Vas István

1910-ben született Budapesten. Szülővárosában érettségizett. Bécsben a kereskedelmi főiskolán folytatja tanulmányait, ugyanott ismerkedik meg a {574.} marxizmussal és a freudizmussal. Először a Munka közli, majd a Korunkban marxista írással jelentkezik. 1929-től vállalati tisztviselő. Főként a Nyugat, a Válasz, a Magyar Csillag, a Pesti Hírlap, a felszabadulás után a Magyarok, a Csillag, a Kortárs, az Élet és Irodalom és az Új Írás közölte. 1945-ben belügyminisztériumi számvevőségi főtanácsos, 1946-tól kiadó vállalati lektor, jelenleg az Európa Könyvkiadó szerkesztője. 1947-ben Itáliában, 1959-ben Angliában és Párizsban járt. 1948-ban Baumgarten-díjas, 1961-ben József Attila-, 1962-ben Kossuth-díjat kapott.

A társadalmi problémákra éberebb, intellektuális városi embert képviseli nemzedékében. Az "értelem nyűgeitől megszabadított" korai verseinek első patrónusa, Kassák ad teret. Ezután a hagyományos én-lírához pártol. Ahogy Összegyűjtött Verseinek utószavában mondja, "kora ifjúságomtól mindmáig lírai gyakorlatomban is, kritikai gondolkodásomban is, előbb ösztönösen, majd tudatosan, utóbb csökönyösen ahhoz az ómódi modernséghez tartottam magamat, amely a lírikus életművet nem tudja elképzelni egy határozottan megrajzolt személyiség, sőt, ezentúl bizonyos fokig a személyiségnek s vele együtt a költői környezetnek története nélkül." Pályája első szakaszában (Őszi rombolás, 1932; Levél az Ifjúságról, 1935; Menekülő Múzsa, 1938) önéletrajzi témáit a racionalista gondolkodó érzelmi távolságtartásával dolgozza fel; ebben a költői szemléletmódban a kései Babits hatására ismerünk. Vas azonban eleinte szocialista, sőt marxista rokonszenvének is hangot ad, igaz ugyan, hogy ez a hatás egyidejűleg más ideológiák, kivált az úgynevezett válságfilozófiák hatásával vegyül benne:

Majd Marx után nekihevülve, bátran

Spenglerbe, Freudba és Leninbe vágtam.

(Egy telem Bécsben)

Forradalmi indulatait új arany középszer mérsékli, és Rónay György meglátása szerint, ahogy a hétköznapi városi, és csak nagynéha bukolikus valóság részleteit – a próza anyagából teremtve költészetet – fiatalos életszeretettel veszi számba, az induló Vas István szinte hedonistának tűnik; még pátoszát is iróniával leplezi, a szó szoros értelmében vett lírai érzelmei pedig csak mélyről csillannak fel. Stílusát Nehéz szerelem című önéletrajzában maga a költő jellemzi találóan, amikor azt hangsúlyozza, hogy a közbeszéd természetességéből kiindulva próbált korszerű kifejező erőt és szépséget elérni. Nyelve az értelmiségi ember tárgyszerű, elsősorban fogalmi látású nyelve, de jambusai és anapesztusai, gyakori antik versképletei – az utóbbiak napjainkbeli szokatlanságukkal – a klasszikus formákon át is modern nyugtalanságot közvetítenek. Magatartása mélyén a felnőtt fejjel hazát és társadalmi helyet kereső ember tragikus összeütközése lappang: ez magyarázza a realisztikus látásmód és fogalmi feldolgozás kettősségét; ezért lép lírai hevülete helyébe a hűvös reflexió.

Ez a belső összeütközés, meghasonlás Vas Istvánban mindenekelőtt ideológiai téren zajlott le. A Válasz 1935–36-os évfolyamaiban Levél egy szocialistához címen közölt vívódó, töprengő cikksorozatának tanúsága szerint a munkásmozgalom hanyatlása idején reménytelenül nézi annak a forradalomnak jövőjét, mely korábban eszménye volt, – kiábrándultságának oka ebben kere-{575.}sendő, költői látásmódját ezért is jellemzi ezután a távolságtartó fanyar bölcselkedés.

Eszmei-érzelmi szkepticizmusa, puritán formai felfogása miatt Vas lírája ekkortájt néha száraz, de a megismerés mind erősebb vágya fokozatosan az erkölcs szigorával ötvözi és a szenvedély tüzével izzítja költészetét. A jelenségek, emlékképek elemző megvilágításával éri el a művészi szépség hatását.

De hirtelen a napvilágra léptem,

Hogy meglátom még egyszer, nem hivém,

Tűnődő bárányfelhők úsztak éppen

A lelkes égbolt karcsú, kék ívén.

Hisz mámorítóbb mindenféle szesznél

Az ifjú lét, mely önmagára eszmél,

Dobog a szíve a világ szívén.

(Ifjúság)

Ellentéteinek egyensúlyát először első feleségének halála rendíti meg, és intellektualizmusát a szenvedés, a lélek mélyrétegeiből érkező kitörésekkel gazdagítja (Amor redivivus, Húsvéti ének a testről). Ahogy reflexióit az egy-egy gondolatnál hosszabban elidőző meditáció váltja fel és lírája filozófikusabb lesz, kompozíciói és versmondatai is tágabb: elégikus ívet futnak át:

Jobb volna sötétbe elomolni, mint te,

Hullani a mélybe, teveled egy szintre,

De ez a forma, mely odalent enyész el,

Ragyog idefönt is örök epedéssel,

Fű, fa, virág, tavasz színe tőle tüzel,

Az tudja, mi a test, aki árnyat ölel.

(Húsvéti ének a testről)

Ugyanakkor az élesedő szociális ellentmondásokra is éber lelkiismerettel, határozottan reagál (A boa etetése).

De Vas elhatározó élménye 1944: a történelmi pillanat, a magyar nemzeti függetlenség illúziójának szétfoszlása szembesíti az egyetemes problémákkal. Mint a fasizmus üldözöttje, egyéni tragédiáját a drámai részletekre is kíváncsian, bár mindig töprengő, filozofikus hangsúllyal ábrázolja (Icuska följelent, Technika), s ezáltal ad egyetemes érvényű költői dokumentumot. Egy új szerelem élménye az életveszélyben felfokozott lelki-szellemi élet törvényeinek tisztázására ösztönzi (Gyilkosok, Évforduló). Szemléletében ekkor szerepe van a pszichoanalitikus, freudista látásmódnak is. Márciustól márciusig 1944–45 című ciklusának zöme mégis elsősorban a magyar ellenállási költészet jelentős fejezete (A diadal, Ki mást se tud), és legsúlyosabb mondanivalója az irodalmunkban nem ismeretlen hazafiúi önbírálattal vegyült éles társadalomkritika, mellyel az úri Magyarország végromlását pontos krónikásként kíséri végig:

A háló százszor kivettetett,

De kisiklott mindig az ország.

Ha nem segített már a becsület,

Helytállt a csirkefogóság.

(Fata ... nolentem trahunt)

{576.} Hat év után a gát beszakadt,

Európa szennyvize árad,

Rombol jót-rosszat, tág utat

Úgy tör, de mégse magának.

Énjének gazdagodását, szemhatárának tágulását felszabadulás utáni társadalomkritikája (Váci utca, Szilveszter, 1945), lírai és közéleti verseinek drámai építkezése is mutatja. Ugyanakkor ihlete közvetlenebbül kötődik a realitáshoz (Alföld) és verseinek gondolatmenete, melynek alapjellegét most is racionalizmusa szabja meg, váltakozó formájával az érzelmek zajlását is megeleveníti (Gyertyaszentelői elégia); "minden érzelmét, minden gondolatát aggályos ellensúlyozással építi egyszerű, racionális, de épp átgondoltságában rejtelmes szerkezetté. Élő és mozgó, nem pedig álló és megfeszült dolgok szerkezete ez – mindig is a békétlenségben leli majd békéjét ..." – így jellemzi tartalom és forma egybecsengését Vas lírájában Sőtér István.

Ezután Vas gondolkodásában a rezignáció – az összeomlás, az üldöztetés, az ostrom hatására – történetfilozófiai pesszimizmussá mélyül. Szerepe van ebben annak is, hogy a Levél egy szocialistához írója, aki rokonszenvezett a szocializmussal, majd kételkedni kezdett annak jövőjében, némiképp tartózkodóan szemléli az ő pesszimista jövendölése ellenére végbement történelmi fordulatot. Ami a fiatal költőben az arany középszer iránti vonzódás volt, ezután az érett gondolkodóban, főként olaszországi tapasztalatai nyomán, etikává szilárdul. Felfogásának tengelyét ösztön és belátás összhangja alkotja. Itáliában antik romokat és reneszánsz műemlékeket is csak a legújabb kor hányatott sorsú emberének kiábrándultságával tud nézni (Katakombák, Három császárszobor). De kinyílik szeme az új romokra és rombolásra (Kesselring), egy túlérett társadalom lázára is, mely a történelmi köveken, "ellentétek keresztezési pontján" (Nicolaus Cusanus sírja) tenyészve csak egy forradalmi dalban nyer pillanatnyi feloldást:

Kétszer is bombázták Frascatit,

mikor itt tanyázott Kesselring.

Romvendéglő. Angol tánc kering.

Fent kecses Aldobrandini-villa.

Lent egy teherautó fénye villan

Róma felé. De az ének vissza-

zeng a fák közt: Bandiera rossa!

(Frascati)

A világot érzékelő művészből értelmező lett, reflexív lírája azonban a tapasztalás izgalmával élénkülve élménylírává színesedett. Meditációs anyagát – Szabó Lőrinc példájától sem egészen idegenül – az anekdotákban is megtalálja (Udvar, Az imádkozó sáska). Okos analíziseivel bontogatva élményeit mélyükön a lét retteneteire, a természet könyörtelen törvényeire bukkan, és szkepszise az ötvenes években csak a szépségben vagy magában a megismerés örömében talál vigasztalást:

{577.} Emberi bátorság, ésszel élő,

lehetetlent játszva megkísérlő –

egyet lépsz s hátrál a végtelen!

Embervoltunk bélyege, merészség!

Égitestünk ősi szenvedését

te ostromlod, ifjú Értelem!

(Rapszódia a bátorságról)

Ekkor írt, de csak újabban, asztalfiókból előkerült versei a dogmatizmus hibáiban nevezik meg az embert torzító és pesszimizmusra hangoló erőket (Majd századok után, Jelenidő). Versbetétekkel tarkított nyugat-európai útinaplójában (Átkelés, 1959 május–június) lázadó indulatai felélednek és a dekadens civilizáció ellen fordulnak (A Café de Flore teraszán), de a ciklus egyik legszebb darabjában vissza-visszatérő témáját, a hazaszeretetet szólaltatja meg újra – a bensőséges lírai vallomás húrján:

De megmaradt

Sárospatak

és megmaradtak ablakdíszei,

a röneszánsz domborművek,

a bajszos és kerek,

víg magyar koponyák

onnan néznek le rád,

és él magyar, áll Buda

és ez is épp elég csoda,

s a századokon át

élnek a magyar koponyák,

s a múlt csak példa legyen ma:

(Cambridge-i elégia)

Népdalritmusok ujjgyakorlatai után prozódiáját néhány újabb itáliai témájú, makáma-szerű prózaversben hangolja még természetesebbre, hogy ezzel is a számára oly fontos "ultima realitás"-hoz kerüljön közelebb (Eső és tramontána) Életkedvének ma is ösztönző forrása az alkotásba, az értékek megmaradásába vetett hite.

Mint "poeta doctus" teljes átélésre képes műbíráló is, és különösen a költői műalkotás avatott ismerője. Már a Nyugatban és a Magyar Csillagban rendszeres kritikai tevékenységet folytatott, sőt kisebb portrék erejéig irodalomtörténeti érvényű megemlékezéseket tett közzé. Esszéinek "hőseit", Reviczkyt, Eötvöst, majd Radnótit és másokat néha novellisztikusan átélt mozzanattal eleveníti meg, aztán tárgyát elsősorban az élő irodalom értékrendszerével szembesíti. Néhány íróhoz többször is visszatért, s kivált Babitsról és Kosztolányiról szólva lépett föl, az irodalomtörténeti fejlődés helyesebb megvilágítása kedvéért, a pörújrafelvétel szenvedélyével. (l. Évek és művek, 1958) A műhelymunka érdekességével és idegen irodalmak égaljának ismeretével gazdagok műfordításait kísérő tanulmányai – például az angol barokkról – és idevágó esztétikai fejtegetései is. Említett önéletrajzának már alcíme – "A líra regénye" – jelzi, Vas egy életút anekdotikus mozzanataiban is az ars poetica születését és törvényszerűségeit kíséri figyelemmel, sőt, saját {578.} költői pályája rajzában egy irodalomtörténeti szakasz, a huszas évek olykor ironikus, de mindig igényes értékelését adja.

Vas költői fejlődésének ösztönző eleme széleskörű műfordítói munkássága, mely Villontól az angol barokk költőkig, Shakespeare-től, Schillertől, a francia klasszikusoktól a török poézisig terjed.