| Szabó Pál | TARTALOM | Kiadások |
Darvas József 1912-ben született Orosházán. Kiskunfélegyházán járja a tanítóképzőt, de tanítói állást nem kap. Nyílt ellenzéki véleménynyilvánításai kihívják ellene az iskola haragját. 1932-ben Pestre utazik, kapcsolatba kerül az illegális kommunista diákmozgalommal. 1933-ban letartóztatják, hazatoloncolják Orosházára. Ismét Pestre szökik, s továbbra is együttműködik az illegális párttal. 1936–37-ben a párt szellemi irányítása alatt álló Gondolat című folyóirat egyik szerkesztője. A népi írói mozgalomban a párt politikai programját, eszméit törekszik képviselni. A negyvenes évektől a népi írói mozgalommal kapcsolatban levő újságokban ír, szerkeszt (Szabad Szó, Kis Újság). 1943-ban Erdei Ferenccel együtt a népi baloldal álláspontját juttatja kifejezésre a balatonszárszói konferencián.
Budapesten éri meg a felszabadulást. Könyve, a Város az ingoványon, az első könyv, amely a fasizmusba vitt ország tragédiájáról és felszabadulásáról íróilag számot ad. Darvas 1945 és 1956 között keveset ír, elsősorban politikus: a Nemzeti Parasztpárt elnöke, több alkalommal miniszter (építésügyi, közoktatásügyi, népművelési). De részt vesz az irodalmi életben is. 1951–53 között az Írószövetség elnöke. 1956-tól kezdve ismét rendszeresen ír; az újjáalakult Írószövetség elnöke (1959-től).
Munkásságáért két ízben Kossuth-díjjal tüntették ki (1956 és 1960).
Ősei, akiknek történetét későbbi írásaiban oly gazdagon ábrázolja, jobbágyok. Eredetileg – egy 17. századi okirat szerint – "zombai luteránus lakosok, kik jelenleg Békés megyébe kívánnak áttelepedni, nem örökös jobbágyok, hanem szabadon költözködő árendások". Apja (akinek neve, "Dumitrás", román származásra utal) béres, az első világháborúban esett el. Orosháza a századvég óta az agrárszocialista mozgalmak egyik központja. S emellett centruma a szegényparasztság és földmunkásság sajátos szellemi életének, az olvasóköri mozgalomban kibontakozó forradalmas igényességnek. Darvas osztályának élményvilágát és gondolkodásmódját tükrözik majdani irodalmi alkotásai. Diákkorában Ady, Szabó Dezső, Móricz mellett a marxizmust is (Bebel, Kautsky, Lassalle, Engels, Marx, az erdélyi Korunk cikkei) megismeri. Élményei mellett ez ad határozott orientációt világnézetének.
Első versei (Szivárvány , 1932) és novellája (Szakadék, 1934) a rendőrség figyelmét keltik fel iránta. Cikkei és riportjai őszinte, a helyzet tarthatatlanságát bizonyító pillanatképeket festenek a vidéki szegénység helyzetéről éppúgy, mint a főváros utcáin kallódó munkanélküliek, értelmiségi proletárok sorsáról. Országjárásának élményeit nagy folytatásos riportsorozatban teszi közzé; a hang továbbra is lázító; kifejezési eszközei rohamosan gazdagodnak, pillanatképeiben és típusaiban az egész Nagyalföld kietlen forrósága rezdül (Országúton, városon, 1934).
Első regénye, a Fekete kenyér (1934) még zsenge munka. Mégis felfigyelnek rá a tekintélyek, Móricz, Schöpflin, Kárpáti Aurél, Benedek Marcell. A mozgalommá szerveződő népi irodalom természetes társként üdvözli. Darvas is vállalja az írói fegyverbarátságot, a közös gond és élmények egyaránt hozzákötik a falukutatókhoz. Magáévá teszi a falukutató mozgalom célkitűzéseit, szociográfiái jelentős szerepet játszanak a mozgalom karakterének kialakításában. Első szociográfiai jellegű könyvé-{682.}ben, A legnagyobb magyar faluban (1937) tudósi alapossággal, poros levéltárak és régi újságok anyagát feltúrva, írja meg szülőföldjének krónikáját, s ad helyzetképet jelenéről. Ez az írása az objektív látleletek közé sorakozik; következő szociográfiája, az Egy paraszt család története (1939) már líraibb, személyesebb jellegű. Családja históriáját nyomozza a 17. századi jobbágyvilág életéig. Nemcsak írott forrásokra, hanem elsősorban a rendkívül mélyre nyúló családi emlékekre, kikövetkeztetésekre épít. Nemcsak szociológiai eredményei vannak; a népiélek természetét, történelmileg kialakult tartalmait a Puszták népéhez hasonlíthatóan ábrázolja. Műve nemcsak históriai adalék; eleven "parasztlegenda", a magyar parasztság hatalmas, virtuálisan létező eposzának töredék-darabja.
Darvasnak jelentős szerepe van a Márciusi Front létrehozásában. Továbbra is kapcsolatban van az illegális kommunista párttal, annak intencióit képviseli a népi baloldalon. Publicisztikai írásaiban, tanulmányaiban, amelyek 1935-től a Gondolatban, majd a Kis Újságban jelennek meg, a harmincas, negyvenes évek szocialista gondolkodását képviseli. A földosztás, a munkanélküliség megszüntetésének, a demokratikus szabadságjogok követelésének programját szólaltatja meg. Az irodalom népiségének, a nép soraiból jött írók helyzetének gondjai, József Attila költészetének tanulságai foglalkoztatják. A magyar népfront-mozgalom szétzilálódása, a népi írók egy részének jobbratolódása idején is helytáll, egyik szervezője a fasizmus elleni szellemi ellenállásnak. Az 1943-as balatonszárszói konferencián Erdei Ferenccel és Nagy Istvánnal együtt a kezdődő szellemi zűrzavarral szemben a szocializmus világos eszmei álláspontját szólaltatja meg.
Mind gazdagabban bontakozik ki regényírói munkássága. A kezdő író félszegségeit, naivitását mindinkább elhagyja, s szívós erőfeszítéssel keresi a maga írói mondanivalóját, kifejezési formáit. Mire harminc éves, már egy kerek, zárt epikai oeuvre – nyolc regény – áll mögötte.
Második regényének, a Vízkereszttől szilveszterignek (1934) is a falu a világa. Hőse egy a keserves sorsba, megaláztatásokba belenyugodni nem képes, gondolkodó béreslegény, aki első személyes, vallomásos formában mondja el cselédkedésének egy esztendejét. Mind a hős kiválasztásában, mind a kivitelezésben érezhető Móricz Boldog emberének biztatása. Darvas a maga személyes élményeit, tapasztalatait adja elő, de a paraszti világ problematikájának értelmezésében sok a móriczi vonás. Nosztalgikus színezéssel festi a "paraszti idillt," a téli esti cuhárékat; egyszersmind azonban keserűbben is érez, készebb a lázadásra is. Az inkább megint kísérletnek számító, hangot kereső újabb regények (Állomás, 1935, s a Népszava folytatásaiban közölt Falak mögött, 1937) után történelmi regényt ír Hunyadiról.
Már a szociográfus Darvas is erős történelmi érzékről tett tanúságot, A törökverő (1938) a marxista történelemszemlélet és a művészi látásmód sikeres összekapcsolásáról tanúskodik. Nem esik bele sem a romantika túlzásaiba, sem a naturalizmus aprólékos, lényegtelen kultúrhistóriai és etnográfiai részletekbe merülő szemléletébe. Hősében az alacsony sorból magasra emelkedett népi hőst ábrázolja, akinek egész életútja a haza szolgálatának és a zsarnoki hódítókkal szembeni harcnak példája. A korrajzban a külsőségek helyett a 15. századi osztályviszonyok és a néplélek ábrázolását tűzi ki célul.
{683.} A Máról holnapra (1940) című regényében (s a belőle írt Szakadék című drámájában, 1942), valamint a kiegyezés idejének paraszti életét ábrázoló regényében, a Harangos kútban (1942) már érett, eszközeivel ökonomikusan bánó író. E korszakának legsokrétűbb, formájában is legegyénibb alkotása az Elindult szeptemberben (1940). A regény témája már a Falak közöttben is megfogalmazódott; de szemben a három év előtti naiv, Iíraian szentimentális és nyersen naturalisztikus tónusával, e regényben művészi megfogalmazást kap. A regény hőse, Vass Pista képzős diák, akinek öntudatra ébredésében Darvas az ellenforradalmi korszak népből jött értelmiségének útját rajzolja. Nem a külsőségek érdeklik. Bár a fülledt kisvárosról, a klerikális-nacionalista szellemű iskola életéről tárgyi szempontból is sokat és jelentőset mond, figyelme elsősorban a kamaszlélek tévelygéseire és felelősségre döbbenésére összpontosul. Az iskola falai között mind nagyobb magányba, elszigeteltségbe szoruló fiú bensőleg mind közelebb jut ismét a faluhoz, anyjához, aki mintegy a szegénység jelképévé növekszik szemében. Álmában, amidőn szeretteihez képzeli vissza magát; már életprogramot is fogalmaz magának: "Arra gondoltam, hogy ki kellene menni hozzá (síró anyjához!) és odaadni a boldogság tudományát, hadd tanuljon meg szegény öreg boldognak lenni ..." Az Elindult szeptemberben az elkötelezettség regénye, benne a népi értelmiség hovatartozásának a gondolata nagy művészi erővel jut kifejezésre.
Darvas regényeivel szolgálatot vállal. Nemcsak a maga személyes fájdalmairól, boldogságának problémáiról kíván szólni. Egy egész osztály, a szegényparasztság kollektív emlékezetének birtokában és szándékainak ismeretében egy egész osztály szószólója kíván lenni. Az egykorú kommunista kritika pontosan értékeli ezt a fejlődést; Kállai Gyula írja, hogy regényeiben "a mélyréteg világa" tör föl, munkássága" a társadalmi valónak s az érzéseknek, indulatoknak remek egybeforradása".
Darvas regényírói munkásságát a benne ábrázolt paraszti világ s az írói kifejezési eszközök alapján a magyar realista próza hagyományos irányához szokás kapcsolni. Valóban, a fiatal tanítóképzős diáknak Ady, Szabó Dezső és Móricz Zsigmond volt az első szellemi élménye, s tőlük kapta az első irodalmi indításokat is. A népi írói mozgalommal való kapcsolat tovább erősíti ezeket a szálakat. Darvas lírai szenvedélyében, nagy szimbólumaiban, melyekben a falusi szegénység "bús magyar sorsát" megjeleníti, és földhöz tapadt, sárszagú naturalizmusában, ahogy egyszerű hőseit kiformálja, ezekre a mesterekre tekint. Többen kritikusai közül, mint például Németh László, az eredetiséget kérik rajta számon, csak a tanítványt veszik észre benne. Ebben a megítélésben éppúgy benne van a népi baloldal és a centrum között kiéleződő ellentét, mint az a tény, hogy Darvas eredeti, kezdeményező művészi szerepének megítéléséhez akkor még kicsiny távlat állt rendelkezésre.
Mint említettük, csak a baloldali, kommunista kritika figyelt fel a Darvas epikai koncepciójában kibontakozó új vonásokra. Ilyen új vonás Darvas Móriczétól ős a népi írókétól eltérő hős-koncepciója. Már a Vízkereszttől Szilveszterig utószavában így fogalmazza meg programját: "Hősöm a tudatlanság, a babonák és más gátlások sűrű szövevényéből lassan kiszabaduló béres legény, nem marad meg minden dolgok puszta tagadásánál. A nyomorúságból kisarjadó ösztönös lázadás, amivel valami emberibb életforma felé vágyik, végül is tudatos, pozitív harccá mélyül." Későbbi regényeiben fel-{684.}bukkannak az individuális erőfeszítések nagyságával kitűnő móriczi formátumú hősök is (Hunyadi A törökverőben, a betyár Balog Pista a Harangos kútban). De a legigazibban Darvasra jellemző, már íróilag is érett regényhős az Elindult szeptemberben Vass Pistája. Az ő egyénisége épp azáltal kap hangsúlyt, hogy hosszas, önvizsgáló próbák után lemond individuális ambícióiról, "keresi azokat, akiktől elkallódott, hogy megtalálja önmagát". E konklúzió értelmében a történelem hőse nem az egyes ember, hanem az egész, az életet adó és fenntartó közösség.
A törökverőben venni észre először, hogy Darvas új módon szerepelteti a tömeget. Nemcsak nagyszabású történelmi freskó részeseivé teszi a jobbágyokat, katonákat. A nép történelme Darvas epikai koncepciójában, a nép gondolkodásának, érzelmi-indulati állapotváltozásainak rajza után bontakozik ki, kap szuggesztív művészi formát. A Harangos kút és a Máról holnapra egy-egy hatalmas tömeglélektani konfliktusra épül. Darvas nem idealizálja a népet. A biblikus indulatokban a nép magáramaradottságát mutatja meg, forradalomra és tragikus félresiklásokra való egyforma készségét. Objektív, józan látásmódja nemcsak feszültségeket jelez. Jól látja, hogy a néplelket nemcsak az indulatok feszítik, érzékeny a népi élet lírai-érzelmes és humoros-játékos helyzeteinek, hangulatainak megragadására is.
Érdeklődése nem csupán szociológiai, írásai mély pszichológiai kultúráról is tanúskodnak. Nemcsak ösztönös emberismeret táplálja, egy-egy figurája mögött legalább annyi "modern" lélektani tanulmány van, mint számos hivalkodóan lélektani regényben. "Merész kísérletező ... , regényének vannak részletei, melyek tudatos stílus és érzelemgyakorlatok", – írja a kritika az Elindult szeptemberbenről. S emlegetik újszerű kompozíciós megoldásait: a főhős és a közösség görög drámákra emlékeztető, egymásnak felelgető szólóit és kórusait, valamint az időviszonyok tudatosan modern, de egyáltalán nem öncélú felbontását.
Darvas regényeinek mindezek a vonásai indokolttá teszik Méliusz József jelzését, hogy szerzőjük "valóságban jóval túl van a Móricz Zsigmond-féle paraszt irodalmon, s túl egy lépéssel Szilágyi András Új pásztorán". Darvas esztétikájában is a szocialista realizmus irányába mutat. A fiatalon megteremtett oeuvre út- és hangkereső vonásával együtt művészi érték, az egykorú magyar valóság lázító tükörképe. S túl ezen: szilárd alapja a felszabadulás után kibontakozó írói munkásságának.
Írói értelemben Darvas munkásságában már 1941-től egy új periódus kezdetéről beszélhetünk. Szocialista íróként vállalja magára a nemzeti önvizsgálat kötelességét. A népi írók új útjáról írt cikkében (1941) veti fel először az értelmiség felelősségét "az egységes magyar társadalmi kérdés" megoldásában. Ez a kritikai hang folytatódik és teljesedik ki a felszabadulás utáni első jelentős írói tettében, az 1945-ös könyvnapon megjelenő Város az ingoványon ban. A felszabadulásért való harccal szembeni passzivitás felelősségét, súlyos konzekvenciáit irodalmunkban ez a mű mondta ki először. A mű formája szerint szociográfia, önvallomás és vitairat, amelyet az írói szenvedély növesztett vízióvá: a nemzethalál szélére sodródott ország sorsának látomásává. "A görög sorstragédiák kegyetlen ítéletének dördülését hallom, s a végzet iszonyú vaskényszerétől megilletődve mormolom: íme, beteljesedett a törvény ...!"
{685.} A kritikai hang az elkövetkezendő évtizedben elhallgat, csupán egy 1953-ban a Csillagban megjelenő regénytöredék (Október) sejteti, hogy e problémáról Darvasnak még megíratlan mondanivalói vannak. 1956 nemcsak lehetségessé teszi, hanem szükségessé is az abbamaradt nemzeti önvizsgálatot. A tiszántúli utazás (1957) című szociográfia és az összegyűjtött szociográfiák gyűjteményéhez írt bevezető, az Előszó és pótlás (1957) gondolatban már egybekapcsolja az 1944-es és az 1956-os tragédiát, a közös motívumokat és okokat kutatva mondja ki a következtetést. "Nemrégiben valakivel vitatkozva azt mondottam – írja –, hogyha 1944. október 15-e – Horthyék ,kiugrása' a háborúból, Szálasi uralomra jutása – nem úgy zajlott volna le, ahogy lezajlott, nem következett volna be 1956. október 23-a sem."
A szociográfia valóságot feltáró lehetőségei tovább is foglalkoztatják. Orosházi változások című művében a "legnagyobb magyar falu" mai, átalakuló életének tükrét adja.
Az önvizsgálat írói kifejezési formájává a dráma műfaja lesz, Darvas számára nem ismeretlen, de eddig mégsem teljesen szokott műfaj. 1942-ben a Madách Színház már bemutatta egy drámáját, a Szakadékot. Ez a dráma regényírói munkásságának volt a terméke, benne Máról holnapra című regényének a problematikáját vitte színpadra. A színpadon is "a falusi szegénység egyetemes sorstragédiáját" kívánja ábrázolni, a falu színterén összecsapó osztályindulatokban az ellenforradalmi korszak fojtó légkörét érzékeltetni. Az életanyag, amelyet összemarkol, s egy direkt szociális mondanivaló kifejezésre juttatásának igénye a klasszikus értelemben vett naturalista dráma kompozíciós, néptömegeket és egyéni jellemeket ábrázoló technikáját kínálja. Darvas az első drámában is figyelemre méltó dramaturgiai érzékről tesz tanúságot, jól sűrít, fojtott, tömör dialógusai, darabos és súlyos nyelve hangsúlyosan cseng a színpadi atmoszférában.
Az újonnan kezdett drámaírói ciklus mögött egyelőre nem áll epikus tapasztalat, Darvas nyersen, azon melegében visz színpadra bonyolult, az összetorlódott múlt, jelen és jövő konfliktusait egyaránt tartalmazó problémákat. Az első dráma, a Kormos ég (1959) hőse, Joó Sándor, az ellenforradalomban megtévedt, erkölcsileg összeomló, de az emberi közösség segítségével mégis talpra álló író alakja. Talpraállításában bátyja, egy vasmunkás kommunista játssza a főszerepet. Ez a típus, a pártszervező Bónis József a következő drámában, a Hajnali tűzben (1961) már centrális szerepet kap. Itt is feladata útkereső testvérének kézenfogása; egyben azonban küzd a maga életének, boldogságának a megformálásáért is. Darvas drámái egy-egy családban zajlanak, testvérek és rokonok csapnak össze benne. Az igazi idegenek, az osztályellenségek funkcionálisan már nem játszanak szerepet a drámában, a színpadon "népen belüli ellentmondások" tárulnak fel.
A döntő mindkét drámában a történelmi perspektíva: az egész nemzeti tragédiáért való erkölcsi felelősség személyes tehertétele; s már a kiküzdött szocialista társadalmi viszonyok közötti egyéni boldogság lehetőségeinek és föltételeinek a problémája. A főkonfliktus nem az imperializmus ügynöke és a szocialista ország állampolgárai, a kollektív gazdálkodás ellenzői és hívei között van, hanem egyén és közösség viszonylatában, a történelmileg megvalósult szocialista renden belül. Darvas hősei nem annyira külső cseleke-{686.}deteikben, mint inkább a felismeréseikben, önvallomásaikban s a négyszemközti dialógusok sorozataiban fejezik ki magukat. Egész drámai habitusukban ellene mondanak egy konvencionális színpadi technikának, s egy új színpadi kifejezésmód kikísérletezését sürgetik.
Darvas a Kormos égben, amelyben a drámai hős vívódásai állnak előtérben, sikeresen alkalmaz egy lírai szenvedéllyel átfűtött, a gondolati mondanivaló kifejezésére koncentráló dramaturgiát. A Hajnali tűz, amelyben a főhősök mellett egy egész falu világát kell a színpadra vinnie, nehezebben tud a naturalista konvencióktól szabadulni, a dráma általánosabb értelmű, az egyén és közösség viszonyára vonatkozó, a boldogság lényegét kutató mondanivalója emiatt halkabban hallatszik. Így is nyilvánvaló azonban e drámák újszerűsége. A drámaíró kibontakozását azonban a harmadik dráma jelenti igazán, a Részeg eső, amelyben Darvas az individuális hősöket és a tömegeket költői szintézisbe foglaltan jeleníti meg. E dráma színpadi nyelvezetét a megelőző epikai vállalkozásban kísérletezi ki.
Darvas József Részeg eső című regényében (1963) hosszabb történelmi periódus eseményeit vázolja. Módszere azonban, amellyel a történelmet megjeleníti, gyökeresen eltér a konvencionális epikai stílustól, attól a módtól, ahogyan például a negyvenes, ötvenes évek trilógiáinak és tetralógiáinak szerzői ábrázolták a históriát. Az 1939-es társadalmi válság, az 1944 októberi katasztrófa, az 1945-ös tavasz történése, majd a személyi kultusz kínzó atmoszférája és az 1956-os apokalipszis, mind egyetlen huszonnégy óra öntudati kavargásában, mint a lélek tükrében felmerülő képek jelennek meg. A regény főhőse, Szóláth Béla filmrendező barátjának, az öngyilkos Balla Géza festőművésznek temetése utáni gyötrelmes napon idézi fel az elmúlt esztendők történetét. Az első személyes forma nyilvánvalóvá teszi a regény lírai indítását. A főhősben az író is megszólal, s egy egész generáció nevében és szemszögéből készít mérleget. A regény vallomásszerű formája, líraisága nem szorítja merő szubjektivizmusba, pszichologizálásba. Darvas nem egyszerűen lírai vallomást kíván tenni, őt az események értelme izgatja. Az a kérdés, amelyet már két éve ismételten feltesz: ki a felelős a magyar történelem sűrűn ismétlődő tragédiáiért: 1944-ért és 1956-ért?
A kérdésfeltevés tartalmával és módjával egyaránt szorosan összefügg a regény kritikus és önkritikus hangvétele. Darvas a fasizmussal, a személyi kultusszal és az ellenforradalommal szembeni helyt-nem-állás, bűnös passzivitás közös okát egy történelmileg öröklött individualista mentalitásban találja meg. E mentalitás lényege az önzés; megnyilatkozási formája azonban rendkívül sokféle, Darvas számos motívumban mutat rá megnyilatkozásaira.
A kispolgári önzés problémája nem elvont etikai és pszichológiai problémaként merül fel a regényben. Darvas oknyomozása végső soron ugyancsak történelmileg öröklött társadalmi fogyatékosságra, a demokrácia hiányára utal. Ez az oka, hogy a nemzet sorsát eldöntő fordulókon a legjobbak, a kiutat önfeláldozóan kereső hősök sem találnak utat egymáshoz s a nép tömegeihez. A demokratikus nevelés történelmi méretű hiányai okozzák, hogy maga a nép sem egyértelműen a politikailag helyes, erkölcsileg jó és tisztességes cselekvés forrása, útmutatója. A regény keserű kritikája mindenféle paraszt- és proletármítosznak – a Szabó Dezső-félének éppúgy, mint {687.} a dogmatikus marxizmus táplálta illúzióknak –, melyek feledték Leninnek az "ösztönösségről" szóló kritikáját. Darvas a regény öngyilkos festőjének tragédiáját nem kis részben éppen ezekre a mítoszokra vezeti vissza; arra a hisztériás lángolásra, amely a "néptől" várja a "csodát", s amikor elmarad, pánikba esik és "kiábrándul". Nem teremt "ellenmítoszt", csupán tárgyilagosan idézi a tények sorát, amelyek azt bizonyítják, hogy a "népbe" is belophatja magát a kispolgár, annak gondolkodása és érzésvilága.
A regény történelmi jelenetei azt is világosan mutatják: a "népnek" csak egyik jellemvonása a kispolgári ösztönösség, a másik a világos öntudatra való törekvés s a tettre készség. Sándor, a paraszti önzést megtestesítő parasztlegény fegyverrel kél a szökevény katonák védelmére; az öreg Kordás, volt 1919-es forradalmár, csak a parancsot várja, s máris kész a cselekvésre. Darvas e figurák lefékezett, iránytalan mozgásában is érzékelteti a lefékezett erőt, a történelemformáló erkölcsi értékeket. S gyötri a kérdés: miért hiányzott a meglendítő, igazi vezető erő? Miért nem tudta a kommunista párt összefogni ezeket a kallódó energiákat?
Darvas nem történész, hanem regényíró, s őt az idézett történelmi eseményeknek nem a tudományos oldala, hanem a szorosan vett emberi tartalma érdekli, s az emberi utak, viszonylatok bonyolultságában tárja föl a helyzetet, és építi fel a megoldáshoz vezető utat.
Szóláth Béla, a regény egykori illegális kommunista filmrendező főhőse, a magyar kommunista mozgalom 1956 őszére egymástól ténylegesen, politikailag is elváló három tendenciáját egyesíti magában. Benne vannak, a jellemébe ivódva, a szektariánus tehetetlenség és a revizionista szkepszis, megalkuvás vonásai. Ugyanezek a "történelmi jellemhibák" barátait – Balla Gézát és Csontos Gyulát – politikailag és erkölcsileg elbuktatták, illetőleg eltorzították. De benne vernek legmélyebben visszhangot a felelősség diktálta miértek, s ő keresi a legeltökéltebben nemcsak a választ, hanem a kiutat is. Darvas az ő alakjában fejezi ki regénye egyik legmélyebb mondanivalóját, azt, hogy az embernek – minden nemzedéknek – a saját történelmét kell élnie, annak ellentmondásaival kell lépésről lépésre megbirkóznia. Az egyéniség problémáját, a személyiség kiteljesedésének a mintáját a mai kor legmagasabb szintjén: a humanista forradalmárban ragadja meg.
A regény sajátos eszmeiségével, tartalmi problematikájával összefügg a már érintett, a hagyományos epikától eltérő forma. A regény cselekménye egyetlen huszonnégy órába sűrűsödik össze, ennek során idéződik fel a főhős emlékezetében huszonöt esztendő történelme. Az ily módon felidézett történelmi események az okokat és a saját felelősségét kutató főhős szemszögéből rendeződnek el. A hagyományos regény epikus nyugalmát felváltja a lírai csapongás, s végső soron a drámai feszültség, amely lépésről-lépésre fokozódik. Egy új regényműfaj keletkezik, a drámai regény, amely alkalmat ad a legmodernebb regényírói eszközök alkalmazására.
A döntő újítás: a filmszerű ábrázolástechnika tudatos és árnyalt alkalmazása. Darvas – s ez az egyik magyarázat – maga is írt forgatókönyveket, saját regényeiből: Szakadék (1956) és Akiket a pacsirta elkísér (1959); továbbá Karikás Frigyes novelláiból: A harminckilences dandár (1960), s Móricz regényéből: Légy jó mindhalálig (1961)
{688.} Az "ismétlés dramaturgiájának" nevezi a filmeszközök – a montázs, az átvágás és áttűnés technikájának – sokoldalú alkalmazását. Ezzel az eljárással regénye alapvető tartalmi sajátosságát – bizonyos történelmi és magánéletbeli jelenetek sztereotip-véletlen megismétlődését – egyben formává változtatja, a feszültség, fokozás eszközévé fejleszti. Ez a magyarázata annak, hogy regénye fináléja – noha önmagában semmivel sem feszültebb, mint a kezdő képsorok – szinte elviselhetetlen érzelemkitörésnek, kép és hang fortissimónak hat.
A Részeg eső mind közérdekű tartalma, mind pedig sajátos belső formája alapján színpadi feldolgozásra is kívánkozott. Drámai bemutatója a Nemzeti Színházban (1964) éppen úgy, mint a korábbi drámák fontos dramaturgiai problémákat vetett fel. Az oknyomozás, a miértek és a helyes cselekvés összefüggésének gondolati síkon való kutatása e drámában Darvast erősen a brechti dramaturgia körébe vezeti. Darvasnak az a törekvése, hogy feltárva a történelemben és a hősök cselekvésében levő ellentmondásokat, mintegy elidegenítsen mindattól, ami benne emberellenes. Ám a lírai vallomásos jelleg e drámát egy másik – a Brechtével ellentétes dramaturgiai hagyományhoz is kapcsolja. Szóláth tragikuma a maga vallomásos, lírai – küzdő és folytonosan új és új kérdésekkel szembesülő – megnyilatkozási formájában erős rokonságot mutat a madáchi drámai koncepcióval. Ez a dramaturgiai kettősség – könyörtelen racionalizmus és feloldó líraiság – szorosan összefügg Darvas írói célkitűzésével. Egy korszak oknyomozó, racionális és elidegenítő kritikáját kívánja adni; egyben azonban megkísérli kijelölni a pozitív megoldás útját. A lírai jelleg uralkodón szabja meg a dráma karakterét, avatja inkább drámai költeménnyé, semmint szabályos – egy adott szituáció megoldásában konkludáló – drámává.
Darvas József útja az osztályharcos író útja, a "népi" íróé, aki a szocialista forradalom célkitűzéseivel való azonosulás által, a magyar nemzet sorsában adott ellentmondásokkal küzdve jutott el általános emberi szintre. Írói magatartása és munkássága egyaránt összekötő kapocs a harmincas, negyvenes évek baloldali, szocialista úttörése és a fiatalabb írógeneráció mai törekvései között. Neki van a "derékhad" írói generációjában a legnagyobb politikai tapasztalata, áttekintése az egész elmúlt negyedszázad problematikáján. S egyben a leginkább megőrizte érzékenységét az új problémákkal szemben, a szocializmus jelenlegi fejlődési szakaszának sajátosan új szociális és pszichológiai konfliktusai iránt.
| Szabó Pál | TARTALOM | Kiadások |