Veres Péter

A Hajdú megyei Balmazújvároson született 1897-ben, szegényparaszti családban. Ő maga is végigjárta a zsellérsors minden állomását, gyerekkorában kiskondás, később évescseléd, idénymunkás nagygazdáknál és úri birtokokon, vasúti pályamunkás, napszámos, részesarató, árendás; mikor mire van lehetőség. A maga erejéből képezi magát, mert nem is gondolhat arra, hogy magasabb iskolát végezhessen. Szinte még gyermekfővel bekapcsolódik az agrárszocialista mozgalomba, a helybeli földmunkásszervezet tagjaként szerzi első politikai tapasztalatait. 1917-ben katona lesz, megjárja az olasz frontot, átéli a piavéi nagy vereséget. Visszatérte után ismét bekapcsolódik a község politikai életébe, a Tanácsköztársaság alatt a helybeli direktórium tagja, ezért a bevonuló román királyi hadsereg elhurcolja, internálja, és csak 1920 végén kerül haza. Itthon ismét bebörtönzik, szabadulása után állandóan csendőri felügyelet alatt áll, ennek ellenére részt vesz a Földmunkás Szakszervezet és a Szociáldemokrata Párt újjászervezésében. Kemény fizikai munka {664.} közepette, a pihenéstől elrablott időben vagy az ínség kényszerű tétlenségében születnek írásai. Első, publicisztikai jellegű írásait a Századunk, a Népszava, a Szocializmus, a későbbi Gyepsor-kötet elbeszéléseit az erdélyi Korunk, a Gondolat közli. A csendőrség sűrűn zaklatja, nemegyszer fizikailag bántalmazza, egy paraszttüntetésen való részvétel miatt újból börtönbüntetésre ítélik. Ezalatt írja meg első kötetét, az Alföld parasztságát, amelyet a Válasz közöl folytatásokban. E könyv, majd a Számadás című, egy év múltán, 1936-ban megjelent önéletrajza egycsapásra a figyelem középpontjába állítja. A Válasz révén kapcsolódik a Márciusi Fronthoz, később Szabó Pállal, Erdei Ferenccel és Darvas Józseffel a népi írói mozgalom balszárnyának hangadója, a Nemzeti Parasztpárt egyik megalapítója. Politikai tevékenysége miatt munkaszolgálatra hívják be. A felszabadulás után a Földbirtokrendező Tanács elnökeként jelentékeny szerepe van a földreform végrehajtásában, 1947–48-ban a parasztpárt képviseletében a koalíciós kormány minisztere. A fordulat éve után visszatér az irodalomhoz. Próbatétel című elbeszéléskötetéért 1950-ben a Kossuth-díj első fokozatát nyeri el. 1956-ig az Írószövetség elnöke. Országgyűlési képviselő.

Veres Péter életműve sajátos helyet foglal el irodalmunkban. Hogy a műfaji osztályozás, egyáltalán az esztétikai minőség mennyire történetileg meghatározott, az ő írásai példázzák talán a legbeszédesebben. Minden művében kivételes egyéni sorsával, példátlan akaraterejével, a társadalom áttörhetetlennek hitt, látszat-szükségszerűségeit megcsúfoló emberi teljesítményével is szembekerülünk. Életútja – az alföldi mezőváros villanytalan viskói közül, a nyomor mélytengeréből az irodalmi-szellemi élet szintjére – sokakban éppúgy a "rendhagyó esetek" hökkent csodálkozását kelti föl, amint munkáját és eszmélését, szellemi tájékozódását és küzdelmeit, szűkebb környezetének életét hűségesen rögzítő műveit sem sorolhatjuk a hagyományosan kialakult szépprózai műfajok közé; művészi erejük és hatásuk titkát tisztán irodalmi keretek között maradva, elvont szabályrend alapján aligha is tárhatnánk föl. A látszat szerint Veres Péter sarkalatos esztétikai kategóriákat hág át vagy vesz semmibe; regényeinek, elbeszéléseinek alig van cselekménye; jellemei, alakjai egyéniek, eredetiek, de csaknem mozdulatlanok, sorsuk hangsúlyozottan átlagos, amint a fiktív elem legtöbbször ürügynek látszik a paraszti világ aprólékos, látlelet pontosságú és hűségű rögzítésére. A szociografikus, dokumentáris elem kerül itt az alkotás középpontjába, s bár újabb keletű műveiben – így a Kelletlen lány című kisregényében (1960) – fokozott törekvés figyelhető meg az átvittebb, metaforikusabb ábrázolásra, a szereplők sorsának merészebb ívű rajzára, az arány döntően nem változott, legföljebb a megfigyelést, a közvetlen tapasztalást az emlékidézés oldottabb folyamata váltotta föl, s tényrögzítés helyére a lelki élet, az emberi magatartás adatai kerültek, egy zárt közösség bonyolult hierarchiájának és belső erővonalainak megragadása lett a fő cél. Az írói módszer azonban alapvetően ugyanaz maradt: a megfigyelés, az elemzés, a leírás, újabban a múltidézés és csak mellékesen, "szükséges rosszként" a fikció, a képzelet.

Műveinek e sajátszerűsége úgyszólván kezdettől fogva vita tárgya a kritikában. Mihelyt elült a lelkesedés, amit a friss hang és az eladdig ismeretlen életterület föltárása keltett, azonnal föltámadt a kétely, a tépelődés: vajon hová is sorolhatók Veres Péter írásai, miben rejlik művészi minőségük, jelen-{665.}tőségük? Voltak, akik pusztán a kuriózumot látták bennük, és a szegényparasztság tengermélyi életének ábrázolását az egzotikum csiklandó varázsaként érzékelték, "ízes nyelvéről", "természetes, romlatlan észjárásáról" szóltak, ahogy a talpraesett tisztiszolgát dicséri társaságban a gazdája, fölidézve "jó mondásait", – míg mások "kutyakötelességnek" mondták a Veres Péter-i világgal való megismerkedést, nem annyira az írások, mint tárgyuk és mondanivalójuk kedvéért, jó agitációs eszközt láttak bennük régóta esedékes reformok siettetésére. Hogy Veres Péterre nem lehet az "őstehetség" inkább megbélyegző, mint elismerő címkéjét ragasztani, az ma már nem is lehet vita tárgya. Annál hangsúlyozottabban és élesebben vetődik föl a másik probléma: az ezeréves pör eldőlte, a szegényparasztság földhöz juttatása, a szövetkezeti gazdaság megteremtése, a falu gyökeres átalakulása után a korábbi Veres Péter írások társadalmi aktualitása ma már túlnyomórészt történelem, és a múlté az a világ is, amit ábrázol. Kordokumentumok-e tehát írásai vagy többek ennél: szépírói, művészi alkotások, amelyek ma is érvényes emberi igazságokat reveiálnak, egyedi tünemény-teljesítmény-e Veres Péter prózája vagy az írói egyéniségen is túlmutató szükségszerűség munkál mögötte?

Java műveinek elemzése az utóbbit bizonyítja. A felszabadulás előtt írt két legjelentékenyebb művében – a Számadásban és a Falusi krónikában maga adja kezünkbe a kulcsot az előbb vázolt probléma megfejtésére. Az utóbbi mű 1941-ben, négy évvel a Számadás után íródott, de voltaképp annak előtörténete, a múlt felé való meghosszabbítása. A Számadás: önéletrajz, mely a "miért lettem író" kimondatlan kérdésére keresi a választ, a hivatást az egyéni életút eseményeivel és fölismeréseivel fedezve, a Falusi krónika pedig tovább bogozza: miért lehettem író, miért kellett írónak lennem? A balmazújvárosi parasztság e szociográfiája, mozgalmainak, szellemi útkereséseinek krónikája szándéka szerint is kordokumentum, de voltaképp az írói magatartás társadalmi-történeti meghatározottságát tárja föl. Nem kommentál, csak rögzít, nem idéz meg, csak elbeszél: a cím itt valóban műfajt jelöl. Ám éppen ezzel a visszahúzódással tud távlatot adni, gondolatokat ébreszteni. Az ábrázolástechnika megtévesztő külszíne mögött a Falusi krónika éppúgy én-központú, éppúgy az egyéniség letörölhetetlen bélyegét viseli magán, mint az önéletrajzi vallomás. Nemcsak jellegzetes nyelvével, tömör és plasztikus megfogalmazásai, a téma hasonlósága, de az önigazolás lappangó feszültsége és lírája is a Számadással rokonítják. Az egyéniséget azonban, kivált az írói egyéniséget, a közösség termi, – vallja Veres Péter, némileg módosítva a marxista terminust, és a balmazújvárosi szegényparasztság sorsával és sajátos színképével elég szigorú közösség is ahhoz, hogy egy rendkívül fogékony és érzékeny lelket a maga képére formáljon, ügyének megnyerjen. Az "elnyomás" szónak itt betű szerinti értelme van: a jogfosztottság, a társadalmi kiszolgáltatottság, a mindennapi betevőért való örökös harc ezt a népet olyan zárt közösséggé alakította, melynek tulajdonságai a tőle messzekerültek tevékenységét is meghatározzák, szabályrendje átszívódik a belőle kiszakadt író műveibe, nemcsak témáira, de írásainak műfajára és ábrázolási módszerére is döntő hatással van. Az "önigazolás" így válik egy közösség igazolásává, érdekeinek hatásos hirdetésévé.

Ha ehhez hozzávesszük, hogy az író szülőhelye a félország szimbóluma, a gyepsori világ az alföldi szegényparasztság alapmodellje, e réteg pedig a {666.} történelem kiszolgáltatottja és a jövő várományosa: már mélyebb bepillantást nyerhetünk a verespéteri életmű szükségszerűségébe, művészi sajátosságainak indokoltságába. Ez a zárt és mozdulatlan paraszti világ robbanással terhes, nemzedékeken át sűrűsödő energiák feszítik, örökösen elodázott felszabadulása állandó nyugtalanságban tartja. Legalsó rétegeiben, a földtelen "hárommillió koldusban" kiszolgáltatottabb és nyomorultabb, mint az ipari proletariátus. Ám hiába járják be a balmazújvárosi Gyepsor lakói kubikusokként, katonákként, hadifoglyokként az országot és a félvilágot. A hazai zsarnok hierarchián képtelenek változtatni. Elszántságuk messianisztikus színezetű "agrárszocializmusba" torkollik, melyben elevenen élnek a 48-as forradalom függetlenségi hagyományai; a földéhség, a kiszolgáltatottság és a bérmunkás-szolidaritás pedig a szocialista eszméket teszi kívánatossá; elszigeteltségük, tájékozatlanságuk és keserűségük csodaváró hitté színezi a tudományos szocializmus egy-egy kiragadott, véletlenül közéjük hullott tételét. Veres Péter eszmélésének és írói pályájának első szakasza a szegényparaszti-népi emancipálódás megindult folyamatával esik egybe és ennek adekvát művészi kifejeződése. Ez az emancipálódás természetesen nemcsak társadalmilag, hanem szellemileg is értendő, sőt, az utóbbin van a hangsúly. Hiszen, amikor íróként elindul – a húszas évek fordulóján –, a nyomás jóval erősebb, mint a feszítő energiák. A fasizmusba torkolló ellenforradalom rémület-szülte terrorintézkedéseinek időszaka ez. Ezért szükségképpen terelődött szellemi síkra az alul levők nyugtalansága, változás-vágya.

"Félrecsúszott forradalmár, tehát író" – mondja maga Veres Péter is, a Számadásban. Ez a jellemzés azonban inkább szellemes, mint igaz. Elárul valamit a külső körülményekről, az elvetélt forradalom és a két háború közti irodalmi mozgás összefüggéséről, de megtévesztő az írói egyéniséget illetően. A "forradalmár" és az "író" között ma már aligha vonnánk distanciát, sem elvben, sem az adott esetben, bár kétségtelen, hogy a közéleti szenvedély a Horthy-korszakban aligha találhatta meg a maga közvetlenebb kiélési lehetőségeit. A Számadás azonban meggyőz arról, hogy Veres Péter nem politikusnak, hanem írónak született. Erre hajtja már a homályos gyermeki nyugtalanság, mely Móricz Nyilas Misijéhez hasonlóan, a költői ambíció megvallásában fejeződik ki először, a csillapíthatatlan olvasásszomj, az újra és újra sírásba kitörő sérülékenység, de mindenekelőtt az örökké éber, a dolgok rejtett értelmét kutató figyelem. A "szerelemgyerek" szégyene, az iszákos, mindent próbáló s mindenből kikopott mostohaapa egyszerre szerencsétlen és visszataszító alakja, az az ellentmondásos viszony, amely a fiút ehhez az emberhez fűzi, oly árnyalatosan és szinte tapintható érzékletességgel elevenedik meg, mintha friss emlék lenne, pedig jó két évtized áll a történtek és elbeszélésük között. A mostoha – és a Számadás sok mellékalakja: kitűnő típusok, túlmutatnak önmagukon. Az igazi hős azonban – önéletrajzról lévén szó – maga az író. "Akit nem vesznek észre, annak mindent észre kell vennie" – írja a Kelletlen lány hősnőjéről, Tóth Boráról. Ez a mondat önjellemzés is. A fiatal Veres Péter arra törekszik, hogy ne is vegyék észre: ösztönösen iszonyodik a hamis látszatoktól, durvaságtól, a félszegségig tisztességes a szerelemben, mikor politizálni kezd, ugyancsak háttérbe húzódik, nem vállal vezetői szerepet a direktóriumban sem, csak "jegyzőit" mert taszítja a politikával együttjáró taktikázgatás és a kisebb-nagyobb őszintétlenségek. De talán legjellem-{667.}zőbb rá az a mosolyognivaló kalandsorozat, amit az irónia legcsekélyebb jele nélkül elevenít föl: a romániai internálásból szökve már a határig vergődik, de nem annyira a valóságos akadályok, mint a hamis papírok miatt való rosszérzés teszi ezt az utat kínosan hosszúvá: az akkori zűrzavarban valóban "szunyogi bajt" növeszt elefánttá. Sőt, a határról még vissza is szökik a brassói börtönbe, nem a leleplezéstől vagy vegzaturától, hanem az ezzel járó szégyentől retten meg – mindez a maga becsületére talán kórosan is érzékeny íróra vall. Módosítva a Számadás sokat idézett summáját: a forradalmat, népe szolgálatát vállaló író Veres Péter, akinek olyan problémákat is napirendre kellett tűznie és tüzesen tartania, amelyeket egészségesebb viszonyok között a zsurnalisztika vagy a politika kellett volna hogy hordozzon és megoldjon. Nem mintha Veres Péter ezzel hűtlen lett volna a maga törvényéhez, mert e törvény a közösség harcos szolgálatát is magába foglalta. De a történelmi helyzet az ő életművén is otthagyta a nyomát: írásainak átmeneti műfajában, ábrázolásmódjának dokumentáris elemekkel való keveredésében.

A Számadás azonban nemcsak szerencsés elegy, írói telitalálat is. És műfajában sem egyedülvaló a kor irodalmában. Az ellenforradalmi időszaknak éppen az emlékirat az egyik reprezentatív szépprózai műfaja. A Számadás ezek között is kiemelkedő helyet foglal el: önmutogatástól és önsajnálattól mentes kemény realizmusával, az "így történt" erőteljes megmutatásával, mint ahogy az élet kendőzetlen ábrázolása, mely még a naturalizmus programszerű hitelesség-hajszolásától is ment marad, Veres Péter legnagyobb írói erénye.

A Számadás már a kiforrott író alkotása. Az előzmény, a készülődés az Alföld parasztsága című szociográfia és a Gyepsor-kötet elbeszélései és versei. Ez utóbbiakat sajnos az újabb kiadások elejtették, pedig a költői indulás Veres Péterre is jellemző, még inkább az a program és magatartás, mely bennük kifejeződik. A címek önmagukért beszélnek: Én nem mehetek el innen, Én nem bújhatok el, Ha nem lehettél szálfa. Kassák és talán Whitman-hatás alatt írt szabadversek ezek, vagy inkább kötött prózának mondhatnánk őket, de szokatlanságuk és helyenként megdöccenő ritmusuk mögött ott a költői lélegzetvétel; az itt még nyíltan jelentkező lírai indulat később sem apadt el, csak átolvadt a prózai művekbe. A Gyepsor-elbeszélések az életmű összefüggésében javarészt szárnypróbálgatások, de akad közöttük olyan remeklés is, mint a Tél a gyepsoron vagy a Kiskondás: a technika ezekben is a krónikás leírás, de az előbbit sűrű atmoszférája, melyben egy fütet szalma megszerzése szinte élethalálharccá válik, az utóbbit a gyermeki ártatlanság és kiszolgáltatottság drámai hatású megelevenítése túlemeli a naturalista életképek szokott szintjén. A Gyepsor egyes alakjai és motívumai később, az író felszabadulás utáni műveiben is visszatérnek, bonyolultabb és teljesebb ábrázolást nyernek. De ugyanennek a témának – kivált a Tél a Gyepsoronban pedzett alapmotívumnak kibontása a felszabadulás előtt írt Szűk esztendő is. Ez a megrázó írás egy közösség küzdelme a természeti csapásokkal és a közömbös vagy ellenséges világgal. Tájleírásai átlelkesítik, ezernyi variációban elevenítik meg az egyhangúnak mondott Alföldet, a természet kiszikkadása, elsivatagosodása pedig több a leírásnál: költői látomás, mely minden kommentár nélkül is meghatározza az itt élő emberek viselkedését. A Szűk esztendőnek nincs "kiemelkedő" hőse – a hős itt maga a közösség és az itt megfigyelőként {668.} hátrahúzódó, de mégis jelenlevő író. E könyvecske föltárja, hogy Veres Péter művészi módszere kényszer és program egyszerre. A paraszti világ mozdulatlanságának, helyesebben mozdíthatatlanságának művészi problémájával más, innen származó vagy a problémakörben otthonos íróknak is szembe kellett nézniük. A tett elengedhetetlen kelléke a típusnak és az epikai kompozíciónak, még akkor is, ha eltorzult irányú, mást mond, mint a valóságos szándék, vagy ha a tett csak a gondolatokban, érzelmekben nyilvánul meg, és sosem válik valóságos cselekvéssé. A zárt és összenyomott magyar paraszti világban a tett hallatlanul korlátozott. Már a Sárarany Turi Danija is pótlékcselekvésekbe fullasztotta energiáit. De Turi Daninak, gazdag paraszt lévén, még volt valamelyes autonómiája; a Veres Péter-i világban az egyéni cselekvésnek még ez a csekély lehetősége is elveszett. Igaz, ebbe az írói adottság is belejátszik, de a környezet fölerősíti ezeket az adottságokat, és tovább sorvasztja vagy más útra tereli a tettcsírákat. Veres Péter nem tud élni a "mesék tején". Benne a fiktív motívumok rögtön a "kitalálás", a "nem igaz" gyanúját ébresztik föl. Úgy véli, aki e közösségben a "saját szakállára" cselekszik, mindjárt ki is vágódik ebből a világból. A szegényember szolidaritás kényszerű és kegyetlen szabályrendje csak az együttes cselekvésre ad morális igazolást. Szegényparaszti szektarianizmus ez, de a történelem kényszere is. Veres Péternek voltaképp két típusa van: ő maga és az egész balmazújvárosi szegényparasztság. A Számadás mostohájában megrajzolt "célszerű szegény embör" – vagyis magát a közösség szabályrendjén túltevő paraszt-kalandor – a Próbatétel Suli Kis Vargájában kapja meg a szocialista eszmékkel nyomatékosított megsemmisítő ítéletet. A Veres Péter-i ábrázolás művészi problémája nemcsak eszmei gyökerű, hanem annak a kérdése, hogy lehet-e, és milyen határok között lehet, egy népcsoportot, réteget – melyben vannak egyéni arcok, de nincsenek a szó epikai értelmében vett, egyéni cselekvésben kifejlő típusok– együttesen típussá emelni. A modern irodalomban, kivált a szocialista irodalomban, a naturalizmustól kezdve ott feszül ez a probléma.

A harmincas évek fordulóján, a Márciusi Front fölbomlása, a fasizmus előretörése, világszemléletének megoldatlanságai Veres Pétert is átmeneti kitérésre kényszerítették. Egy rohammal akarta bevenni népe számára az irodalom után az ideológia és a bölcselet területét, s nem a tehetségén vagy képzettségén múlott, hogy ez nem sikerülhetett. Ezt a nekiszánást a Szocializmus, nacionalizmus és a Mit ér az ember, ha magyar reprezentálja. Bár mindkét műben – kivált az előbbiben – vannak kitűnő megfigyelések és gondolatok – például a "népből nemzet" koncepciója, mely párhuzamos a marxista "két nemzet-két kultúra" tételével, vagy a közösség iránytszabó szerepe a kultúrában – e két mű egészében meglehetősen eklektikus rögtönzés és bölcselkedés, amely arra vall, hogy Veres Péter szocializmus-koncepciójában átmenetileg elhatalmasodtak a paraszti-szektarianizmus és a népies romantika elemei. Már korábban is taszította a szociáldemokrata párt közömbössége a parasztkérdésben, s a Gondolat és a Korunk megszűntével a kommunista értelmiséggel való kapcsolata is meglazult, s a "nadrágos emberek", polgári külsőségek között élő entellektüelek vagy éppen a művészek bohém-felelőtlensége iránti gyanakvás fölerősítette világnézetének negatív vonásait. Hozzájárult ehhez a fasizmus ideológiai nyomása és demagógiája is. Veres Péter nacionalizmusa németellenes és demokratikus, de merev, indokolatlanul kirekesztő és öncélú. {669.} Társadalmi gyökereit a felszabadulás után írt Paraszti jövendő tárja föl, amelyben a belterjes gazdálkodás, a minőségi termelés indokolt – és akkoriban nagyon értetlenül fogadott –követelését a szocializmus olyan koncepciója határozza meg, mely sértetlenül hagyja a kisparaszti magántulajdont és csak értékesítő, beruházó és részleges termelő-társulások jogosultságát ismeri el. Egyszóval a szocialista, kollektív társadalmi viszonyokat akarja a kisüzemi termeléssel – tüzet a vízzel – összeegyeztetni.

Bármi ösztökélte is, bizonyára megváltás volt a számára, hogy "vissza kellett húzódnia" a szépirodalomba. Előbb utóbb ő maga is így dönt. Politikai szereplése – a földreformban, a parasztpárt baloldali orientációjában – nem volt terméketlen, mégis a szépirodalom az igazi területe. Első bizonyíték rá a Próbatétel ciklusa és kivált a Pályamunkások. A Próbatételben a Gyepsor és a Szűk esztendő alakjaival találkozunk a felszabadulás után; a megmozdult paraszti világból egyszerre szabadabb, egyénítettebb alakok válnak ki, a címadó elbeszélésben a későbbi regénytrilógia, a Balogh család története egyik főhőse, Kis Gabri. A Dankó Jánosban a Tél a Gyepsoron elesett hőse harcolja ki emberi méltóságát. A Próbatétel korszakos jelentőségű az irodalomtörténetben: Szabó Pál Isten malmai és Sarkadi Imre Gál János útja című regényeivel ez az első hiteles, maradandó művészi értékű híradás a földreform következményeiről, a parasztság öntudatra ébredéséről, valóságos emancipációjának viharos kibontakozásáról.

De a Próbatételnél is megragadóbb, elevenebb mű a Pályamunkások. Az író itt igazán elemében érzi magát. Nemcsak, mert a téma legszemélyesebb emléke – ez a mű mintha a Számadásból szakadt volna ki –, hanem főleg azért, mert a hozzá legközelebb álló problémával foglalkozhat: mint rázódik egy szedett-vedett banda egy feladat kényszerében és a munka szorongató örömében valóságos emberi közösséggé. Kiderül itt, hogy Veres Péter a fizikai munka poétája. Alig akad egyhangúbb, aprózóbb munka – legalábbis a külső szemlélőnek–, mint a sínek cseréje, alátöltögetése; látszatja úgyszólván semmi, még az utasok sem veszik észre, hogy ahol azelőtt mint csónak a hullámverésben ingott a kupé most simán szalad. E tárgyat érdekessé, művészivé tenni: valóban fegyvertény. Titka kettős: a mélyen átérzett kölcsönhatás a szerszámok, az anyag és az ember között, másrészt annak a törvénynek hiteles megelevenítése, hogy az együttes munka, legyen "objektíve" bármily csekély jelentőségű is, a benne érdekelteket egyszerre ébreszti öntudatra és a másik iránti figyelemre. E kettős folyamat ábrázolásával mások is próbálkoztak. De alkalmasint nem lehettek érzelmileg olyan mértékben részesei, mint Veres Péter, vagy pedig zavarták őket az irodalom konvenciói; tény, hogy a Pályamunkások egy elméletileg már régóta fölfedezett és sokat hangoztatott tétel valósághitelét és gyökerét, emberi és művészi igazát minden fogás és kiütköző konstrukciós elem mellőzésével tárja föl. Ha a Veres Péter-i fikció természetét keressük: mindenekelőtt a Pályamunkásokra, valamint a Tiszántúli történetek egyes darabjaira és a Kelletlen lány több szinten érvényes jelképére kell utalnunk.

Már a Pályamunkások előtt megjelent Veres Péter legnagyobb igényű vállalkozásának, a Három nemzedék című trilógiának első kötete, a Szolgaság. A témára – a magyar parasztság "nagyregényére" már régóta készülődött. A kritika is ezirányba buzdította, már a felszabadulás előtt, a Próbatétel {670.} "ajánlása" pedig világosan föltárja, hogy az író nem szorult biztatásra. Ebben az egész magyar prózairodalom bűnéül rója föl, hogy csak "irodalmi morzsákat" csipegetett a mindenkori jelenből: hogy Arany János néhány sora többet mond a népéletről és a magyar földről, mint bármely prózai alkotás. Ez az ajánlás már – talán öntudatlanul – a Három nemzedék előzetes igazolása, ars poeticája. Veres Péter mint a népélet alapos ismerője, ha nem is mondja ki, olyan jellegű gyűjtőmunkára készült, mint Bartók és Kodály a népzenében. Egy trilógiához azonban már roppant kevés az a cselekményi-kompozíciós elem, amit Veres Péter megenged magának. A vékony mesevázra észleletek, adatok, leírások oly hallatlanul gazdag és súlyos tömege tapad, amit a történés már nem tud elviselni. Maga is merevvé, kimódolttá válik, megtörik, alakját veszíti. A mellékes elemek – tájleírások, életdarabok, jellemfestések – önálló életre kelnek, a maguk törvénye szerint, de menthetetlenül szétzúzva a mű egységét. A Három nemzedék valóban unikum a magyar irodalomban. Etnográfiai és szociológiai gazdagsága, írói megfigyeléseinek, interpretálásának elevensége éppoly vitathatatlan, mint a vállalkozás reménytelensége. A paraszti élet külterjes gazdagságú társadalmi regénye jónéhány évtizeddel korábban lett volna időszerű, mind a társadalom mozgását, mind pedig az irodalmi szemlélet változásait figyelembe véve. Ám akkor ez a "nagyregény", ismert történelmi okok miatt, megírhatatlan volt. Mire megírható lett, sőt sürgették is létrejöttét, már más művészi módszerek és szemlélet szerint kellett volna hozzáfogni. Így a Három nemzedék megmaradt kordokumentumnak, érdekes és hiteles nyersanyagnak. Hősei a Számadásból, a Gyepsor-elbeszélésekből és a Szűk esztendőből valók. Veres Péter a világban való helyüket akarja ábrázolni, mihelyt – akár műfogásként is – "bújni" akar, holott ő maga jelentette ki, hogy "nem bújhatok el" –, mihelyt másról s főleg másképp beszél, mint amit átélt és ahogy átélte, védtelenné válik, elveszíti írói szuverénitását. Veres Péter maga is érezte ezt, mert a trilógiát később A Balogh család története címmel átdolgozta. A mű feszesebb lett, de ennek nemcsak a szószaporítások, epikai túlburjánzások, hanem önmagukban értékes részletek is áldozatul estek. A baj gyökere az, hogy a művészi koncepció lényegében nem módosult, és ez a koncepció alkalmatlan rá, hogy egységes hatású nagyregény alapja lehessen. A Veres Péter-i ábrázolás középponti dilemmája – mely többé-kevésbé lappangva csaknem minden művét jellemzi –, hogy az emlékirat és a szociografikus krónika elvileg különbözik a fikcióra épülő szépprózai műfajok, a regények és a novella struktúrájától. S mihelyt a merev ridegparaszti világ mozgásba lendült, differenciálódott, közvetettebb vonásai kerültek előtérbe, a tényleíró módszer elégtelennek bizonyult éppen a mozgás érzékeltetésére. A Veres Péter-i művészetnek ez a fogyatékossága világszemléletének megoldhatatlanságával, paraszti egyoldalúságával és merevségével függ össze.

Ám ez a vállalkozás nem temette maga alá az írót. Még a sziszifuszi feladattal való küzdelem során is volt figyelme a világra, az ötvenes évek elején kezd formálódni Olvasónaplója, íródik a Laci, a Suli Kis Varga a szövetkezetben című jellemkép; Veres Péter figyelme az élet és az irodalom változásaira talán még intenzívebb, mint azelőtt. Az ötvenes évek elején a szatíra műfajának is nekivág, Almáskert című elbeszélésében. A "szatíra" persze Veres Péter-i módon értendő. A gúny nem kap önálló életet, nem hívja föl magára a figyelmet. Veres Péter nem kacag előre és nem hív föl a kacagásra. Még hangsúlyai-{671.}ban sem. "így van" – ez itt is az attitűdje – nevessen rajta, akinek ilyen a kedve. És a mű igazolja ezt a szemléletet: miközben egy "csúcsszerv" vezetői fúrják-marják egymást, férgesednek, pusztulnak országszerte az almáskertek. Föl lehetne vetni, hogy torzítottabb, elrajzoltabb alakokkal és cselekménnyel a szándékolt hatás erőteljesebb, az olvasó fölháborodása elemibb lenne. De ez a "faarcú" humor Veres Péter egyéniségéhez tartozik. Az Almáskert gyöngéje nem ebben a látszat-közömbösségben rejlik, hanem a sematikus tipizálásban: az "opportunista", a "szektás" a "jó szakember", a "demagóg" messze világító címkéiben – egy alapjában sematikus és művészietlen osztályozásban, amely az elbeszélés konstrukcióját eleve meghatározza; hiába kitűnő az alakrajz, de a jól indított szereplők kétdimenziósra préselődnek.

Bár megjelenésekor sokat vitatták, művészileg sikeresebb mű a Rossz asszony. A viták során Sarkadi Imre olvasta az író fejére a paraszti világkép ellentmondásait. Jogosan, ami Veres Péter egyes műveit és megnyilatkozásait illeti, de ezek az ellentmondások talán a Rossz asszonyban látszanak a legkevésbé. Tárgyiasulnak, belenőnek az ábrázolt témába. A parasztszármazású Majoros Józsi és az élősdi, kispolgár Keller Ibi balul sikerült házasságában a "paraszti világkép" a férj megmosolyognivaló tulajdonsága, s nem az íróé. Veres Péter ezúttal ábrázolja először iróniával – bár tagadhatatlan együttérzéssel – a faluról fölkerültek tuskó-ügyefogyottságát, gátlásaikat, kórossá vált tisztességérzetüket. Hogy az író Majoros Józsi pártján van, az "ellenpólus" ismeretében csöppet sem meglepő. Ez a nő a "házmester-mentalitás" első megtestesítője a felszabadulás utáni irodalomban – amint maga a Rossz asszony is előrevetíti a mai idők középponti problémája: az "ahogy lehet", a "sodródás", az élősdiség kispolgári erkölcsének és az alkotó munka követelményeinek összeütközését. Igaz, a problémát nem oldotta meg, csak fölvetette, kiterítette – de ennél tovább lényegében ma sem jutottunk. Mindenesetre a Rossz asszony két remekbeszabott főalakjával, kihegyezett konfliktusával több szempontból is kiemelkedő mű: az egyetlen városi téma, közvetettebb probléma az írói oeuvre-ben, egyszersmind messzihangzó nyitánya az 1956 után kibontakozó, főleg a fiatal írók tevékenységét jellemző "morális aktivizmusnak".

A "rossz asszony" leleplezését – 1956 után – a "kelletlen lány" együttérző, metaforikus jelentőségű dicsérete követi. Tóth Borában, a többiek közt elvesző, szerény, az életet inkább elszenvedő, mint formáló hősben ismét föltámad a lírikus Veres Péter; a Kelletlen lány kimondatlanul is az író emberideáljának igazolására íródott. Vannak, akiknek sorsuk lehetetlenné teszi a cselekvésben való önkifejtést; de az ilyen élet csak kívülről nézve hiábavaló. Belső igaza azon múlik, hogy mennyire sejti meg, éli át a rámért sorsot. Ez a probléma kezdettől fogva ott bújkál Veres Péterben; csak a mozgalom, a közvetlen történelmi feladatok vonták el a figyelmét róla. Most, a nyugodtabb időkben, s érettebb gondolkozással, szembenéz vele. S nem bölcselői-művészi módon. Tóth Bora áhítja a szerelmet, a gyermeket, a társas életet, tágabb értelemben a világban való részvételt. De nem lehet kezdeményező, tiltja a szokás, tiltja alkata, helyzete, női szemérme. Elbukik a nem szebb, csak tetszetősebb, föltűnőbb húgával szemben: ő csak "második asszony" lehet. Mások víg farsangját ő robotolja le a szürke hétköznapokon. A Kelletlen lány története mégsem pesszimista. Tóth Bora boldog lesz, bármennyi baj is {672.} éri, mert helyére kerül: magában hordozza, termi, szövi azt a világot, amely mind tágulóbb körökben fogja magába az emberiséget. Kár, hogy a regény vége elkapkodott, vázlatos. Az író Tóth Bora házasságáig egyenletesen magas színvonalon tartja a művet, ezután ismét a krónika szintjére ereszkedik. Megrettenve a metafora kicsorbulásától, távirati stílusban szalad végig a történet végén, Tóth Bora elárvulásán. De a kitűzött célt így is elérte: elmondott valamit azok helyett, akik nem tudnak beszélni, "nincs nyelvük" hozzá – még ma sem. És sorsuk értelmét is – bár ki nem mondta – fölfejtette.

Másik, 1956 után írt kötete, a Tiszántúli történetek, szövevényesebb jelentést vetít elénk. A főhős itt Török András, a szolgák, a szegények között a csahos, a csatlós. Már a Próbatételben is előtűnik ez a figura, az örök csendőr, az örök karrierista. Gyermekkorát ábrázolva, Veres Péter még nem tudja személyes emlékeit hőse jelleméhez szabni: itt az alak és események még külön pályán járnak. Annál jelentékenyebb – az életmű egészében is – a ciklus Egy erős nap és Ki mit őriz, abból él című darabja. E múltban játszódó eseménysor mai értelmet, jelentést nyer. Mindenekelőtt azzal, amivel a Próbatétel: a fizikai munka példátlan hitelességű ábrázolásával. Bármennyire differenciálódik is az emberi munka, az erőfeszítés nagyságát csak a feladat és a vele szembe került ember viszonya mérheti. Az erőfeszítés vagy kiszolgáltatottság látványa éppoly megrendítő, ha az űrhajóst látjuk bonyolult masinériájával a végtelen mindenségbe vetve, mint egy öreg, köszvényes napszámos, egy villa szénával, a meredek gát oldalán, melynek koronája számára messzibb van, mint az Esthajnalcsillag az űr jövendő utasai előtt. Mindkét esetben élethalálharcról van szó: az arány a feladat és a képesség között lényegében ugyanaz. Veres Péter ezt nem spekulatív módon következteti, hanem egy villanásnyi képben fejezi ki. A Ki mit őriz, abból él egy kis emberi közösség viselkedésének, az egyéni akarat felszívódásának, a lopás muszáj-erkölcsének félelmetes hitelességű oknyomozása; mint lesz szükségképpen közösségi tartás, reflex abból a tényből, hogy egy birtokon dolgozóknak sem közük nincs a munkájukhoz, sem pedig méltó részük a haszonból. E problémára való fölfigyelésben – és persze a legjobb Veres Péter-i írásokkal vetekvő ábrázolásában ismét vitathatatlan az úttörő érdem. Számtalan jel van rá, hogy egy közösség viselkedésének lélektani vizsgálata, kimondatlan erkölcsi szabályrendjének föltárása, az ösztönös impulzusok kivetítése a mai irodalom egyik legfontosabb feladata.