Zelk Zoltán

1906-ban született Érmihályfalván, Erdélyben. Ifjúkorában inaskodik, alkalmi fizikai munkákból él. 1921-től az erdélyi ifjúmunkás-mozgalomban vesz részt, majd Magyarországra jön, itt tagja az MSzMP-nek, 1926-ban kitoloncolják Magyarországról, de két év múlva visszatér. Első versei a Dokumentumban, a 365-ben és Kassák Munka című folyóiratában jelennek meg. Később a Nyugat, a Szép Szó, Válasz és a Magyar Csillag is közli költeményeit. A háború alatt munkaszolgálatra hívják be, 1944 őszén megszökik, illegalitásban él. 1945-től lapoknál dolgozik. 1952–56 közt szerkeszti a maga alapította Kisdobost, elnökségi tagja az írószövetségnek. Baumgarten-díjjal, majd kétszer is Kossuth-díjjal tüntették ki. Az ellenforradalom után állam- és kormányellenes fellépése miatt csaknem két évre börtönbe kerül. 1962 óta újra tagja az írószövetségnek.

Költészete a húszas évek végén kezdett kibontakozni. Első kötetének (Csuklódon kibuggyan a vér, 1930) formai megoldásain ott érződnek még az elhalkuló expresszionizmus nyomai. A harmincas években írott versei a Nyugat esztétikai ízlésén iskolázott költőt jeleznek, aki a látványos egyéniesség helyett inkább az értékek csendes továbbépítésén munkálkodik a "harmadik nemzedék" tagjaként. A jambusok halk hullámzásától övezett költői világkép alapszíne ekkor a nyomasztó rossz érzés, amelyet a szegénység és az egyre brutálisabbá váló külvilág táplál. A bánatot és a panaszt mollzengésre szereli át alapvető költői attitűdje, kifosztott tájain, a nyomor vidékein átszűrt, tompa fény ül. A végletek feszültsége nem jellemzi őt, a tapasztalati világ egy-egy szeletének csendes birtokbavételét a leíró lírai realizmus módszereivel végzi el, innen lép tovább a gondolati általánosítások felé. A háború, majd az ukrajnai munkaszolgálat körülményei elmélyítik benne az üldözöttség tudatát, lírájának horizontján a haláltudat komorul, de éppen ekkor sejlik fel előtte markánsabban a munkások és parasztok ügyével való eljegyzettsége is.

A felszabadulás nagy élményét az elsők között váltotta költői szóra (Tavaszi vers, Zuglói reggel stb.), a köznapok megannyi jelenségében felfedezte és őszinte szívvel énekelte meg a nagy változást, amellyel nemcsak emberileg, de mint költő is azonosulni törekedett. A pártos éneke, a Párbeszéd, a Hűség és hála éneke s megannyi más verse vallanak arról, hogy a szocialista forradalom {629.} és a béke ügyének nagy áramába oldódva tudatosan formálta líráját; az emberi érzések hőfoka azonban nem mindig tudta létrehozni a valóság egyre bonyolultabb viszonylataival rezonanciában zengő művésziességet. A sematizmus megfertőzte Zelk líráját is. Eredendően a bensőségre, csendes meditációra hajló költői alkatával nem tudta betölteni a vállalt szerepet.

A költemények gyors elapadása követte 1952 után e felismerést; a politikai életben mutatkozó hibák és bűnök nyomán kelt megrendülése a lelkes ódák atmoszférájából végletesen a kétségbeesett rezignációba taszította, elvesztek előtte a szocialista távlatok (Alkonyi halászat, 1956). Személyes sorsának tragikus tényei újabb líráját a mély emberi bánat tisztaságával töltötték meg (Sirály, 1960). A megrázkódtatás tisztítótüzéből kimentett hegedűn hitelesen csendülnek fel nemcsak az önvád s a megpróbáltatás lelki gyötrelmei, hanem itt-ott derűsebb futamok is már.

Virrasztó elődök! szívemnek verése

már csak régi tollak lassu percegése,

régimódi versek ízével a számban

így élek, ha élek, rekkenő magányban.

Tűző némaságban.

(Régi módi)

Így élek, ha élek, mert kitépett nyelvvel,

szívem emlékezés, torkom néma sebhely,

érveim a máglyán, lángom között várom,

szívem áldozati füstje még fölszálljon –

vigaszként lebegjen eljövendő tájon.

A "mindenki emberfiának napsütötte sorsot" remélő, "hólepte szívvel" élő költő, megtalálván igazi lírai tónusát, legújabb köteteiben (Tűzből mentett hegedű, 1963, Zuzmara a rózsafán, 1964) ért el pályája magaslatára.