Szabó Pál

1893-ban született Biharugrán, az "alsó soron, ahol egyfelől az urasági földek zárták el a paraszti szemhatárt, másfelől pedig a nagyutcai módosabb kertek". Nehéz gyermekkor után tizenhét éves korában félárva maradt, nyakába szakadt a család minden gondja. A bajokra legényes vállalkozókedvvel felelt: beállt kőművesinasnak, végigtanulta az építőiparnak úgy szólván minden szakmáját és közben bekalandozta a környéket is. Megjárta az első világháború harctereit; a forradalomban nagyobb szerepet nem vállalt, a Tanácsköztársaság bukása után mégis kétévi helyi internálásra ítélték. Politikával foglalkozik, családot alapít, folytatja mesterségét, míg {673.} egyszer tollat fog. Harminchét éves korában írta le "írói igénnyel" az első betűt. A Körösvidéknek küldött riportok után Bajcsy-Zsilinszky Endre Előörse közölte írásait. Első regényét, az Embereket a Sylvester-nyomda adta ki, majd utána rögtön a Franklin is megjelentette és idegen nyelvekre fordították. Az íróvá válással egyidőben a politikai munka is újra vonzani kezdi: egyik szervezője a harmincas évek elején a kisgazdapártnak, időközi választáson képviselőjelöltként is föllépett. Könyvei az első regény sikere után szinte évente megjelentek – csak Dózsa-regényének, A nagy temetőnek nem talált 1945-ig kiadót. Sinka István és Barsi Dénes társaságában hetilapot is kiadott, Komádi és Vidéke címmel, s betiltása után 1935-ben elindította a Kelet Népét, amelyet aztán Móricz Zsigmondnak adott át. 1938-ban átvette Mezőfi Vilmos lapját, a Szabad Szót s a "népi" baloldalnak és népfrontnak ezt az igen nagy példányszámú újságját 1944-ig szerkesztette. Az 1939-ben alakult Nemzeti Parasztpártnak elnökévé választották. A felszabadulás után volt szerkesztő, képviselő; sokat utazott és cikkezett; írt színdarabot, filmet és egyik elindítója lett az új szellemű irodalomnak.

A parasztságból érkezett írók sorában Szabó Pál egy ideig "menekülő" írónak is tűnhetett: mintha azért írna, hogy életformát változtathasson. Hitelesen szól a faluról, de valójában a kitörés módozatait keresi, hőseinek ösztönös lázadása ezt a rejtett szándékot példázza. A szociográfiák, parasztkrónikák szerzői, megírván az elmaradottság és kisemmizettség sötét jelentéseit, tárgyilagos fegyelmezettséget és szigorú morált is kötelezővé tettek. Műveikben az osztályszolidaritás erkölcsi kódexét is megszövegezték. Nemcsak megírták a paraszti élet valóságát – vállalták ezt a sorsot, életformájával és ízlésével együtt. A férfikorában íróvá avatott Szabó Pált meg előbb mintha könnyelmű elvágyódások és illúziók légvárai is csábították volna. Az első regények (Emberek, 1930; Békalencse, 1931; Papok, vasárnapok, 1933) hőseit az emészti, hogy a falu szűkös, sivár világából nem képesek kitörni. Fiatalságuk, életkedvük az örökös, egyforma gond taposómalmában őrlődik fel. A falusi középosztályra, kisurakra, hivatalnokokra haraggal néznek, de mintha az író is azonosulna a Barna Bertalanok elvágyódásával s bár rosszat mond az úri világról, igazában jól érezné magát a kevesebb gondú környezetben. Ezért rajzolja az Emberek fiatal, elárvult parasztlegényének és a szép postamesternőnek szerelmét annyi együttérzéssel, ezért fest idillt a Békalencsében, s a Papok, vasárnapok úrellenességét is ez a rejtett, de feltörő nosztalgia édesíti helyenként könnyű szerelmi olvasmánnyá.

Szabó Pál későn lett íróvá, de irodalomba lépése nem akármilyen volt. A kor legnagyobb prózaírója köszöntötte a Nyugatban. Móricz ezt írta 1931-ben: "Ady Endre: Vér és arany. Azóta nem volt bennem ilyen izzó és olvadt láz, öröm és meghatottság irodalmi jelenség előtt, mint ma, hogy elolvastam egy új ember új könyvét. Szabó Pál, aki írta, hat elemit végzett ... Van neki egy holdja! Van neki egy talpalatnyi földje! És azon a földön úgy meg tudta vetni a lábát, hogy övé az egész falu. Övé minden embere, férfiak és nők és gyermekek és az övé minden hangulata."

Móricz rajongó üdvözlése nem érdemtelen írónak szólt. Az első művek azonban még nem voltak kiforrott alkotások. A szemlélet még bizonytalan volt, a stílus könnyűségekbe és modorosságokba tévedt, jelentkezett a felszínesebb humor, s a lírai áradás néha nagyotmondásba siklott. Felemásság {674.} érződött az induló író műveiben, különösen a Békalencsében és a Papok, vasárnapok címűben. Az első regényeket is átitatja az ösztönös lázadás, kereső nyugtalanság és szenvedély, de a történet minduntalan áthajlik az idillbe, megzavarva a művek belső logikáját. A Békalencsét még naiv bizalom formálta: a módos falusi legény családjába akadálytalanul jut be a szolgáló lány, a dzsentri segédjegyző parasztlányt vesz feleségül, s a fiatal tanítónő azért marad egyedül, mert nem fogadta el a parasztfiú kezét. A falusi környezet és a parasztszereplők is itt jobbára csak a humoros keret megteremtésében működnek közre. Az idill kivirágoztatásához járulnak hozzá, egyéb szerepük nemigen van. A társadalmi kérdések is elvesztik súlyukat ebben a felfogásban, minden egyszerűnek és könnyen megoldhatónak látszik, legfőképpen az osztályok közötti ellentét eltüntetése. A Papok, vasárnapokban tovább folytatódnak a szerelmi bonyodalmak, romantikus, egyke ellen hadakozó református lelkész személyéhez kapcsolva. Ebben a regényben is a könnyű megoldás kelti a felemásság érzését. Zákány István szépszavú prédikációi felébresztik az egykébe süllyedt ormánsági falut, s a befejezés egyszerre köszönt derűs fordulattal a szerelmesekre és a falura: a párok boldogan egymásra találhatnak, s az egykézést is megtörik a papjukra hallgató parasztok.

A későn íróvá érő Szabó Pál pályakezdő regényeit nem formálta még kiforrott életkoncepció. Ösztönös lázadását elnéző szeretet tompította, hitt a parasztság és középosztály közeledésében, sokat remélt a falusi vezetők megértésétől. Jóhiszeműen és bizalommal tekintett szét a világban, s a nehéz évek tapasztalatait elfeledtetni látszott a siker, s a bajokra illúziókkal felelt. Ez a felemásság és naiv társadalmi látás azonban épp csak megérintette Szabó Pál műveit. Újabb könyvei( Anyaföld, 1934; Csodavárás, 1937) már Móricz szavait igazolták, a következőben (Szakadék, 1939) a középosztályba emelkedés lehetőségével számoltatja le hősét; majd véglegesen kiforrt egyéni világképe, megteremtve tárgy és stílus teljes összhangját (Őszi vetés, 1940; Lakodalom – Keresztelő – Bölcső, 1941–1943; a trilógia új kiadása Talpalatnyi föld címmel jelent meg).

Ezek a művek igazolták az induláskor érzett reményeket. Igazi elemére talált, amikor a falu mindennapjairól, látszólag eseménytelen és mozdulatlan életéről kezdett írni. Az is kiviláglott ekkor, hogy Szabó Pál igazi mesélő. Kifogyhatatlan a történetekben, könyveiben megállíthatatlanul folyik az elbeszélés, föllazítva a szerkezetet is; kitérőkbe, epizódokba tér, színeit váltogatja, a komorat derűssel cseréli, anélkül, hogy a mese egyenletes ömlését ez bármikor is zavarná. De ekkor is hiába keresnénk a szociografikus módszerű ábrázolás szigorú, mindennek végére járó, földerítő konokságát írásaiban. Szívesen kalandozik, történeteit néha félbehagyja, s egy jó anekdota vagy szép idill kedvéért szeszélyesen elkanyarogtatja regényei cselekményét. A mese ömlését biztos mederben tartja ekkor már a hiteles falukép és a belülről látott emberek rajza. Szabó Pál falujának külön éghajlata van, és embereinek külön természetrajza és viselkedésformája. S a meséléshez még valami társul, amit rajta kívül addig, faluról írván, hasonló módon senki nem tudott megszólaltatni. Történeteiben "koldusok, elesettek, rongyparasztok, becstelen urak és jó emberek fölött diadalmasan zeng az élet lírája". Regényeit életöröm járja át, – életöröm, amely már nem kötődik az első regények Szabó Dezsőt idéző romantikájához, pátoszos nagyotmondásához, hanem a belülről látott {675.} falu új színeiből és új lehetőségeiből sugárzik. A "sívó paraszti világban" is meglátja a szépet: ez a forrása regényei újszerűségének. Móricz Pillangója és Boldog embere is megörökítette a szegénység életében kinyíló szép lehetőségeket, de az idillt körülhatároltnak, kivételesnek, az élet ünnepi ajándékának látta. Szabó Pál világát meg mindig átitatja az életöröm, ami onnan ered, hogy az emberi élet változatossága, kimeríthetetlensége tölti el a fölajzott öröm érzésével. Magának a létezésnek örül, újra meg újra elgyönyörködik a természet látványában, az évszakok megismétlődő, de mindig újat is hozó egyszerű csodáiban. Hőseiben gyakran fölpárázik a megnevezhetetlen indítékú öröm, mely az életnek, falunak, földnek, égnek, szerelemnek szól. Annak, hogy mindig "folyik az élet millió hangszeren játszó muzsikája". S ez már nem is a naivság lelkendezése és nem a megszépítésre ösztönző hiedelmek illúziókat ébresztő hatása. Annak a tudata, hogy az életet az adott keretek között is élni kell és lehet. Az életöröm beleszövődése a regényekbe ezért nem is vezet ekkor már költői stilizáláshoz, idillizáló hangulatokhoz vagy a falu ünnepies fölemeléséhez: a látszólag eseménytelen és mozdulatlan mindennapok egyszerű történeteibe ágyazódik. Írói világérzés és társadalmi érvényesség jut ebben összhangra: az Őszi vetés és a Talpalatnyi föld világát már ez az összhang jellemzi. Az életöröm kifejeződése nem is szándékolt, abban az értelemben legalábbis nem, hogy semmi programszerűség nem érvényesül jelentkezésében. Erőszakolás nélkül, önkéntelenül árad rá emberre és tájra, a regények lapjain megelevenülő élet működésének természetes részeként. Ezért is volt elhibázott az a párhuzam, mely Szabó Pál és Giono között rokonságot állapított meg. Giono város- és civilizációellenes, eltökélten hirdeti az egyszerűhöz és természeteshez való visszatérés áldásait és titokzatos kapcsolatokat sejtet ember és természet viszonyában. A Giono regények "örömmel élni" jelmondata egy tudatosan kimunkált új-primitív életforma programjának élén áll. Szabó Pálnak ehhez az életet lefokozó primitív eszményhez semmi köze nincs. Felszabadulás utáni regények tanúságára is lehet hivatkozni. Új színt vitt műveibe, hogy szemtanúja lehetett a változó életnek, s ha nem is aggodalmak nélkül, leginkább az lelkesítette, hogy a falu is kezdi megismerni végre a városiasodás életet könnyítő adományait. Azután az is nyilvánvaló, hogy regényeiben nyoma sincs az irracionalizmusnak, sem a misztikusan elvarázsosított természet-élménynek. Érzékeknek szóló tájképeit is a falu-ábrázolást átjáró írói világérzés teszi elevenné: "Soha máskor nincsen ilyen színe, szaga a határnak, mint április elején. Könnyű szél fujdogál délnyugatról, a mező zsendül, a vetések egyhelyt barnák, szinte haragoszöldek, máshol csak zöldek, közönségesen, de a nap iránt, inkább gyengesárgák s a föld omlós, porhanyós, a dűlő megszikkadt s a keréknyomok olyanok, mint megannyi szíj. Az ég kékje mélységesen mély és végtelen; távol egy erdőbokor mellett gyűrődik a fény, mintha folyna s magával sodorja a távoli tájak fáit, erdőit. A gép menet közben hol erre, hol arra billen, aszerint, ahogy hajlik vagy emelkedik az út."

Nem is csak szépek, harmatosan üdék és derűsen csillogók Szabó Pál tájképei. Azt az érzést is képes velük sugalmazni, hogy még elesett, meggyötört hőseit is az élő, lüktető természet veszi körül; végtelenné táguló nagy világ, amely ugyanúgy az élet mély líráját, az egészség és erő hitét fejezi ki, mint a szerelem vagy a születés. Az eleven táj érzékeknek szóló csillogásában alka-{676.}lomadtán részvét és fájdalom is benne rezeghet, és a falusi élet bezártságában mozgó hősei a természettől is nyerik azt az életet vidámabbá avató élményt, amit a társadalomtól hasztalan remélnek. A természeti képeket csak úgy, mint a regényeibe beleszövődő életkedv áradását Szabó Pál időélménye is táplálja. Minduntalan visszatérő fordulata, hogy tájak és emberek felett "általzúg az idő". Érzékeibe, ösztöneibe ivódott, hogy az egyéni sors beleágyazódik a történelmi sodrásba, s az emberi élet a megmérhetetlen idő folyamatának része. Időélményét lírai-érzelmi telítettségű stílus közvetíti, jelezve, hogy nem tudatos vizsgálódások késztették ennek belátására, S a helyenkénti túlzások is az érzelmi túláradás számlájára írhatók. Az érett regények hangulatának azonban egyik mellőzhetetlen színezője lesz majd ez az élmény. A paraszti élet. valóságos rajzát, a mindennapok egyszerű történeteit, a lazán összefűzött életképek egymásutánját a nagy távlatokat érzékeltetni képes szemlélet is elválasztja a megszokott falu-ábrázolásoktól. Nem sarjad ebből falu-mitológia, és a megfigyelések, részletezések bő áradását sem töri meg. Ez válik Szabó Pál igazi hangjává: a líraian hangolt időélmény és életkedv az Őszi vetés, Lakodalom–Keresztelő –Bölcső és az Isten malmai, Tavaszi szél meg az Ahogy lehet erős hangulatának forrása. De ehhez líraiságnak, írói életérzésnek és társadalmi látásnak kellett helyes arányba jutnia.

A kísérletezés állomásairól a harmincas évek elejének novella termése is fölvilágosít. Külön műveket termett ekkor még a parasztélet válságos, nyomasztó helyzetének földolgozása és a nyomort, népi tehetetlenséget, az erők céltalan sorvadását mesébe oldó, jelképekké nagyító szemlélet. Novellái egy részében (Új Krajcár, A trombitás, Tapasztó Péter fejfája) társadalmi helyzetrajzokat elevenít meg, a nincstelenség sötét életképeiből ad részleteket. Másféle igényt jelez, hogy próbákat tesz a mese és valóság együtt-lélegeztetésére, a tágabb viszonylatok jelképes kifejezésére (Béres asszony legendája, Szépkisasszony, Szegi Anna csókja). A legenda, tiszta mese, az álomvilágban járó jelkép azonban, melynek titkot és csodát kellene lehelnie, nem Szabó Pál igazi műfaja. Neki az élet kuszáltnak, rendezetlennek tűnő áramaihoz kell kötődnie, hogy hajlamai szerinti ép, befejezett műveket alkothasson. A falusi élet látszatra céltalan mozgását kell figyelnie, a napok eseménytelen ritmusát követnie, hőseit a maguk megszokott életkereteiben – munkában, családi környezetben, mulatozásban – nyomon kísérnie, hogy valóságot idéző hitelesség és hangulati elhitető sugalmazás egymást erősítve szólalhasson meg. Amint ez létrejön: realista megfigyelések hiteles adataira támaszkodó részletezés meg humor és anekdota illeszkedik össze zavartalanul regényeiben, s műveitől épp úgy elvitathatatlan lesz a "parasztsors" valódisága, mint a mindent beragyogó líra igazsága. Így történhet, hogy a faluról legtöbbet mondó könyvében, a Lakodalom – Keresztelő –Bölcsőben is mintha folyton mellékes dolgokról beszélne. Az első részt a lakodalom előkészületei töltik ki, és a színen a főszereplők alig jelennek meg; a másodikban egy özvegyasszony életének bonyodalmait szövi nagy kedvvel az író; a harmadik részben legtöbb szó a bíróválasztásról esik. Piros Góz és Juhos Marika élete belefonódik a faluéba: néha láthatóvá válik, majd egy időre eltűnik szem elől. Ezzel a szerkesztési megoldással él legtöbb felszabadulás előtt megjelent regénye. Változás majd csak 1945 után figyelhető meg a kompozíciós eljárásokban: a tudatosabb igény a regényformát is igyekszik szervesebbé és zártabbá formálni.

{677.} A líraiságot, életörömöt igazában csak néhány élethelyzetben engedi bőségesebben érvényesülni. Az első regényekbe nemcsak a társadalmi látás bizonytalanságai vittek zavart. A líra is modorosságokat sodort magával, zengő és pongyola mondatokat a népi őserőről. A társadalmi illúziók szétfoszlásával azonban a lírai szemlélet is megtisztult. Legszebb hangjait majd a szerelmi történetekből ismerjük meg. Örömmel és meghatottsággal ír a szerelemről, fiatalok egymásra találásáról, a házastársak életéről. Elfogódottság vagy tartózkodás nem gátolja abban, hogy némelykor a nyersebb erotika jeleneteit is meg ne mintázza. Ám ekkor is jó ösztöne irányítja, mert nem veszti el humorát: ilyenkor is derűs vagy kacagtató fölénnyel nézi hőseit. Mesterkéltség nélküli ez a magatartás, hiszen a szerelmet az élet nagy csodájának – ha nem a legnagyobbnak – véli és természetes emberi megnyilatkozást lát benne. Még azt is tudomásul veszi, hogy emberei némelykor vétenek az erkölcsi törvények ellen; szigorú ítélet helyett azonban inkább kifigurázza őket. Csaknem áhitatos lesz azonban a hangja, mihelyt összeillő és egymás mellett jóban-rosszban kitartó párokról írhat, amilyen a Lakodalom – Keresztelő – Bölcső Góz Jóskája és Juhos Marikája. A felszabadulás után a társadalmi átváltást is nagyrészt azzal kívánta érzékeltetni, hogy az új erkölcs meghonosodásáról tudósított (Hajdú Klári, Kék ég alatt).

Az első regények után az is nyilvánvaló lett, hogy Szabó Pál legbiztosabban a részletek rajzához ért, az új tartalmú és hangulatú életképek mozaikjainak laza összeillesztéséhez. A szerkezet lazaságában, a cselekmény látszólag céltalan és kusza szétágazásában, a részletek bőségében és csillogásában ugyan már impresszionizmust is láttak. Az impresszionizmushoz pedig semmi nem köti Szabó Pál műveit, a részletek kedvelése sem arra vall. Epizódjai, vékony szállal összetartott történetei nem "metszeteket" világítanak meg az életből, hanem a falusi társadalom jellemző képeit, alakjait, szokásait elevenítik meg. Ám igaz, hogy a regények belső logikáját, az egymáshoz tartozó jelenetek értelmét néha késleltetve bontakoztatja ki sajátságos szerkesztési módszere. A mindennapok ritmusát idézi fel regényeiben a szeszélyesen bogozódó cselekmény. Drámai szerkesztés helyett ennek a világlátásnak az epizódokból épülő regényforma felel meg, mely a tudatos "megszerkesztettséget" azért is mellőzi, hogy a falusi élet közvetlen szemlélőivé avathasson. Ösztönösebb forma ez, mint a tények társadalmi látásához szigorúan ragaszkodó szociografikus módszerű kortárs prózaíróké. De Szabó Pálnak nem érdeke sem az, hogy nagyszabású hősöket formáljon meg, sem pedig a drámai ellentétek kiélezése.

Regényei nem is ábrázolnak tragédiát. Nem ismerik azt a feszült, terhes, sorstragédiákkal teljes légkört, ami a magyar szépprózában Gárdonyi Géza "vasárnapiasan tisztára söpört" faluja után kezdett általánossá válni. A Nyugat kritikusa találóan jellemezte 1939-ben regényeit, midőn azt írta, hogy Szabó Pál hőseivel nem történnek csodák, világának nincs ege és pokla, mert józan határt szab fölfelé, de lefelé is kemény mértéket tart. Egy-egy hősét meghurcolja a szenvedély, vagy más módon válik ki a falu közösségéből, megszokott rendjéből, de az Emberek Barna Bertalanját, a Szakadékok Hódi Pistáját, az Őszi vetés Rózsa Mihályát vagy a trilógia Piros Góz Jóskáját sem az elmélyült jellem-tanulmány avatja regény főhőssé. Jellemző módon a trilógia főhőse az első kötetben alig lép elénk; híre és tekintélye felől érte-{678.}sülünk, alakját megvilágító cselekedete pedig a menyasszony szöktetésen kívül egyéb sincs. Az író figyelmét a lakodalomra készülődés köti le, azután a szokásokat részletezi bőségesen, néhol már néprajzi érdekkel, és humoros jelenetekkel tarkítja a cselekményt. Ebből is látható, hogy hősei környezetét festi szívesebben és főként arra ügyel, hogy alakjainak a faluban elfoglalt helyét jelölje meg pontosan. Mert a lazaságban és látszólagos céltalanságban végül is ez teremt rendet. A regényekben benne lappang egy értékelő, rangsort megállapító tudat arányokat teremtő, embereket, dolgokat minősítő ítélete. Ezért van, hogy kevés szóval tud jellemezni, s regényeiben a teljes falu ábrázolásának igényét és megvalósulását érezzük.

A felszabadulás előtt a Lakodalom– Keresztelő – Bölcső fejezte ki leghívebben Szabó Pál mondanivalóját. A trilógia annak készült, hogy Piros Gózék házasságában a "szép szegénység" életéről beszéljen, a "fakó és szomorú" ellenében. De még ez az észrevehető eszmei célzatosság sem vonja maga után Gőz Jóska alakjának fölnagyítását. Derekasság és szívósság jellemzi, az erkölcsi kiválóságot a jellem hajlíthatatlansága biztosítja. Nem kiemelkedő hős, életre szóló nagy cselekedete nincs, sokaktól mégis megkülönbözteti, hogy elszántan dolgozik, s nem engedi, hogy családja elmerüljön a szegénységben, a kietlen nyomorúságban. Kevés földjén virágoskertet teremt s él, ahogy tud, néha ügyeskedve; lázadó indulatait is lefojtva; azt a keretet tölti meg, amelybe beleszületett, ám azt hiánytalanul. Nem űzi a kitörés vágya, nem ismeri az előző regények hőseinek nyugtalanságát és zavaros álmodozását. A Lakodalom – Keresztelő – Bölcsőben megrajzolt "szép szegénység" azonban nemcsak lírai csillogást hozott. A derűs történet többet mondott, mint amit az idill egyszerű áttetsző vonalai kifejezhetnek. A nagybirtok és parasztság semmivel nem csillapítható ellentétéről is magától értetődő, végleges érvénnyel beszélt, s ugyanúgy arról is, hogy fordulatnak, változásnak kell jönnie. A trilógia Piros Gózát ez a tudat formálta csöndességében, nem lázadó mivoltában is jövőt idéző hőssé. A jövő sejtelme lappang a regényben: az idillt is ez érteti meg, de a főszereplőknek a falu rendjével, szokásaival szakítani tudó elszántságát is. Együtt pedig erőt és bizalmat fejez ki. A megbúvó, tehetetlen szegénységgel szemben az életet a maga javára alakítani képes magatartás dicséretét mondja el.

Szabó Pált nem érte készületlenül a felszabadulás. A Bölcső zárójelenetében megszólalt a hit, hogy változásnak kell jönnie: "A hitek, azok jók, csak új igék kellenek a templomokba s új Angyal az egyletekbe, mezőkbe, mert a régi papolásnak vége. Aki ezt hallgatja, elpusztul menthetetlenül." Ami bizonytalan vagy többértelmű volt Szabó Pál világképében, 1945 után kitisztult és egyértelművé vált. Könyveit régebben mindig az íratta, hogy "a faluban a paraszti elmaradottság végtelen, mint a tenger". Góz Jóska is egyedül küzdött a sivataggá váló határban, de nem is csatlakozhattak volna melléje mások, mert közbeszólt azonnal a sokféle, parasztot sújtó, nagybirtokot védő törvény. A történelem fordulata a parasztság fölemelkedését ígérte. Az ösztönös életszeretetet is tudatosabbá formálja ennek a fordulatnak és a jövő távlatának az ismerete. Az új élet elindulását, a földreformot, a politika küzdelmeit rajzolta meg az Isten malmaiban. 1948-ban írta a regényt, s a dátum jelzi, hogy a szocializmus ügyének vállalása nem okozott neki töprengésre való gondot. Egyik első kísérlet volt ez a regény, hogy a falu történelmi {679.} változását a széppróza is fölmérje a maga eszközeivel: az erők összecsapását és átcsoportosulását megrajzolja és a politikai körülményekről, a pártok küzdelméről is képet adjon. Szembetűnő áthangolódással járt, hogy az író erre a feladatra vállalkozott. Elmosódó társadalmi jellemzés helyett élesebb rajzolatú lett a társadalmi, sőt a világnézeti és politikai mérlegelés. Hősei cselekedetét új nézőpontból is szemlélni akarja, a jellemábrázolás ennél fogva többrétegűvé és elmélyültebbé vált. Az időpont realitása is diktálta, de az írói alakító szándék is közrejátszott abban, hogy a szerkezet lazaságát kezdte fölváltani az eszme kifejtéséhez jobban simuló tudatosabb kompozíció, mely a részletek összekapcsolását, egymásból következését kísérte nagyobb figyelemmel. Legtöbbet mégis a hősformálás nyert ettől a fordulattól. Régebben szereplőit jobbára csak az élet köznapi és mindenkire egyformán érvényes mozdulataiban keltette életre. A hitelességet így is hordozták, de a jellemeknek alig volt kiterjedése; ami egyénítette őket, az öntudatlanul viselt magatartás volt. Az Isten malmai a történelmet kívánta láttatni és a történelem szereplőit – írónak és hősének egyaránt az összehasonlító, ellenőrző tudatosságig kellett emelkedni, vállalkozásának másként nem felelhetett volna meg. Megpezsdülő életről, új lehetőségekről szólt a regény, és az őszinte bizalmat az sem zavarhatta meg, hogy a kritika a falukép némely hiányát is fölrótta a szerzőnek. A felszabadulás falun játszódó történelmének máig legjobb ábrázolása az Isten malmai.

Ezután következő művei a pálya egyenes vonalát kitérítették irányából: átmenetileg az eszményítő sematizmus útjára vitték Szabó Pált. Az Új föld (4953) nagy vállalkozásnak indult; az írói szándék szerint még az Isten malmainál is nagyobbnak. Két év eseményeibe a falu szocialista fejlődésének minden lényeges elemét bele akarta szőni: az emberi és politikai történetet egyaránt, fokozott gonddal ügyelve a politikai munkára is, s az emberi tudat újjáalakulására meg a születő élet minden mozzanatára. Az Új föld a szocialista regény típusa kívánt lenni, kivált abban, hogy a kibontakozást helyezte középpontba: a kis létszámú, kevés földön gazdálkodó termelőszövetkezeti csoport megerősödésének történetét mondta el. Szabó Pál életigenlése azonnal és fölfokozottan visszhangzott a társadalom változásaira, ám lelkesedését nem mindig szembesítette az értelem ellenőrzésével. Az Új föld 1953 júniusa előtt íródott. Rosszalt ez a regény némely politikai és társadalmi jelenséget, ám főként szervezési hiányokat vett észre, a bajok gyökerét a szervezés fogyatékosságaiban ismerve föl, mert a parasztság útját és jövőjét ekkor diadalmasan emelkedőnek, gyors és azonnali sikereket hozónak látta. Ugyanilyen könnyűnek hitte az emberek tudatának,erkölcsének újjáformálódását. Az eszményítésnek engedelmeskedett Szabó Pál, midőn embereit a politikai tudatosság és az erkölcsi emelkedettség gyorsütemű fejlődésén vezette végig. Ebben az eljárásban az országos helyzet politikai félreismerése is közreműködött. Ám az sem tagadható, hogy még az eszményítésben is a jövőt előlegező jószándék munkált, mely a távolit is közelinek és valóságosnak szerette volna látni.

A jelen életét az Új föld után is belső hevületű érdeklődéssel figyelte. Erről tanúskodik a Kék ég alatt címen megjelent gyűjteménye is, mely három új regényt tartalmaz. Mindegyik regény a mai, szoros értelemben vett jelen életét rajzolja. Az élet szeretete és az élet iránti bizalom íratta ezeket a regé-{680.}nyeket is – az a meg nem törő hit, hogy az élet mindig előbbre megy, diadalmaskodik az emberi küzdés és jobbat akarás. A mi átmeneti korunk is egyre gazdagodik – vallja az író –, ám ezzel együtt az új gondok is megjelennek. Az új regények a "szépülő szegénység" életéről akartak szólni. A Tiszán innen, Dunán túl ... és a Szereposztás a gyorsan változó jelen életét rögzíti és arról beszél, milyen ellentmondások, nyugtalanító jelenségek kísérik a fejlődést. Elsősorban azt írja meg, hogy "végre kopogtat a falvak ajtaján a szocialista Magyarország". Ezt nemcsak az írói reflexiók akarják elhitetni, most is arra törekszik, hogy megállapításainak hitelességét a falu életének megelevenítése, a regények egész légköre tartalmazza. A regények fiataljai már mindent másként látnak és ítélnek meg, mint az idősebb nemzedék tagjai. Más törvények szabják meg az életben elfoglalt helyüket, természetesebb és nyíltabb a viselkedésük, őszintébbek a gesztusaik. A falu régi szokásai, törvényei elvesztették érvényüket: szabadabb és emberhez méltóbb normák honosodnak meg helyükön. Szabó Pál világosan érzékeltet valamit abból, hogy a felszabadulás történelmi ténye most érik magatartássá, belső tartalommá a fiatalokban. A mai fiatalok természetes otthonossággal veszik birtokukba az élet kínálta új formákat. Amit az idősebbek kiküzdött eredménynek látnak és benne érzik a történelem munkáját, vagyis a mai új formák mögött is ott tudják a múltat, érzik a honnan hová oly nehéz, sokszor fájdalmas útját – mindez a mai fiataloknak adottság már, amibe elsősorban beilleszkedni lehet. Különösen a Kék ég alatt érezteti életformának, gondolkodásnak és viselkedésnek ezt a merőben új minőségét, a társadalmi élet változásaiból adódó magatartás-típus új tulajdonságait.

A három regény a gondokra is figyelmeztetni akar. Szabó Pál úgy vélekedik, hogy az "anyagi világban való változás sokkal tisztább és egészségesebb, mint az emberi világ változása". Ellentéteket is lát a társadalom anyagi előrehaladása és az egyéni tudat fejlődése, a civilizációs emelkedés és az erkölcs változása között. Látleleteiben sok reális elem húzódik meg, friss szemmel követi az alakuló újat, de a gyors tudósítás igénye is okozhatta, hogy észrevételeiből nem kerekedett igazi epikus kompozíció.

Annál több sikerrel járt a történelmi regény terén tett kísérlete. Az Ahogy lehet (1963) sárréti környezetben játszódik, lent a bihari mocsár mélyén, a hódoltsági terület peremén, ahol még a töröké a hatalom. De annyira már nem, hogy kitérni és csöndesen lázadni ellene ne lehetne. A regény hőse szószerint a nép: hajdúk, parasztok, vízi emberek, pusztai szállásaikon élő rideg pásztorok. Kiemelkedő, középponti szerepű alakja nincs is. A regény története annyi, hogy a törököt váratlanul megtámadják, s a hajdúk rohama sikerrel jár – azonban majd új török csapatok érkeznek, s a falvak lakói megindulnak az erdők, az úttalan vízi világ rejtekei felé. Harc és pusztulás árán, de az élet majd mégis megy tovább és újra is kezdődik. Ahogy lehet ... Ebben a regényben volt valami telitalálatszerű összegezés, bölcs élet és történelemfilozófiai meglátás, amely anélkül, hogy tételeket állítana fel vagy eszmék megformázására törekedne, – a mély igazság érzését kelti, a rátalálás sokatmondó jelentését fejezi ki. Szabó Pál életművét is ez a regény világítja meg legtisztábban, visszaható érvénnyel is.