Benjámin László

1915-ben született Budapesten. Gimnáziumba járt, de az V. osztály után anyagi okok miatt ki kellett maradnia; 1931-től egy évtizedig fizikai munkásként élt; vasas, nyomdász, szövő, szűcs s más egyéb szakmákban dolgozott. 1940-től a felszabadulásig üzemi tisztviselő. Részt vett a munkásmozgalomban. Versei a Szép Szóban, a Népszavában, a Kelet Népében és a munkásantológiákban jelentek meg. A felszabadulás után különböző lapok munkatársa, 1952-ben és 1954-ben az Új Hang főszerkesztője.

Benjámin László a József Attila nyomdokain induló nemzedéknek az erdélyi Salamon Ernő mellett legeredetibb tehetségű tagja. Mestere örökségét tudatosan vállalta, a felszabadulásra vágyó magyar munkásosztály költője kívánt lenni.

Világ piacán se vevő, se kalmár –

költő vagyok, magyar és forradalmár,

Ki erre vár, nem fog csalódni bennem –

{630.} írja 1941-es Vázlatok a dicsőséghez című versében. Első írása Ausztria náci megszállásának napján jelenik meg, költészete az előretörő fasizmus, a háború viszonyai között alakul. A kor bonyolult ellentmondásai, saját emberi-költői alkata nem segítik harmonikus-egyenletes fejlődését; már első költeményeiben ott érezzük a világgal küszködő és az önmagával is folytonosan vívódó, gyötrődő attitűdöt. A harccal eljegyzett és egyúttal mégis csendes meditációra hajló költői magatartás mélyén a tudatos elkötelezettség és a nehéz külső viszonyok nyomasztó terheinek világos átlátása munkál. Angyalföld szegényeinek életét éli, közülük való, velük köti össze a lázadás, mégis magányos harcosnak tudja magát. Úgy érzi: a tömegeket nem fűti a hit és a tudás, s az osztály legális pártjának vezérei mit sem akarnak tudni arról, hogy a győzelemre kellene szervezniük a lefojtott energiákat. A korabeli szociáldemokrata szellemiséggel állandó perlekedésben áll, – a legkövetkezetesebb harcosokkal még meg nem talált kapcsolat híján – egyedül és olykor letörten küzd. Nem fölfelé –, előre akarna kitörni a "jó társak, bérmunkások és napszámosok" gyűrűjében; osztályához intézett szavai felérnek egy vallomással:

Végy magadhoz! –

ne csak én valljam, hogy fiad vagyok;

– mögöttem is légy, ne csak itt belül,

hogy tudjak szólni és áldozni érted

panasz nélkül, bátran, könyörtelenül.

Hogy életem egy tisztább nemzedék

lépcsőjeként sírás nélkül kibírjam:

te ölelj magadhoz!" ...

(Szegedi út)

A kifejezés egyszerűségére törekszik, azt akarja, hogy a szegény nép megértse, s ez roppant nehéz abban a korban, amikor a társadalmi igazságok nyílt megvallása életveszélyes lehet. A korabeli polgári líra hatásaitól, a szürrealisztikus képhalmozástól, a keresetten bizarr megoldásoktól hamar megszabadul, s életérzésének fájdalmas rezdüléseit sem a bágyadt rezignáció kelti, hanem az elnyomatás okozta sérülés. Nem tud beletörődni a vereségbe s elszántan, bár kesernyés pátosszal vállalja osztálya képviseletét. Ez idézi fel előtte Vörösmarty emlékét, amelyből első kötetének (A csillag nem jött, 1939) nyitó versében kiindul. S a sziszifuszinak tetsző, de soha félbe nem hagyható küzdelem kelti azokat a. rezonanciákat, amelyek már korai költészetét – noha ekkor még csak egy-egy futam erejéig – oly jellegzetesen kötik össze a régebbi korok fájdalmas lüktetésű magyaros verselésévél. Küzdésre született és a vereséget önemésztésre váltó ősök utóda ő a szocialista lírában, a munkásosztály költőfia, aki nehéz korban kapta kézhez a nemzeti örökséget.

A felszabadulás előtt egy kötete jelent meg saját kiadásában. A laza szervezeti keretben tömörült "munkásírók" egyik legjellegzetesebb képviselője. Ezek az írók a fasizmus nehéz viszonyai között is ébren tartják műveikben az általános humánum eszményeiben bennefoglalt osztályharcos szándékot és e szándék célját: a munkásosztály, a dolgozó nép felszabadításának nagy ügyét. Benjámin minden kétség, minden vereség ellenére ezt a célt követi: a szimbólumok elsokasodásának idején nyílt szóval hirdeti a zsarnok elleni "bujtó szavakat" és kikiáltja dicsekedve: "Az ellenséghez tartozom!"

{631.} A felszabadulást a köröskörül kigyúlt vöröslő fények jelzik számára. A külvárosok népének képviselőjeként mély elégtétellel mondja ki: "Túlélem a zsarnokot!" A történelmi sorsfordulóval egyidejűleg azonban nem változik meg költői hangja, a magányos harcos vívódása jellemzi költészetét még évekig a koalíciós idők furcsa viszonyai között. A "türelmetlen" munkásköltőkkel szembeni értetlen ellenszenv is bántja, ugyanakkor mély megdöbbenéssel észleli, hogy a túl hosszú ideig igába hajtott nép nem azzal az öntudattal emeli fel fejét, amely méltó lenne a történelmi eseményhez. Önvizsgálatra készteti ez a jelenség, bűntudat gyötri, amiért nem tett egykor még többet a szabadságért (Három kétely kapujában). Benjámin számára fontosabb volt a morális harmónia, mint az élet statisztikailag helyesen összegezhető eredménye; tisztában volt a múlt megannyi buktatójával, s ezért írta le követelményként már korábban Tisztaság című versében: "Önmagát mossa meg előbb, | ki tisztogatni jött ..." Idegen volt tőle minden hamis pátoszú prófétaság, küldetésének tudata a szolgálat vállalása volt, az együtt kiküzdött, az együtt megszenvedett igazságok kereséséé. Így hát egész pályájára kisugárzott az az ars poetica, amelyet még az Om mani padme hum című versében fogalmazott meg:

Néped kitett a sodró szélnek,

forgó víznek, mint imamalmát

a láma, hogy zengesd világgá

dicsőségét, szennyét, siralmát;

hogy lobogásoddal jelöld meg

a vészt, mely útjából kivetné;

hogy hite benned alakuljon

szavakba szedve, értelemmé.

A fordulat éve körül, úgy érzi, a kommunisták pártjában megtalálta végre azt az erős, megtartó közösséget, amely keretet ad gondolatai, érzelmei áradásának, megmentheti kételyeitől, felszabadíthatja alkotó energiáit (Erdőben éltem). Ettől az időtől kezdve egyenes ívben emelkedik költői-eszmei pályája. A megtalált közösség erős vonzása és a társadalmi felemelkedés útjára lépett tömegek öntudatának és egyre szépülő életének látványa hevíti, forrósítja át költészetét (Tavasz Magyarországon, Számadás). Az ózdi kohók közelében, a testvéri Bulgáriában vagy akár a "családi körben", mindenütt ugyanazt a derűs, biztonságos életteliséget találja, amelyet a szocializmus ekkor még zavartalanul diadalmas előretörése biztosít. A Hajnali karének melegszívű humanizmusában, az Éveink múlása fátyolozottabb nagy számadásában ugyanaz az őszinte és mély átélésből táplálkozó bizalom és természetes pártosság munkál, mint az Örökké élni himnikus optimizmusában. A munkásokkal, a szocializmus nagy áramával való bensőséges eggyéforrás őrzi ekkor is a sematizmus általánosan pusztítani kezdő veszedelmétől, bár nála is egyre gyakrabban törik le a költői lendület, szegényednek a képek és dallamok s feltünedezik a prózaiság. A költemények megritkulása jelzi aztán egy újabb, a korábbinál még súlyosabb és mélyebb megrázkódtatás kezdeteit.

Az Egyetlen élet (1956) és az Ötödik évszak (1962) című kötetek foglalják össze a megrendülés jegyében eltelt évek versbeöntött gyötrelmeit. A személyi {632.} kultusz nyomában járó politikai, társadalmi visszásságok, a törvénytelenségek mély megdöbbenést keltettek a költőben, súlyos lelkiismereti válságba sodorták. Oly erőssé növekedett benne a megcsalatottság érzése, hogy időnként szinte elmerülni látszott előtte mindaz, amire az életét tette fel egykor (Álmodtál Gulliver). Keserű vád és önvád füstölög soraiban, az elvonulás és menekülés mozdulata érzik (Köznapi dolgok igézete), a szégyen, a bánat tüze parázslik itt, s a régmúlt hagyományokból kölcsönzött versformákban, ütemekben a megvertség nyugtalanító tudata kering-lüktet (Ne szégyenkezz, ne legénykedj). Alapvetően filozofikus elmélyedésre hajló egyénisége s az etikai problémák iránti fokozott érzékenysége okán különös intenzitással élte át a kor megrendítő élményeit. Saját életútjának, az osztály és a nemzet sorsának, a kommunista eszményeknek új és valós költői fedezetét kellett megteremtenie e pokoljárás során. Konok következetességgel végigjárta a válság útjait, s az őszintén átgondolt eszmék, a mélyen megélt valóság oly szinten sűrűsödött költői művé, hogy ezzel Benjámin e nehéz történelmi szakasz, a tragikus események és a gyógyulás folyamatának költőileg legmagasabbrendűbb kifejezését alkotta meg a magyar lírában. Ez csak úgy volt lehetséges, hogy a bonyolult viszonyok között is ép maradt benne a legfontosabb: a munkásosztály ügyéhez való hűség. A tépelődő válság, a lelkiismeret vergődése idején is az egykori szilárd hit igazságát kereste:

Megtagadván, ami vétek,

hordom terhét az Egésznek –

így maradok hű –

írta a Ne szégyenkezzben, s mintha csak egykori önmagának felelne vissza az időben:

Fölemelt fejjel forradalmár –

így akarok élni –

szól az Egyetlen életben, s évek múlva: "... enyém ez az élet, újra ezt kezdeném" – visszhangzik a Vérző zászlók alatt refrénjeként. A "nemző, megtartó közösség"-gel való elszakíthatatlan összeforrottsága, ha lassan és visszaesésekkel is, de kiemeli ájultságából, rányitja szemét a gyógyuló élet száz jelére, az égre futó űrhajókra, a sarjadó új életekre, ifjúkora idáig fénylő kötelező erejű emlékeire, s meghiggadt, dísztelen egyszerűséggel szép nyelven írt, erős gondolati feszültséget hordozó újabb költeményei már a munkában, az újra tartalmassá és kommunista módon emberivé vált közös küzdelemben születő megbékélés igényéről vallanak:

Kigyógyul lázaiból, megmarad a világ.

S ha romjaimból, rozsdából, iszapból,

barbár düheim lomja közül

a tiszta szenvedélyt kifejted,

s az eltorzult, gyanakvó és kegyetlen

arcból olvasni tudsz, – hiszem –

vonásaimból mégis magadra ismersz,

megszelídült ivadék!

(A farkasok-nevelte fiú)

{633.} A magyar forradalmi szocialista líra több mint négy évtized alatt a politikai üldözés, az úttörés, a saját soraiban jelentkező sokféle természetű nehézségek minden ódiumát vállalva fejlődött és alakult, s elszakíthatatlan részét alkotja immár a modern magyar lírának. Legjobbjainak műveiben formailag is megközelítette, sőt esetenként elérte és túlhaladta a kifinomult polgári lírát, eszmei erejével, a jövőt megidéző pártosságával pedig az egész magyar költészet szocialista eszmeiségének tört utat.