Forgács Antal

Bicskén született 1910-ben. A húszas évek végén kezd verselni. Írásai a Társadalmi Szemlében, Gondolatban, Nyugatban jelennek meg. Tanulmányt ír Adyról. A 30-as évek elején kapcsolatba kerül az illegális kommunista mozgalommal. A Tamás Aladár elleni perben letartóztatják, de bizonyítékok hiányában szabadon engedik. Hivatalnokként él. 1938. szeptember 10-én elhagyja az országot, Franciaországban részt vesz az ottani magyar írók munkájában, ír az erdélyi Korunkba, a párizsi Üzenetbe. A németek elől délre menekül, Grenoble mellett 1944 tavaszán elfogja a Gestapo. A drancy-i internálótáborból Németországba hurcolják, ahol nyoma vész. Utolsó versei még nem kerültek elő.

Két nagy élmény táplálja Forgács Antal költészetét: találkozása a munkásmozgalommal és a fasizmus brutális támadása feletti megrettenés. Neve először a Jóság (1929) című antológiában tűnik fel Radnóti Miklós és Lakatos P. Pál társaságában. E maréknyi verscsokor hangulatát a kesernyésen józan számadás kötelessége színezi. Forgács egy generáció nevében szól, költők nevében, akik a forradalmak bukása után értek férfivá, s rossz közérzetüket nem oldja a céltudatos akarat, vágyaik bizonytalanok. Ő is azzal a költői nyelvvel indul, amely Kassák nyomán, és a még teljesen le nem zárult avantgard törekvések hagyományaként szinte kötelező: versalakba tört prózát ír, az expresszionista versvázakat azonban már szürrealista képfoszlányok díszesitik. Első kötete, a Fanyar idő (1933), a mozgalmi munkáját kettétörő lebu-{622.}kás utáni hangulatokat rögzíti. A versek alaphangja a bánat, későbbi prózai írásainak tanúsága nélkül is nyomban megéreznénk: ez a költő Tóth Árpád és Juhász Gyula felől igyekezett a küzdők sorába, s eredendően nem harcos alkata okán nem annyira József Attila, mint inkább Radnóti csillagának lett hű bolygója. Formailag az átmenet állapotát rögzíti a kötet, a szabadon áradó sorok fokozatos megszelídülését, s fel-felbukkan a daktilus is, ami a későbbi Forgács-versek oly jellemző dallamát adja. Tartalmilag a megvertség tudata és a dacos hűség perlekedése tolul előtérbe.

A törvényre keservesen tanítottak,

puskával, karddal a fejedbe verték.

Józanul állasz, savanyodó szájjal,

s nem lángol többé merev, száraz elméd.

(Amit tettél, jó volt)

Amit tettél, jó volt és nem hiába,

felejtsd el a rádkiáltott szitkot.

Eljön a nap még, akkor újra kezded!

Addig is őrizd, mit rádbíztak: a titkot!

Szolnoki katonáskodása emlékét őrző versei közül kiemelkedik A Tiszánál, amelyben Petőfire emlékezvén harcos utódnak tudja magát, s a folyót elkísérő fák lengő ágaiban a sápadt tüntetők ökölrázását látja. A második kötetre (Hűvös magány, 1936) jellemző változást éppen ennek a motívumnak a meghalványodása mutatja, a Petőfi című versben a barna fák már "únottan álltak süppedt partokon, mint vert sereg, mely a harcokon hiába fáradott." Forgács költészetét ezekben az években már teljesen hatalmába kerítette a vereség-hangulat, amely a fasizmus előretörése nyomán oly szélesen szétáradt a magyar irodalomban, a szocialista irodalom egy részében is. Megerősödik verseiben a magány, az elszigeteltség, a céltalanság tudata, a kesernyés bánatos hangulatok középpontjában a "hiába", a "bénító semmi" fészkel, mint megannyi visszhang "a semmi ágán ül szívem" hangtalanul zokogó bánatára. "Az eszmény oszlik, rajza már laza" – írja egyhelyütt, "felszállnom nem lehet már, jól tudom, hogy minden elveszett" panaszkodik másutt, s mindenüvé elszivárgó bűntudata szövi át álmait. Megjelenik sorai közt "a förtelmes halál" réme, gyilkosok osonnak és kések villognak a finoman vibráló víziókban, ekkor már "tudta", de még "nem hitte", hogy értelme "szép fátyla elszakad".

A háború kétszázkilencvenharmadik napján című versében még így ad hírt magáról:

Látod még élek! Nem nyelt el a föld,

s nem martak szét a harsány fegyverek.

Itt lapulok könyvek és füzetek

közt egy sötét szobában egyedül,

s mit eddig tettem, csinálom tovább.

Nem vagyok bűnös én itt semmiért,

de lesz-e, aki ezért megbocsát?

{623.} Utolsó kötete, az Időm törvénye szerint (1938) és a Korunkban megjelent versei egyre halványuló pasztell-színekkel övezik a hátrálás, a menekülés panaszos szavait. A szorongás, a félelem lépnek előtérbe, s a "gránit idő" ellen óvó vers babonás tisztelete. "Minden biztos egész sikoltva széttörött" – írja végül s felteszi a végső kérdést: "Miért is éltem én?"