye a gondolatiságra, és Képes felszabadulás előtti költészetének csúcsát jelentik a jellemző erőt, gondolati mélységet és lélekrajzot egyesítő, nagy lélegzetű ódák, melyeket Gombocz Zoltán halálának évfordulójára (Egy nyelvtudós emlékezete), illetve Babits Mihály halálára írt.

"Fogak-szűrte dallam" – mondja a fiatal Képes verseinek alaphangjáról Sőtér István. Ebbe a dallamba – ha művészileg nem is mindig kiforrottan és ritkán a világnézeti kiállás fokán – de már belevegyülnek a szociális elégedetlenség, a politikai tiltakozás hangjai is (Remeteség, Őrségen). Eszmélkedése során önmaga szabja meg saját közéleti költészete kialakításának igényét. "Költő úr – dohog rám a parázs – elég | lehetne már az idillekből, s jöhetnének a hősköltemények" – írja egyik versében (Tetteket).

Képes felszabadulás utáni verseinek legjelentősebb újsága az, hogy meg tudja zendíteni a hősköltemények húrját. Legátfogóbb érvényű, egyszersmind gazdagon játékos közéleti verse a Levél egy népi kollégistához, ez az élénk megjelenítő erővel, Fazekas Mihályra emlékeztető népi bájjal megírt rövid elbeszélő költeménye:

Hát mi legyen most

életed útja, Gubacs Péter fia, Pál? – ez a kérdés

szállt a büdös pipafüsttel a szűk szoba mennyezetéig.

Mondta is erre apám, hogy tán a tiszteletes majd

megkönyörül rajtad s tanulni Patakra vezérel –

ez történt velem is s nincs ok bánkódni miatta.

Most Gubacs arca bibor-lila lángba borult a haragtól

s káromkodva felelte apámnak: "Már pedig én nem

engedem azt, hogy pap legyen ott Patakon a fiamból,

mert bizony a pap is úr, – nyelné el a föld valamennyit!

Képes költészetének legmagasabb szintjén állnak csillogó formai változatú lírai, költői portréi, melyekben a megjelenítő készséget a nyelvi pastiche erősíti.

Közéleti érdeklődése új utat is tör lírájának, a szatirikus költészet útját. Már gyűjteményes kötetében (Vajúdó világ, 1954) számos játékos vagy met-{565.}szőbb éllel vágó epigrammát találtunk, s később különösen az irodalmi élet kinövéseit támadva epigrammatikus sorozata külön kötetté nő (Só és bors, 1956). Mondanivalója a mulandó és a keletkezőben levő új közti harc, s ahogy hajlama az évek során a rövid epigrammától a magvasabb szatíráig vonzza, szemléleti formájának alakulása korfestésének elmélyülésére vall. Képes nem több emberből tömörít egy típust, hanem a jelen egy-egy jellegzetes figuráját, jelenségét bírálja.

Az utóbbi években írott verseinek tanúsága szerint konkrét történelmi érdeklődése történetfilozófiaivá alakult át (A mindenség énekei, 1961). Az azonos című, hetvenöt szonettből álló sorozatban az ember fejlődését "mondja el" az ősanyagtól napjainkig. Nem történelmi tablót fest, hanem a materialista ember szemléletével képzeli maga elé a szerves világ evolúcióját, poémája így – irodalmunkban ritka jelenségként – egyszersmind a természettudományos gondolkodást egyezteti a költőiséggel. Időnként egy-egy bensőségesen humánus személyes vallomás szakítja meg a ciklus történeti szálát. Képesnek ez a kötete sok lírai verssel is gazdag, közöttük a meg-megújuló hitvesi szerelem himnuszaival (Örök szomjúság, Tavaszi betegség) s a halálnak félelemmel áldozó, ősi egyszerűségű soraival (Nehéz álom).

Költői pályájához szervesen tartozik műfordítói és költészettudósi tevékenysége. Kitűnő modern műfordítás-irodalmunkban is külön hely illeti meg Képest, mindenekelőtt azért, mert sokoldalú nyelvi érdeklődése jóvoltából a világlíra távoli kincseit hódította meg irodalmunknak. Modern angolokat tolmácsolt, amikor ilyen irányú tájékozódás még ritkaság számba ment nálunk, finn, észt költőket közvetített, lefordította az Igor-éneket, majd a perzsa Háfizt és Szádit. Költészettörténeti tanulmányaiban a lírikus versértését alapos filológiai felkészültséggel egyesíti; kivált a magyar ősköltészet, Csokonai perzsa mintái és Zrínyi verselésének feltáró megismertetésével adott új szempontokat irodalomtörténet-írásunknak.