Lukács László

Szomolnokhután született 1906-ban értelmiségi családból. Bolognában, majd Párizsban tanult az egyetemen, itt ismerkedett meg a munkásmozgalommal. Idehaza tisztviselőként élt. A 30-as évek elejétől tagja a KMP-nek, egy időben a Vörös Segélyt vezeti, majd Pest északi kerületi párttitkára. Többször letartóztatják. Verseit a Népszavába, Magyar Nemzetbe, Magyar Csillagba írja. A bori koncentrációs táborban halt meg 1944 nyarán.

Emberi és költői pályája egyenesvonalú emelkedés. A polgári humanizmustól a kommunista eszmevilágig, Kosztolányi és Babits fénykörétől a szocialista intellektuális költészetig feszül ez az ív. Első versét még a Nyugat közölte 1926 végén, alighogy visszatért Berlinből, ahol a filmmel foglalkozott. Korai verseit finom formakultúra jellemzi. Még a Nyugat iskolájának jegyeit viseli magán, halk impresszionista hangulatképeket fest. De már ezek a költemények is méhükben hordozzák az egyre reálisabb kontúrokkal meghatározott vágyat a megtartó közösség után s az embertársi szeretet általánosságain túlmutató humanitást. A húszas évek végére Lukács László közel kerül a munkásmozgalomhoz, versei egyidőre érdesebbé válnak; szavalókórust ír, szabadverseket, lazán omló, de sodró erejű költeményeket, amelyekben az Eszméről, a Gondolatról, a munkásszolidaritásról és a Tettről van szó. Én és mi című esszéjének alapgondolata az egyéniség és a közösség viszonya, friss marxista tudását próbálja ezen a kemény anyagon alkalmazni. Azután évekre elhallgat mint költő, ez az idő a mozgalomé, a börtöné. Amikor 1938-ban "leejtett furulya"-ként újra feltör belőle a dal, már elkomorult a láthatár, a fasizmus fenyegető árnyai terpeszkednek és ez a körülmény messzemenően meghatározza Lukács László kibontakozó költészetét.

A környező világ jelenségeit nem annyira plasztikusan érzéki valóságukban, mint inkább a rendező értelem prizmáján átszűrve fogadta magába, ez azonban nem tette színtelenné költői világát, sőt az érzelmek, hangulatok és sejtelmek természetes emberi gazdagságát még különös erővel emelte egy magasabb költői síkra. A polgári líra míves eszközeit a szocialista érzés- és gondolatvilág visszatükrözésére tette alkalmassá. Mélytüzű szerelmi lírája egy tiszta és igazán szocialista módon emberi magatartás tükre.

Csillagcsókjaim mély tüze

eget ragyogtat, éjt kihímez,

tejutat sző a semmibe ...

Elég, ha hullócsillag-ajkkal

homlok-mennyboltod illetem,

s már tündököl – soha ily fénnyel! –

mindenségem, a szerelem.

(Csillagcsók)

{624.} Sejtelem és tudás felismerik a szálakat a szerelem veszélyeztetettsége és a fasizmus embertelensége között, magánélet és a köz ügye fonódik itt egy egésszé. A fokozódó elnyomás hallatlanul finomra csiszolja az allegorikus megnyilatkozás formáit, a lehetőséget, amellyel nyíltan vagy hallgatagon teljesítette a pártköltő hivatását: támadta és leleplezte a fasizmus embertelenségét (Galamblövőverseny, Horror, furor), ébren tartotta a hitet és szította a társadalmi felszabadulásra törekvés tüzét (Szobrok, Körfűrész). Lukács László egyre nemesebbre érő, kiteljesedő lírájának éppen az adja különös erejét, hogy a költő úgy volt antifasiszta, hogy egyszersmind bele tudta foglalni világképébe és költészetébe a szocialista forradalomért vívott szüntelen küzdelmet, nem látott ellentétet e két nagy program között. Ellenkezőleg, világos volt előtte, hogy a néphatalom győzelme hozza el majd a felszabadulás nagy lehetőségével együtt a barbár fasizmus pusztulását és a békét is. Ez a többekben tisztán élő gondolat világítja át váltakozó fénnyel nagy verseinek egész sorát (Körfűrész, Favágó, Kócsagok, Rettegő, Egy kisfiú arcképére, Halotti beszéd Schönherz Zoltán halálára). Volt költői szava a népek barátságáról, a tömörülő egységet idehaza zavaró szektás baloldaliról és az álmodozó népieshez is, akinek jó tanácsként adta a megsűrűsödött korban: "Nem kórkép kell már: | Csipesz, kés! – Villogó | kaszaél! ... Cséphadaró!" Főleg az orosz és a német irodalom tájait bekalandozó műfordítói munkásságában is a rokon eszmék után nyomozott, Rilkét A szegénység és a halál könyvéért kereste fel, megtalálta még nála is azt az érzékeny, meleg emberséget, amelyet átadhatott a polgári költő örökéből egy más világ elnyomottjainak és kizsákmányoltjainak. Lukács László pályáját derékban törte ketté az erőszakos halál, ígéretes bontakozása, meghódított költői magaslatai kiemelkedő helyet biztosítanak neki a szocialista és antifasiszta gondolati líra megteremtőinek sorában.