Hajnal Anna

1907-ben született a Vas megyei Gyepűfüzesen. A Pásztortűz és az Álláspont után Babits is felfigyelt rá és az 1933-as Nyugatban egyszerre négy versét közölte. 1937–38-ban az Argonauták társszerkesztője. 1947-ben Baumgarten-díjas.

Melodikus, nyelvi szépségekben gazdag ciklusa (Ébredj fel bennem álom, 1935) már korán érdeklődést keltett lírája iránt. Lazán fűződő képekkel érzékeltetett, nyugtalan táj, mely maga a kiáradó lélek: a korai gyűjtemény panteizmusában már lírájának maradandó vonása nyilvánult meg. Ezek a zaklatott szabadversek még az expresszionizmus példájára keletkeztek, de az antik mérték hatásait is érezni rajtuk. Következő kötetében (Himnuszok és énekek, 1938) már megtalálta egyéniségét. Versei egyetlen lelkiállapotot énekelnek: az élet szépségének s ezen belül a szerelemnek eksztatikus örömét. Dikciója ugyan még közvetlenebbül kíséri az érzelmek hullámverését, szabadon ömlő vallomásai mégsem állnak össze a lelki élet képévé. Az angol romantika átlelkesült természethimnuszainak hagyományait folytatja, s a középkori himnuszok formáját követi; szemléletében az emberi sors és az emberszabású természet egymásba olvad, s ez a költői vonása még az előző nemzedékkel rokon:

Felébredsz mégis, ragyogó?

mint forrást felzenget az éj,

felszökkensz és átváltozol,

s már ezüstfácskát küld a mély;

éneklő ágán színezüst

rügyekkel bomlasz, zokogás,

hullatod édes szirmaid

pihegve, mint a gyógyulás ...

(Felébredsz mégis)

Nyelvének ereje – néhány ritkán alkalmazott, de mindig érzékletes, váratlan trópusa mellett – a népköltészetre jellemző paralellizmusokban rejlik. Stilizáltsága, szenzualizmusa, elragadtatott éneke késztette a tehetségét feltétlenül elismerő kritikusokat is, hogy jellegzetesen nőköltőt lássanak benne. A negyvenes években lírája, ez "a testből kiinduló s a lélek tájain és a szépség imádatán át a Mindenségbe áramló szerelem", ahogy Szabó Endre jellemzi, időnként mítosszá nő (Mint boldog úszó, Halott fatörzs). Hajnal Anna a "harmadik nemzedék" tagjaként lépett fel, de az intellektualizmussal szemben az ihletettséget, a valóságábrázolás helyett a panteizmust választva, mintha az előző nemzedék költészettanát folytatná, s kötött formájú, de a szabadvers áramlását idéző, zengő "énekei" is ezt a benyomást erősítik. Néha {579.} azonban benne is megszólal a metafizikus nyugtalanság, és soraiban ilyenkor nemzedéktársainak szorongásos eszmélkedésére ismerünk:

mi marad – mester mi marad?

úgy járunk a széljárt mezőkön

mint holdkórosok a tetőkön

a tenger-messze ég alatt –

(A költőnő szól)

Stílusa, költői modora közvetlenül a felszabadulás után nem változik gyökeresen, hiszen himnuszai lényegében már "szintézis-versek" voltak. Szemlélete viszont, nemzedéktársainál valamivel később, átalakul. Az ő fordulatot jelentő élménye a körvonalazódó szocializmus és a realista esztétika megismerése lett. Füzes (1947) című költői elbeszélésében szerencsésen váltogatja egy lidérces, népmesei jellegű történet mozzanatait keretként alkalmazott gyermekkori emlékekkel. Pártos költészete különös ellentmondásba kerül saját stílusának alapelemeivel. A költői program, a tematikus líra, a korhoz kötött leírás nemegyszer ellentétes szépségimádatával, kötetlen szárnyalásával (Óriások százada, 1952, Utószó az ifjúsághoz, 1954).

Halász Gábor már indulása után úgy találta, hogy az érzelmek rajzásának nyomon követése, az áradó hangulat izgalmas elemeinek megfigyelése, másszóval "az érzelmek anatómiája" Hajnal Anna legjellemzőbb költői vonása. Rövid impresszionista közjáték után most a költő Olajos korsó (1961) című gyűjteményében ezt a készséget újszerűen aknázva ki növények, állatok olyan költői rajzával kísérletezik, ahol maga a megfigyelés tárgya ad egyszeri jelentést, intellektuális vázat a leíró mozzanatokban bővelkedő természetfestésnek:

Ágas, horgas, bogas, kemény

szigorú gerincen ülnek ők!

Fanyarságon át táplálkozók,

duzzadtan fénylő csecsszopók,

fényben, csendben édesedők –

szélben lapulók, konokak

feszülnek a levélsátrak alatt,

s tőke csikorog, kacs kanyarog,

ők alig lengenek, hallgatagok.

Ebben a versben a finoman részletező kép fokozatosan emberszabású lesz, s a szívósan érő, cukrosodó szőlőfürtök végül a kiirthatatlanul tenyésző élet optimizmusát sugallják. A hasonló költői modorban fogant versek, ezek a személytelen, mégis lírai hevességű darabok (Vad ló, Nagy fenyők alján) jelentik az Olajos korsó szerzőjének művészi továbblépését. De szürrealista szabad képzettársítással is bővíti költészetének határait, s most érnek benne verssé háborús és ostromélményei. A Szertelen nyár (1965) költeményeinek tanúsága szerint Hajnal Anna szemlélete ismét tovább mélyült, filozofikusabbá vált, s mivel ugyanakkor még fokozottabban él a népköltészet jelleg-{580.}zetes stílusalakzataival, számos sorának hatása újabban a természetfilozofikus ősköltészet szépségére emlékeztet (Abu Szimbel, Afrikai sziklarajzok).